Ha megfogom az ördögöt – 2. rész

„Ha rám így kedved van, maradhatok” – katlannapló 3.

A felesleges hajnalban keléstől roppant morcos voltam az eredménytelen sorszámszerző misszió után, ezért dühömben úgy döntöttem, nem is érdekelnek az előadások, inkább betelepedtem Kisharsányban a kézművesek közé. Nem tartom fairnek, hogy csak az jut sorszámhoz a limitált férőhelyű darabokra, aki az adott faluban alszik. Pécsről bejutva szinte lehetetlen vállalkozás. De a belátás pozitív hozadékaként a kisharsányi templom kertjében Hajni és Évi jóvoltából megtanultam géppel varrni. Botrányosan csúnya táskát alkottam, de az ötletet nagyra értékeltem. A hölgyek egy környezettudatos projekt eredményeképpen várták a varrni vágyókat nap, mint nap tarisznyát, babzsákot és mackót varázsolni, és segítettek, amiben tudtak, annyira, hogy azt hiszem, szeretnék egy varrógépet. Közben Kisharsányban megnéztem a Hodászi Ádám elképzelte Mulatságot, ahol több okból is bóbiskolt a közönség. Egyrészt rettenetes volt a meleg, másrészt a Mulatság olyan darab, amelyben, ha nincs fenntartva és fokozva végig a feszültség, elveszik az erő. Ezúttal pedig sajnos nem volt meg. A kézművesség vonalon haladva tovább viszont meg akartam lesni, hogyan működik a 30y pólógyára. Mivel természetesen a buszt lekéstem, az a vízióm támadt, hogy a Kisharsány és Nagyharsány közötti pár kilométert simán lesétálom. Na, ekkor stoppoltam életemben először. Jó, ez nem teljesen igaz. Annyira szerencsétlennek tűntem, hogy felvettek, de a történet folytatásáról majd később. A Narancsligetbe érve még tartott Sisso és Beck Zoli beszélgetése, amelyet időnként akusztikus gitárszóval szakított meg Zoli. Őszintén, gyakran meglehetősen modorosnak éreztem a beszélgetés során felmerülő alázatoskodást, de hát „ne húzd le addig, amíg más meg nem nézte”. Hisz az elkövetkezőekben a 30y-nal eltöltött békés pólófestegetés után meggondoltam magam. Érdekes ötletnek bizonyult ugyanis a Szellemírók projekt és pólógyár. Az origo az volt, hogy minden tag megnevezte az aktuálisan eszébe jutó kedvenc magyar nyelven író alkotóját, majd Bodó Márton elkészítette azok arcképeit szitákra. Így kerülhetett a hozott vagy vett pólónkra Ady, Csáth, Örkény, Dsida, az elvetemülteknek pedig Yugovich, akiket az együttesből az szitált át a textilre, akiknek éppen az adott kedvence volt. Mivel a zenekar rajongói összeadódtak az irodalombolondokkal, hosszú órákba tellett több napon át, amire mindenki sorra került, azalatt pedig élmény volt órákon át haverkodni a zenészekkel és a sorban állókkal. Ne nevezzük sornak, inkább tömörülésnek. A magam részéről háromszor követtem el a pólóra szitálós merényletet, és közben arra jutottam, hogy ilyesmiben rejlik ennek a fesztiválnak az esszenciája: saját ötletek önképző megvalósítása, amelyhez türelem kell ugyan, de összehozza az embereket: exkluzív, mégis családias. Plusz, a három méterrel odébb üzemelő turkálónak is ugrásszerűen megnőtt a forgalma.

„140 BPM felett kezdődik az élet” – katlannapló 4-5.

A hétvégét Palkonyán indítottam, ahol a templomban Várdai István csellóművész és Baráti Kristóf hegedűművész koncertezett. Az icipici templom zsúfolásig tele volt, jó, hogy a szószéken nem ültek emberek. Elképesztően furcsa szituációnak bizonyult, ahogy a két szemtelenül fiatal, de már világhírű zenész beslattyogott papucsban és pólóban a majdhogynem fürdőruhás közönség elé, játékuk közben mégis mintha frakkot és kisestélyit viseltek, viseltünk volna. Műsoruk hasonlóan eklektikus volt: Baráti Bach-hal és Dubrovay-val, Várdai Ligeti Györggyel, közösen pedig Ravellel készültek, ráadásnak Händel-Halvorsen Passacagliat rögtönöztek. A fölényes technikai tudás ötvözetét hallhattuk a huncut játékossággal, a fiatal pimaszságot vegyítve a súlyos zenével. Megismételhetetlen tapasztalat ez a közvetlenség, amikor nem létezik a színpad és a nézőtér között feszülő „zenészfeketébe” öltözött távolság, a zene levetkőzi a komoly jelzőt, és pőrén lebeg művész és befogadó között.

Némileg akadályozta a műsor utólagos emésztését a mulatós muzsika, ami a Kisharsányból Nagyharsányba tartó katlanbusz sofőrjének jóvoltából árasztotta el az utasteret. Elsősorban Ady pólóért igyekeztem át, majd pedig az East Balkánt néztem meg. A darab a West-Balkán tragédiát dolgozza fel, ez akár szó szerint is érthető, hisz rendezése egy pszichodrámára emlékeztet. A legnagyobb előnye, hogy nem moralizál, nem idealizál, hanem egyszerűen tükröt tart. Ilyenek vagyunk vagy voltunk. Elismerésre, élvezetre, barátokra, szerelemre vágyunk, menekülni akarunk, majd mégis hiányzik a biztonság, gyakran szánalmasak vagyunk, máskor pedig a saját szüleinken emelkedünk felül. Ki milyen eszközzel. A színészek fiatalok, mint mi, és ugyanúgy értik, mint a közönség. Viszont utoljára láthattuk ebben a szereposztásban: játszották: Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István, Varga Anikó, Dévai Balázs, Ivánovics Beatrix. Írta: Tasnádi István, rendezte: Vidovszky György, akikkel a darab után Sisso beszélgetett.

És itt kanyarodunk vissza a naplómba, a darab alatt ugyanis az a sofőr ült le mellém véletlenül, aki előző nap felvett a két falu között baktatva. Azért mesélem el, mert kiváló példája annak, miért ennyire közvetlen ez a fesztivál, illetve miért is nem tudok beszámolni a beszélgetésről. Van valami földöntúli bája annak, ahogy két vadidegen ember közösséget alkot hétköznapi életéből kiszakadva. Így földön ülős-borozgatós lett a 30y koncert, a fiúkon pedig nem látszódott az aznapi hosszas szitamosás, de azért figyelték a színpadról az általuk festett pólókat.

Mindenkinek javaslom, hogy használja ki a fesztivál ideje alatt a környező településekben rejlő lehetőségeket, így lesz igazán gesamtkunstwerk a dolog, hisz a szervezők is több kirándulást és biciklitúrát kínáltak. Ennek szellemében terveztem vasárnap felmászni a Szársomlyóra a hivatalos csapattal, persze nem tudtam felkelni, de e feletti bánatomban felhalmoztam a kirándulós programokat: Nagyharsányban középkori templom van, Siklóson vár, Pécsett a szokásoson kívül pedig perpillanat Mucha. Akik a Katlanban maradtak megtekinthették a Dömötör András rendezte A pestist, amiről korábban oldalunkon már beszámoltunk. Azok a szerencsések pedig, akiknek a vonata nem robogott haza Pécsről, valószínűleg együtt üvöltötték a Kiscsillaggal, hogy szándék van. Majd jövőre.

A képek forrása: http://www.ordogkatlan.hu/