Jönnek a csehszlovákok – hirdeti szerda esti sorozatát a Godot Filmklub, és tényleg. Nem, hogy jönnek, tarolnak. Nem is olyan rég például a most nyolcvan éves Milos Forman bájos, könnyednek tűnő, mégis kissé melankolikus klasszikusa a szöszivel, meg a szerelemmel.
This is not a love story – akár így is indulhatna az Egy szöszi szerelme címet viselő filmremek. Ezt fontos leszögeznünk, hiszen a cím alapján többen abba a csapdába eshetnek, mint jómagam is, aki azt várta, végre megtudja a tutit a csupa nagybetűs SZERELEM-ről, egy igazi legenda „tollából” – jelen esetben filmtekercséből. Hála a jó égnek, nem ez történt.
Persze dúl a love, vagy inkább fogalmazzunk úgy: tombolnak a hormonok. Az alapprobléma ugyanis az, hogy itt kérem szépen több száz magányos fiatal – és nem kevésbé csinos – leányzó dolgozik reggeltől estig a szalag mellett a gyárban, a csehszlovák világ végén. Száz kilométeres körzetben egyetlen egy épkézláb férfi sincs, „pedig ezeknek a lányoknak szüksége van arra, amire magának és nekem is szükségünk volt fiatal korunkban, elvtárs” – mondja a gyár jóságos igazgatója, egyben a lányok oltalmazója; s lám, hirtelen ott terem több száz fess – fiatalnak és épkézlábnak nagy jóindulattal is alig nevezhető katona: kopaszodó és gyöngyöző halántékkal, és többnyire karikagyűrűvel az ujjukon. No, ez a legkevesebb, senki se golyóálló, a gyűrűt meg ahogy fel, úgy le is lehet húzni az ujjakról.
Mulatságos, már-már megkapóan szép a „báli jelenet”, ahogy a kiéhezett fruskák kíváncsiságból, unalomból, vagy csupán dacból táncra perdülnek a magukat Casanováknak érző bakákkal, akik italt küldenek a lányoknak, mielőtt szóba elegyednének velük, „mert úgy illik, meg anélkül egyébként sem megy.”
A részeg csitriket mégis csak könnyebb késő esti „sétára” csábítani a parkba, ám az elbizakodott férfiak pofára esnek, a lányok vihogva elszaladnak, minden marad a régiben.
Kivéve szöszi főhősnőnk életében, akit megbabonáz a prágai csélcsap zongorista, akiről persze ekkor még nem tudni, hogy csélcsap. Sejteni persze lehet, túlságosan agilisan invitálja ugyanis a naiv lányt a szobájába, aki végül beadja karcsú derekát, de azért hozzá teszi, hogy „én soha senkinek nem hittem még így, mint Neked”. Na, bumm, a zongorista sorsa megpecsételődött, a lány fejében már zúgnak a harangok, szájában a szerelmes édes íze.
Egy hét múlva már a fiú szüleinek konyhájában ücsörög, míg a lókötő más szöszikről, barnákról, vörösökről kacsintja le az alsóneműt; s míg az anyósjelölt elkeseredetten óbégat: „Tönkre teszitek az életem, itt van vége a világnak!” Lesz aztán nagy családi dráma, bonyodalom, hárman egy ágyban, ordítozás, sírás-rívás, „csak a szomszédok meg ne tudják, micsoda szégyent hozol a fejünkre, Te ördögfajzat!”
Forman filmjének zsenialitása a tipikus élethelyzetek – ismerkedés, csábítás, családi perpatvar – egyszerű, mégis nagyszerű ábrázolásában, finom humorában, a lányok keserédes párbeszédeiben és szöszink gyönyörű szemeiben rejlik.
A naiv leányzó hamis prágai élménybeszámolóját hallgatva azért kissé összeszorul a néző gyomra: talán az együttérzés, a naivitás, vagy éppen, hogy a kőkemény, köztudott, de fájdalmasan eltitkolt valóság nüansznyi átszivárgása miatt. Happy end nincs, nem is hiányzik, elég a szöszi, meg az ő éteri, soha el nem érhető, mégis csupa nagybetűs SZERELME.
