„Hiszem, hogy a testnek is van emlékezete” – interjú Szabó Rékával

Szabó Réka „A létezés eufóriája” című dokumentumfilmje rangos nemzetközi és hazai sikereket ért el, legutóbb a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon debütált. Ballagó Márton interjúja.

Sok mindent csináltál, csinálsz; egyszerre tanítasz, táncolsz, rendezel, és 2002 óta ott van az életedben a Tünet Együttes. Mesélj kicsit magadról és az Együttesről!

Matematika–informatika szakot végeztem az ELTE-n, ami egy tanárszak alapvetően. A tánc nagyon komoly hobbi volt már gyerekkoromtól kezdve, de akkoriban egyáltalán nem volt perspektíva kortárs tánccal foglalkozni. Úgy alakult, hogy az egyetem után PhD-hallgató lettem, a Műszaki Egyetemen kezdtem tanítani, ahol a mai napig tanítok. Aztán szép lassan előadóként kezdtem el dolgozni mások darabjaiban, és aztán elkezdtem saját koreográfiákat, előadásokat csinálni. Majd elég hamar elkezdtem műfajokon átívelő előadásokat létrehozni.

Ezt hogy kell elképzelni?

Folyton oda lyukadtam ki, hogy a fizikalitás mellett a szöveg, a verbalitás, és sokszor az erős vizualitás is szerepet kapott, de ugyanígy az élőzene is. Volt például egy Véletlen nevet viselő tudományos/ismeretterjesztő táncjátékom, amiben még Mérő László is szerepet kapott, ő volt a matematikus. Szóval egész furcsa, összetett dolgok születtek. Eleinte nagyon nem akartam társulatot, mert féltem attól, hogy önismétlővé válna. De aztán összejött egy csapat, akikkel olyan izgalmas, újfajta színházi nyelv kialakítását tűztük ki célul, hogy 2002-ben megszületett a Tünet Együttes.

Bár A létezés eufóriája előtt két rövidfilmed már megjelent – Árnyékfilm (2010) és Gyászfilm (2014) –, de mégiscsak ez az első egészestés filmed. Mi vonzott a filmkészítés világába táncos-koreográfus-matematikusként?

Engem nem a műfaj, hanem a téma érdekel. Mind a három filmemet a téma inspirálta. Amikor életem legőrültebb próbafolyamata előtt álltunk, nem tudtam, mi lesz belőle, de mindenképpen megvolt bennem az igény, hogy jó volna professzionális módon kísérni és rögzíteni. Így kezdődött A létezés eufóriája története.

Szabó Réka (fotó: Sipőcz Péter)

Szabó Réka (fotó: Sipőcz Péter)

Mikor és hogyan állt össze a fejedben a film koncepciója, és mennyit változott ez a készítés közben és az utómunka során?

Nem lehet elválasztani a Sóvirág c. darabot és a filmet. Az elsődleges a darab létrehozása volt számomra, és csak annyi volt eleinte, hogy kísérjük ezt a folyamatot. A film alapkoncepciója az volt a fejemben, hogy alapvetően Éváról szóljon, őt kövesse a próbafolyamatban. Közben a darabban sokkal inkább Éva és Emese párbeszédén van a hangsúly, Emeséről sokkal több minden derül ki az előadásban, mint a filmben. Illetve azt is tudtuk, hogy nagyon közel akarunk menni Évához, és őt szeretnénk bemutatni. Ha dokumentumfilmet csinálsz, és nem manipulálod, akkor fogalmad sincs előre, hogy mi fog történni. Amikor megvolt a premier előadás, utána még egy évig forgattunk jeleneteket, mert voltak elképzeléseim, amiket a filmen tudtunk csak megmutatni, ilyen például a tükrös jelenet, vagy a botlatókő letétele Debrecenben. De a film váza mégiscsak az, hogy végigkövetjük a próbafolyamatot. Mivel iszonyatosan gazdag az anyag, nehéz volt megtalálni a fókuszt, hogy mennyi legyen bemutatva a traumáról, nőiségről, az öregedő test problematikájáról. Az pedig, hogy miként lehet Éva személyiségének egészét komplexen bemutatni, nehéz volt.

Az operatőr, Kovács Claudia nagyon érzékenyen dolgozott, például az arcközelik hihetetlenül részletesen megmutatják az érzelmek áramlását. Az ő és a kamera jelenléte erőteljesen megmutatkozik a filmben. Hogyan találtál rá, és milyen volt vele a közös munka?

Claudia nagyon rá tudott hangolódni az egészre, sok felvételen még a légzését is pontosan lehet hallani, hiszen kézikamerával dolgozott. Annyit tudtam az elején, hogy női operatőrt szerettem volna. Nagyon jó volt vele dolgozni, sokszor tudtam rá támaszkodni. A premier előtti időszak nehéz volt ilyen szempontból, hiszen ekkor már nem tudtam a filmre fókuszálni, akkor voltak konfliktusok. Claudia nagyon tudatosan közel akart végig maradni Évához, ami egyrészt azt adja, amiről beszéltél, másrészt viszont az utómunkánál nehézségeket okozott, mert nem volt olyan kép, ahol a három nő együtt lett volna, nem tudtuk sokáig hogyan elindítani a filmet.

Kicsit a trauma témájára térnék most rá. Napjainkban a traumafeldolgozó dokumentumfilmeknek mondhatni reneszánszát éljük, sok alkotás születik hazai és nemzetközi színtéren is ebben a műfajban. A létezés eufóriája is beilleszthető ebbe a narratívába. A kortárs traumaelméleti diskurzusban fontos az a kérdés, hogy a posztemlékezés korában, mikor az elsődleges tanúk eltűnnek élő referenciaként, a tapasztalat hogyan örökíthető át a későbbi generációk számára, hogyan adható tovább. Sokak szerint ez szimbolikus, művészi forma révén lehetséges. Ha innen nézzük A létezés eufóriáját, mintha programfilmmel lenne dolgunk, hiszen Emese válik a próbafolyamat során másodlagos tanúvá, mikor szó szerint testileg, a tánc médiumán keresztül találkozik Évával, és rajta keresztül a traumával. Tudatos volt a részedről, hogy ilyen filmet csinálj?

Két dolgot mondanék erről. Engem nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy átadható-e bármi is a múltból, lehet-e tanulni a múltból, vagy újra és újra át kell élni bizonyos dolgokat ahhoz, hogy az ember megtanuljon valamit. A másik, hogy Éva személyisége az öregséggel kapcsolatos összes sztereotípiát megdönti. Tájékozott, érdekli a másik ember, kérdéseket tud és akar feltenni. Ez a két dolog merült fel bennem eleinte, és ebből pedig az következett, hogy az ő életét, személyiségét duett formájában szeretném megmutatni, egy fiatallal. Az átjárhatóság a kulcs, hogy egy fiatal mit tud felfogni Éva traumáiból, és viszont. Mennyire lehet közel kerülni. Engem ezek a kérdések foglalkoztattak. Azt szerettem volna, hogy kerüljenek közel egymáshoz, fedezzék fel egymást, és én ennek a lehetőségét csak megteremtettem, feladatokat, szituációkat vittem nekik, de ők alakították az egészet.

Szabó Réka (fotó: Sipőcz Péter)

Szabó Réka (fotó: Sipőcz Péter)

A film egyébként azért is tekinthető igazán szubverzívnek, mert nem illeszthető a holokauszthoz tartozó narratív és diszkurzív sémához. Máshogyan mutatja meg a holokausztot, Éva személyén keresztül.

Engem igazából a holokauszt pont annyira foglalkoztat, mint minden más társadalmi tragédia. Engem az érdekelt nagyon erőteljesen, hogy Éva hogyan tud megküzdeni a traumáival, és hogyan tud 90 évesen örülni az életnek. Mint ahogy én sokszor nem tudok örülni az életnek, és ha elnézem a fiatalabb generációt, akkor velük ez talán még inkább így van. Az érdekelt, hogy mi kell ahhoz, hogy felfogjuk az élet értékét. A másik dolog, hogy én erőteljesen a test felől közelítettem a témához, és épp ezért érezheted úgy, hogy ez a film másképp hat. Mivel Évának nagyon erős testtudata van, ezért ő egy fantasztikus médium, aki képes ezt közvetíteni. Hiszem, hogy a testnek is van emlékezete, benne van az élet lenyomata.

A traumafeldolgozó dokumentumfilmek esetében adódik a kérdés, hogy mennyire segített a szereplőnek a film elkészülte, vagy épp mennyire volt traumatikus. Hogy látod ezt a kérdést?

Egyértelmű, hogy Évának ez az egész jó volt. Meg van győződve arról, hogy a fájdalmas emlékek újraélése segít a trauma feldolgozásában. Ő úgy fogalmazza meg, hogy mikor megnyilvánulhat Auschwitzról, az számára egy terápia. Ilyen értelemben pedig egyértelmű, hogy segített számára a film, másképpen nem is lehetett volna végigcsinálni.

A film fogadtatása nagyon pozitív volt. Locarno és Szarajevó után legutóbb a hazai rendezésű Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon nyerte el a Magyar Közönségdíjat. Hogyan éled meg a díjakat, és mit gondolsz, mi lehet a sikerek titka?

Iszonyú megható, hogy ilyen sikereket élhetek át. A független kortárs előadóművészet területén dolgozni 30 évig Magyarországon – hát, el lehet ebben fáradni. Alapvetően én a díjaktól nem szoktam meghatódni, de most, bevallom, a film sikere nagyon jólesett. Annyira nehéz függetlenként létezni, ezért ezt komoly visszaigazolásnak élem meg. Egy dolgot szeretnék még kiemelni: ez film úgy szól traumáról és egy nagyon kemény sorsról, hogy mindeközben iszonyatosan felemelő, pozitív és reményt adó, ami nyilván Éva személyiségéből fakad, de talán aktivitásra is tudja serkenteni az embereket.

A jövőben vannak filmkészítői terveid?

Most egy picit azt érzem, hogy pihennem kéne, túl sok mindent csinálok. De az agyamat nyilván nem tudom leállítani, vannak ötleteim, azonban egyelőre kicsit inkább visszaveszek a tempóból.


A Tünet Együttes a kortárs tánc- és színházi életben 2002 óta működő független társulat. Előadásaik egyszerre drámaiak, elgondolkodtatóak és felszabadítóak. Az előadások erősen építenek a szereplők személyiségére és kreativitásukra. Emellett a társadalmi felelősségvállalást szem előtt tartva repertoárjukban többek között szerepel utcai performansz, középiskolásokat beavató program, és strukturált improvizáció is.

A Tünet Együttesről és az aktuális műsorokról az alábbi linkeken lehet további információt találni:

www.tunetegyuttes.hu

https://www.facebook.com/thesymptoms

Fotó: Sipőcz Péter