Ha megfogom az ördögöt – 1. rész

Naplószilánkok az Ördögkatlan Fesztiválról.

„Azóta mellem folyton égő katlan”- katlannapló 1.

Úgy döntöttem, idén augusztus 1. és 5. között az Ördögkatlan Fesztiválon beépült nézőként és nem sajtósként leszek jelen, ennek megfelelően naplót vezetek számotokra színházról, irodalomról, zenéről és kézművességről vegyesen, cikkírás helyett. Ehhez az elhatározáshoz hozzásegített az Ördögkatlan sorszámos rendszere, amely logisztikai abszurd, így nem mindig lehet bejutni a húzóprogramokra. De akkor mesélek arról, hogyan is lehet eltölteni öt napot Baranya szívében. Habár szerzőnk a focipályán sátrazás szelíd romantikájáról nem tud áradozni, mert kényességében naponta buszozik Pécsről oda-vissza, de tapasztalatai alapján csak javasolni tudja, hogy magányos lánykák ne sétálgassanak éjszaka Uránvárosban. Egyébként naponta két katlanbusz indul Pécsről, másrészt átszállással lehet lejutni busszal a falvakba, illetve Palkonyára vonattal. A falvak között óránként ingáznak a katlanbuszok, hogy szállítsák az egyik helyszínről a másikra igyekvőket. Mivel ezek általában nem a programokhoz igazodnak – a koncert járatok kivételével -, családias fesztivál révén stoppal közlekednek sokan. Első nap viszont csak a nagyharsányi helyszín üzemelt, a köszöntőkön, megnyitókon túl, az első előadás a Narancsliget fantázianevű udvarban A helység kalapácsa premierje volt, amelyet a szerzőnk egy pókfészekben ülve nézett végig, ahonnan körbe tekintve Beck Zolitól Rátóti Zoltánig számos ismerős arcot lehetett felfedezni. A kaposvári Csiky Gergely Színház és az Ördögkatlan közös produkciójának érdekessége Ferenczi György zenéje, amely előzetes félelmeim ellenére tökéletesen illeszkedett a dramaturgiába. Szabó Máté rendezése elég erőteljesen emlékeztetett az Üvegtigris alapjaira, de tény, a lakókocsis Kutyakaparó, a susogós melegítő, a hátul kivágott sarkú hosszúszárú vászoncipő és az otthonka megteremtette azt a fájdalmasan nyomorult közeget, amelyben megszülethet ez a fajta irónia, hisz az eposz komikumát konfliktusának banalitása adja, ami pedig az atmoszférájában gyökerezik. Számtalan apró, de kiváló ötlettel, időnként a commedia dell’arte eszközeit idézve, máskor pedig intertextuális játékokkal („még nyílnak a völgyben a kerti virágok szeptember végén”) tűzdelt megoldásokat láthatunk. Talán többször ért véget a darab, mint kellett volna, túl sok kocsmai verekedés és ebből követező „álfinálé” csapta be elgémberedett tagjainkat – de ezt talán csak a pókok mondatják velem.
A színházi változatot összerakta: Hársing Hilda, tervezte: Balla Ildikó és Hatvani Mónika, rendezte: Szabó Máté, játsszák: Czene Zsófi, Nyári Szilvia, Nyári Oszkár, Takács Géza, Fándly Csaba, Marofka Mátyás, Váncsa Gábor, Szvath Tamás, Hatvani Mónika. Az este további részében megtaláltuk azt a kisszobát, ahol a bánat súlytalan, hisz a Quimby nyitotta a focipályás koncertek sorát, a hagyományos „best of Quimby” számlistával.

„Van egy két perc, barátaim” – katlannapló 2.

A mai utam a Vylyan teraszra vitt fel. Egészen más innen a fesztivál, az igazat megvallva, elveszíti a védjegye „mezítlábasságát”, és ha a teraszra ülünk keresztbe tett lábbal borozgatni, és nem a fűbe heverünk hátizsákunkat a fejünk alá gyűrve, akkor még be is kötjük a cipőfűzőt, és minden értelemben letekintünk az alattunk a falvakban szórakozókra. De nem baj, ezt a közeget az önirónia ellenére inkább magaménak érzem, attól eltekintve, hogy a mellettem a fűben fetrengő, illetve guruló úr, a két meghallgatott program alatt másfél liter bort elfogyasztott, és annak minden eredményét szinte közvetlenül tapasztaltam. Itt a mai első programot „borfor”-nak kereszteltem. Akik a teraszon ültek láthatták is, én a fűben heverve csak hallgattam, ahogy Parti Nagy Lajos beszélget a Jelenkorral a Fülkeforról. Megtudhattuk tőle, hogy miben különböznek Mikszáth karcolatai a mai politikai irodalomtól, és milyen egyszerű a felkínált politikai nyelvet a visszájára fordítani. Nem volt meglepő vallomás, hogy ő íróként nem titkoltan állampolgári öntudatában emel szót, mert adott szituációban nem tud hallgatni. Elcsattant jó pár közéleti utalás, időnként a közönség részéről önsajnáló kacajok. Elgondolkoztunk azon is, hogyan él túl a közéletre reflektáló irodalom, miután a közéleti probléma aktualitását veszti. És végül persze a felolvasás: I am F.

De az igazság, hogy én a legkevésbé sem elhatárolódásból nem ültem a borteraszon. Hanem, mert már jó előre bekuporodtam az első sorba a színpad elé. A hét tragédiájának érzem – azon kívül, hogy hajnalban kell kelni sorszámot szerezni -, hogy a Szabó Lőrinc nőügyeiről szóló színdarab, a Hullám és gumikötél ütközött Rátóti Zoltán és a Kaláka Különbéke című Szabó Lőrinc estjével. Rövid mérlegelés után döntöttem, és mindenkit arra invitálok, hogy pótolja be velem októberben a Katona József Színházban a darabot, és inkább az estet választottam. Alig kezdődtek a Kortársaimhoz első akkordjai, én már könnyeztem, de azért igyekszem objektív maradni. A leghíresebb és kevésbé ismert, de kardinális Szabó Lőrinc versek megzenésítései közé ékelődtek Rátóti Zoltán előadásában a dokumentációs értékű naplórészletek, kommentárok, levelek és természetesen versek. A Semmiért egészen közben Rátóti Zoltán borzongató volt, és az előtte elhangzott Szabó Lőrinc jegyzettel együtt ismét arra jutottam, hogy bolond szerelmem ellenére sem kívánnám magam mellé. A leghatásosabb viszont talán a Hitetlen büntetése volt. Talán azért is, mert az amúgy jól szerkesztett előadásból a költő eszméletlen magánya kimaradt. Az általa világosan látott fájdalmas űr ebben a költeményben jelent meg csak igazán. Félve, de azt kell mondanom, némileg steril Szabó Lőrinc képet kaptunk, hisz ő az, aki életművében bátran, sőt időnként túl büszkén vállalja tökéletlenségeit, ezáltal válik leginkább emberré. Ám ezt a hiányt nem lehet felróni a Kalákának, hisz a műsor legelején elhangoznak Szabó Lőrinc szavai arról, hogy a költő valójában sűrítő, hisz egész életeket sűrít versekbe, végül egy életműbe. Ezek után az efféle hiátus szót sem érdemel a költészet, gyermekek, szerelem, támadások, elidegenedés vonal köré szerkesztett műsorral kapcsolatban, ami a sűrítés sűrítése. Margóra megjegyezhető, hogy a Lóci verset ír című dalt érdemes lenne összevetni a Misztrál azonos című, mégis nagyon különböző feldolgozásával, a Nyitott szemmel finálé pedig katartikus – bár ehhez hozzásegített, hogy a mellettem szerencsétlenkedő boros úr elfogyasztván a másfél litert, addigra odébb állt újabb adagért.

Aki nem késte le mind a két, ellentétes irányba menő buszt, az a Caligula helytartóján szörnyedhet el a hatalom erején, vagy Kisharsányban révedhet az akusztikus Punnany Massif koncerten. De a szerző bénaságában inkább leült a középkori templom elé Nagyharsányban és a Besh O Drom kezdetéig naplót írt az ELTE Online olvasóinak.

A képek forrása: http://www.ordogkatlan.hu/