Bejöhet. Én felakasztottam magam

A Nemzetközi Monodráma Fesztivált – folytatva az egri hagyományokat, 2012-ben a budapesti Pinceszínházban rendezték meg, március 22-e és a Színházi Világnap, március 27-e között. Találó kifejezés a világnap, hisz a fesztivál eddig is nagy hangsúlyt fektetett a nemzetköziségre: idén lengyel, német, japán, román illetve izraeli előadókat hívtak.

Nemcsak a kulturális sokszínűség volt jellemző az előadásokra, de a szervezők arról is gondoskodtak, hogy minden korosztály és érdeklődési kör megtalálja a saját programját: délelőtt gyerekelőadásokkal, délután pedig már korábban országos figyelmet keltő „slágerelőadásokkal” találkozhattunk. Az esti hét órás színházi idősávban kóstolhattak bele a nézők a már említett nemzetközi előadásokba, késő este pedig többnyire koncerttel zárult a nap. A fesztivál új helyszíne számára a monodráma műfaja nem új, több ízben állítottak már színpadra nagy sikerű alkotásokat. Vajda István Pedig én jó anya voltam dokumentumdrámájától kezdve a fesztiválon most is – Jordán Tamás előadásában – látható Szabad ötletek jegyzékéig.

Így nem volt idegen a helytől a Szakkör, a FÜGE és a Vígszínház közös produkciója, A pestis sem. A Nobel-díjas író, Albert Camus regényét Francis Huster dolgozta át színpadra, a magyar közönség pedig Márton László fordításában hallhatta. Elsőre talán nem is gondolnák, hogy a lassan, de rettenthetetlenül előre hömpölygő mű a drámai fordulatok hiánya ellenére is kiváló monodráma-alapanyag, pedig az. Hiszen szereplői egy-egy, a reménytelen helyzetben képviselhető attitűd allegóriái, melyek megjelenítése lehetőséget nyújt a színésznek a virtuozitásra. Hegedűs D. Géza alakításában az alakok megkülönböztethetőek, de jellemük a regénynél vázlatosabban rajzolódik ki. A megelevenítésben kiváló szimbiózist alkotnak Márkos Albert csellistával, akinek színpadi jelenléte elengedhetetlen, a végeredmény mégis monodráma marad. Egyszerre hangulatfestő és hangutánzó, különböző hangokat ad az elbeszélőknek, Hegedűs D. Géza a zenére öregszik, és vált személyt vagy épp nemet. Zenéje megtestesíti az évszakváltást és az időjárást, a csepegő esőtől az éledő tavaszig. A kíváncsiság egy kérdő vonóhúzás, a kísérteties feszültséget a patkányként vinnyogó üveghang sugallja, de még a szöveg iróniája is könnyebben érzékelhető tőle. Külön kiemelendő a zakatoló vonat decrescendoval érzékeltetetett távolodása, hisz pont így marad magára a város a karantén alatt a lehetetlennek látszó küzdelemben. Ahogy pedig a történet crescendál, egyre kevésbé hisszük, hogy a legselymesebb hangú hangszer a cselló lenne. Preparált hangszerré változtatva zörög, köhög, kopog, nyikorog, ahogy a lakosság kapálózik a pestis ellen. Dömötör András egyszerűnek tűnő, de az apróságoknak jelentőséget adó rendezése nagy hangsúlyt fektet a kontrasztokra: a zaj-csend, az elől-hátul, a fény-sötét ellentétpárok fekete-fehérségére, ahogy az élet és a halál között ingadozunk. Így Márkos Albert látványban is Hegedűs D. Géza meghosszabbítása és visszhangja lesz. Helycseréjük, tekintetük vagy testük összeérése mindig kiemelt fontosságú. A színész játékának legizgalmasabb pillanata, amikor Rieux doktor szerepéből kilépve egy másik elbeszélő – szinte a színész saját alakjába bújva – a közönség közé lépve, teljes fényben tudatosítja könyörtelenül az élet és halál tanulságát.

Ami a regényhez hasonlóan időtlen. A második világháború minden eddigi ismeretünket felforgató borzalmain túl is bekövetkezhet az idő kizökkenése, amikor nem a hősködés számít, hanem a tisztesség, hiszen a halállal csak méltósággal lehet küzdeni. És azért is aktuális, mert mindig felnyitja a szemet, amely szándékosan csukódik le, és a dögvész elmúlásával az emlék elől menekülve felejti el, hogy soha nem folytatja ott az életet, ahol abbahagyta.

Amíg A pestis az emberrel, mint kollektívummal foglalkozik, addig az azt követő Jeppe című előadás éles váltással az egyéni pszichére helyezte a hangsúlyt – alig negyvenöt percben.  Habár kiváló Lars von Trier színpadi adaptációk születtek már – gondoljunk csak a Pesti Magyar Színház repertoárján lévő Hullámtörésre vagy a Bárka Dogville-jére –, a rendező Idióták című filmjéből készített monodráma nem értelmezhető egyértelmű sikerként. A társadalomból kiszakadni kívánó, sajátosan egyéni morált képviselő fiatalok értékelhetetlen szélmalomharca elveszíti a közösségi tematikáját azáltal, hogy csak a szorongó Jeppe meséjén át értesülünk – vagy úgy sem – az eseményekről. A történtektől zavartan, de visszafordulni nem tudva makogja el érzéseit, melyből a narratívát rekonstruálni meglehetősen nehéz – bár valójában nem is a történet a fontos. Viszont az érzések színpadi manifesztálódását Marcin Zarzeczny kiváló szenvedéllyel fogja meg.

Elmondható, hogy míg a korábban említett darabban Oran lakóinak a pestis elmúltával sikerül visszatérniük a hétköznapok megnyugtató jelentéktelenségébe, Jeppe számára nincs visszaút. Hiszen Camus művének utolsó mondata ebben a történetben is érvényes, és Jeppe pontosan tudja ezt: „…a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat”.

Fotó: Pinceszínház

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]