Éljen a skandináv mánia!

Lassan mindenkit elkap a „skandináv hatás”: bútorok és bögrék az IKEA-ból, dán zenekarok az A38-as hajón, norvégmintás pulóverek és melankolikus irodalom.

Hol volt eddig ez a nagyon is szerethető mánia? Hogyhogy csak most kapott el bennünket? Hiszen az északi fény népe régóta ezt a kötési mintát használja, a svéd Selma Lagerlöf vagy a norvég Knut Hamsun pedig már a 20. század elején irodalmi Nobel-díjat kapott, könyveik mégis csak az utóbbi években láthatók a polcokon.

Mostanában lett kifejezetten divat megismerni és éltetni az északiak stílusát és művészetét. Épp ezért lehetett az idei Könyvfesztivál kiemelt vendége Skandinávia, ahova Dánián, Norvégián és Svédországon kívül Izlandot, mi több Finnországot is számítjuk. Ez az öt nemzet igazán különleges irodalmat hozott létre, amit most megmutathattak a Millenárison, a nemzetközi vásáron is.  Interjúkat, beszélgetéseket készítettek az izlandi Sjónnal (Macskaróka), a finn Leena Lehtolainennel (Az első gyilkosságom) és a dán Janne Tellerrel (Semmi) is. Mindannyian más és más oldalról közelítették meg a kérdést, hogy miben is különböznek írásaik a megszokott európaitól. Leginkább Majgull Axelsson, svéd írónő megfogalmazása maradt meg bennem: a melankólia az, amit ők mindenbe beleszőnek. A hangulat, amit a néhol tíz hónapig tartó hideg és hó, vagy éppen a fényhiány okoz, rányomja a bélyegét műveikre. Ez persze nem azt jelenti, hogy örökké mélabúsak lennének. Épp ellenkezőleg: a statisztikák évek óta azt mutatják, hogy a dánok a legboldogabb nép a Föld golyóbisán. Bár ki tudja, miképp készítették ezeket a felméréseket. Tény, hogy a nagymértékű halfogyasztás, a rengeteg kerékpározás, és a tiszta levegő senkit nem szomorítana el.

Sokan ismerik itthon Jo Nesbø-t, a mára már világhírűvé vált krimi írót. A sorozat, amiben Harry Hole nyomoz különös bűnügyek után először Ausztráliában, Bangkokban, majd a későbbiekben Oslóban, óriási sikert aratott. De Jo a Könyvhétre mégsem íróként érkezett, hanem zenészként. Zártkörű koncertet adott popos, népi rockos bandájával, aztán tovább állt. Egyik interjújában arról beszélt, miképp viszonyul az írói pályához. Ugyanis első regényével rögtön befutott, de a kiadója azt mondta: még ne bízza el magát, még nem író. Ugyanezt javasolta neki a szerkesztője egészen a negyedik részig. Akkor végre úgy gondolta, hogy Jo méltán nevezheti magát írónak. Ő maga pedig sosem tudja eldönteni, hogy ez utóbbi a hivatása, vagy inkább a zene.

A bölcsészkaron megrendezett norvég fordítószemináriumon találkozhattunk regényei fordítójával, Petrikovics Edittel. Ő beszélt a Doktor Proktor pukipora című gyermekkönyvről, ami Nesbø első kicsiknek szóló írása. A norvég író lányától kapott ihletet, akinek esténként mindig mesélt. Mikor hét éves volt a csemete, és épp nem szívlelte a fiúkat, kikötötte, hogy a mesék fiú figurája legyen kicsi, akitől nem kell tartani. Így lett fizikailag is apró termetű a könyv hőse. A téma egyébként eléggé tabudöntögető, mármint Magyarországon, ahol leginkább semmit sem nevezünk nevén, ami deréktól lefelé van és rendesen működik. Skandináviában már korábban siker lett a Kakikönyv, a Fütyikönyv, és a sorozat többi része, ami gyerekeknek szól teljesen általános, a fejlődéshez, a szocializálódáshoz tartozó kérdésekről. De ezek a témák itthon valamiért nem kedveltek, a vezető könyváruházak kínálatában nem fellelhetőek az említett könyvek. A Doktor Proktor pukiporát is Edit fordította, a csodaszer nevét sokáig fingpornak írta, de aztán a kiadó megkérte, hogy finomítson a címen.

Ez a mánia, vagy nevezhetjük divatnak is, kifejezetten pozitív a korábbi (emós, anorexiás) hullámokhoz képest. Bátran követhetjük: télen csak óriási kötött sálakat kell a nyakunk köré tekerni, tavasztól nagyokat biciklizni, nem megvetni a magyar harcsát és törpekeszeget, és minél többet olvasni. A recept ennyi, a kellemes hangulat garantált.

Fotók: http://www.flickr.com/