Két flekk és egy eszpresszó 8. – Café Tasso

-Zwei Espresso, bitte! – hallom Estit rendelni, amikor belépek a kávézó ajtaján. Natürlich, persze, hogy zwei, kapok észbe, el sem hiszem, hogy engedtem a múltkori kalandorvágyának. Ha ő egyszer elhatároz valamit, hát az úgy lesz, tudhattam volna. De őszintén, ki gondolta volna akkor, hogy egy hét múlva tényleg egy berlini Caféban kötünk ki.

-Nem is volt olyan nehéz idetalálni, igaz? – kacsint rám, egyrészről, mert tudja, hogy a saját utcámban is képes vagyok eltévedni, nemhogy egy idegen városban. Másrészről, mert még mindig hitetlenkedve kapkodom a tekintetem, minden tervezés nélkül egyik délutánról a másik reggelre Berlinben találni magamat, még nekem is elképesztő spontán kalandba ugrásnak tűnik. Mindenesetre valóban: nem tévedtem el, és ezen én lepődtem meg a leginkább. Az Alexanderplatzon felugrani az U5-re (legalábbis tuti, hogy a lila vonalú U-Bahnra, számokra ugyan ki emlékszik), aztán a Frankfurter Tor-nál leszállni. Csendes, turisták nélküli városkép (majdhogynem kisvárosi hangulat). Isteni szerencse, hogy épp megtalálom a helyet, amit keresek, lévén csak annyi infót bocsátott előre: a hely valahol a Frankfurter Tor-nál van, a neve pedig Café Tasso. Egy utcanév azért sokat segített volna… Mindegy, mást ugyan sose, de kávézót reflexből megtalálok, ez az egy piszok mázlim van.

Ráadásul micsoda veszteség lett volna nem megtalálni. A hely tökéletesen ki van találva, a Tasso névadás pedig nem véletlen irodalmi utalás. A kávézó ugyanis nemcsak koffeint, süteményt és ebédet kínál, hanem könyveket is. Tökéletes párosítás: kávézó és antikvárium egyben.

– Találtál már magadnak valamit? – kérdi Esti, ismer annyira, hogy tudja, mielőtt bejöttem a teraszt körbevevő könyvállványokat biztosan végigbogarásztam. Mi tagadás, nem tévedett.

-Egyelőre nem – pirulok el a leleplezésen, inkább kortyolok egyet a kávémból. Más-e a német kávé? Erős fekete, falatnyi süteménnyel a csészealjon, víz nélkül ugyan. A hely szelleme kárpótol.

– Ha szépirodalmat keresel, odalent találod – mutat irányt.

-Odalent? – kérdem csodálkozva. Igen, kapom a választ, természetesen odalent. Miből is gondoltam, hogy néhány polc odakint és egy félszoba a kávéházi asztalok mellett kimeríti az antikvárium fogalmát? Nem meríti ki. Egy lépcsősorral lejjebb ugyanis faltól falig, padlótól mennyezetig pakolt polcokon sorakoznak a kötetek, tematizáltan, az atomfizikától Shakespeare-n keresztül a német klasszikusokig. Persze nem akarom, hogy Esti sokáig várjon rám, napestig válogatnék itt, de röpke 20 percnél tovább nincs lelkiismeretem lent maradni. Kicsit aggaszt ugyan, hogy egyik köteten sem találok árat. Rémülök, egy vagyont fogok itt hagyni. Pironkodva fordulok segítségért a kassza mögött ülő fiatalemberhez. Biztos bolondnak néz, vagy lökött turistának. De meglepetésemre kedves, segítőkész, mosolyogva közli, hogy egységár van: minden könyv, akárcsak az eszpresszó, egy euró, ennyire egyszerű. Wunderbar, kiáltanék fel, de ez azért mégiscsak túlzás lenne.

-Nocsak, Hoffmann. Nem rossz választás – nem tudja szó nélkül hagyni, hogy letörölhetetlen mosollyal térek vissza az asztal mellé. Nem tudtam ellenállni, Az arany virágcserép eredetiben nem hiányozhat a polcomról, bólintom.

-Reméltem, hogy tetszeni fog itt – mondja. (Csak remélte? Ugyan. Ennél sokkal jobban ismer. Pontosan tudta, hogy odáig leszek.) – Bár, meg kell vallani, nem egy igazi „berlini” hely.

Igaz, ezt elismerem. A nagyszabású, az eklektikus, a bohém, a szabadelvű, a Blockhausok, panelek – a 19. századi múzeumok – a modern üvegpaloták egymásmellettiségében élő Berlinnel szemben ez egészen más. Mellettünk zongora, kis kerek asztalok, szolid antikizálás, könyves bölcsészhangulat. Bármelyik pesti kávézó egyikében lehetnénk. A falon egy kortárs művész éppeni kiállításának darabjai. Az itallap mellett a havi felolvasóestek és koncertek programja. Barátságos, pezsgő és otthonos. Szemben velünk egy hatvanas öregúr issza kapucsínóját, a Berliner Zeitungot olvassa. Eggyel odább huszonéves dolgozgat a laptopján, előtte könyvkupac, talán szakdolgozatot ír. Helyiek a törzshelyükön. Jó ebbe belelátni.

-Tudod, fiatalon és tapasztalatlanul kerültem ki Németországba – kalandozik el Esti. Mindig irigykedve hallgattam kalandos úti élményeit. Azt gondoltam, én sosem merek világot látni, csak elképzelni szerettem, hogy nekivágok és meg sem állok eddig meg eddig a városig. Most mégis megtettem, ez azért mosolyogtató. – Darmstadtban egy kádármesternél béreltem szerény kis diákszobát. A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerű embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenből idevetődött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg? – szerettem ezt a történetét. Aztán hirtelen felpillantott és pimaszul nekem szegezte a kérdést: Nos, most pedig, kedves hölgyem, mondja el nekem, mit tapasztalt ma Berlinben 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?

Szöveg és fotó: Markó Anita