Két flekk és egy eszpresszó 6. – Párizsi Nagy Áruház

-Tiszteletem, kisasszony! – kiált rám Esti az Oktogonon, ijedten hőkölök hátra. – Úgy rohan, hogy már észre sem vesz! – méltatlankodik gunyorosan, persze azért érzem, nincs itt semmi harag. – Jóég, Kornél, elnézést kérek, épp csak az Írók Boltjába vittem néhány folyóiratot, és… – szabadkozom, kissé zavarban vagyok. Mint találkozásainkkor mindig.

–Természetesen. Magácska rohan. De most jár nekem egy röpke kiengesztelés. Egy kávé? Ugyan, ne siessen annyira, az egyetem megvárja – lehengerlő, nem lehet nemet mondani. – De csak itt a környéken, nincs sok időm. – Egy eszpresszó, semmi több – ígéri. – A választás a magáé. Hova követhetem, kisasszony?

– Ha így állunk, akkor a Párizsi Nagy Áruházba megyünk, épp útba esik – mondom, elkönyvelve, hogy biztosan el fogok késni a következő órámról.

– A Divatcsarnokba? – kérdez vissza Esti értetlenkedve. Mosolyogva bólintok. A helynek ugyanis már nem sok köze van a legújabb párizsi trendekhez. Ezt mindjárt meg is látjuk.

– Kezdem sejteni a trükköt – nyugszik meg, mikor belépünk az ajtón. Óriási könyvtenger tárul elénk, rendezett, precíz, modern könyvesbolt tölti meg az egykori kaszinó széles termeit. Persze az üvegliftnek se híre se hamva, helyette mozgólépcsőn jutunk fel a Lotz-teremig. Ahogy lassan feltárul előttünk a látvány, nagyot sóhajtok. Sosem felejtem el, amikor először láttam meg ezt a bálteremnyi kávézót. A lélegzetem is elállt. Most Estin a sor. –Könyv és kávé – elismerően hümmög – és egy bálterem. Kedélyes kombináció.

Téblábolunk kicsit a fényesre lakkozott asztalok és a bársonyozott székek között. Szinte alig találunk szabad helyet, körülöttünk üzletemberek, beszélgető barátnők, ámuldozó külföldiek. Mégis, a sokféleség ellenére barátságos a hangulat. A pincér rögvest mellénk siet, felveszi a rendelést (két eszpresszó, mi más!).

– Kaszinó, aztán áruház, majd kávézó? – kérdi Esti. – Szép történet.

– Egészen remek – bólintok. Az 1880-as években indult a hely. Lent híres-neves sörcsarnok volt, ha minden igaz, aztán billiárdtermek, játék- és olvasószobák, és persze ez a neoreneszánsz bálterem. Az 1900-as évek elején pedig híres divatáruház lett, ráadásul még korcsolyázni is lehetett a tetőn – fecsegem. Körben pedig hatalmas tükörfelületek, széles ablakok, aranyozott boltívek, és a mennyezet! Lotz Károly freskóit nem kevesen csodálhatják itt.

– Feszty Árpáddal közösen készítették őket – jegyzem meg. – Ha most nem velem, hanem egy művészettörténésszel ülne itt, valószínűleg terjedelmes kiselőadást hallhatna erről – nevetem. – Én sajnos csak ennyi információval szolgálhatok, igazán nem értek az egészhez. Csupán műélvezőként tudok nyilatkozni. Szóval: gyönyörű, nem?

– Impozáns – felel, mikor megkapjuk a kávénkat.  Egyszerű, ámbár modern vonalvezetésű fehér csésze, cukor, tej, sütemény helyett csokoládérúd, kellemes változatosság a megszokott édességek helyett. A pohár víz sem hiányzik. A kávé pedig egészen hasonlatos a helyhez: szolid és nyugalmas. (Ha mondhatni ilyet egy csésze feketére.) Nem túl erős, visszafogottan keserű és lágy eszpresszó. Tökéletes ez egy délutáni félórához, ahhoz, hogy egy kicsit kiugorjunk a napi mókuskerékből. (Ráadásul nem is burzsujkodunk nagyon, 340 forint ilyen környezetben ilyen kávéért – még nekem sem lehet egy rossz szavam sem.)

– Régen láttam bárzongoristát – teszi le Kornél a csészét, és elvesz magának egy irodalmi folyóiratot a mellettünk levő középső asztalkáról. – Örülök, hogy vannak még olyan helyek, ahol értékelik az élőzenét.

Milyen igaza van! Ezt talán nem is említettem. A terem közepén álló csodálatos zongorát, amely szerencsére nemcsak az enteriőr része, hanem él és élteti a helyet, jó elnézni, ahogy a zongorista ujjai végigjárják a billentyűket.

Üldögélünk még csendesen egy darabig, a felettünk lévő allegorikus alakokat szemlélgetjük, néha jó nem szólni. Csak elmerülünk a kávéban, a zenében, a tágas térben, fellélegzünk a városi zajból.

-Ez igazán kellemes volt. Örülök, hogy összefutottunk – készülődni kezdek, nehéz szívvel hagyom ott a helyet. – Sajnos nem maradhatok, még órám lesz.

-Igen, akkor induljon nyugodtan. Ma igazán csak az idejét raboltam – mondja Esti. (Ugyan, hiszen néha ilyen is kell. Egy kis lélekfrissítés, úgyszólván.) – Én még maradnék – teszi hozzá félszegen.

-Ez csak természetes. Teljesen megértem – nevetem. – További jó időtöltést – jobb, ha sietősre fogom a dolgot, tényleg el fogok késni. Már a mozgóképcsőn vagyok, amikor azért még utánam kiált: – Akkor a legközelebbi viszontlátásra!

Fotó: Száraz Dénes