Zsúfolásig megtelt az ELTE BTK Gólyavárának Pázmány-terme február 23-án, amikor a Trefort Irodalmi Esték újabb állomásaként Krasznahorkai László volt a bölcsészhallgatók vendége és Gintli Tibor beszélgetőtársa. A Kossuth-díjas író egyetemi éveiről, művei születéséről, Tarr Béláról, a kultúrák találkozásáról és legújabb interjúkötetéről is beszélt a megjelenteknek.
Krasznahorkai és az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék professor emeritusa, Szávai János régi jó ismerősök, így a tél utolsó irodalmi estéjén ők beszélgettek volna egymással, ám a Pázmány-terembe belépőt Gintli Tibor, a rendezvénysorozat főszervezője fogadta, aki a betegsége miatt távol maradni kényszerülő Szávai tanár urat helyettesítette. Ez a tény persze semmit sem vont le a program értékéből.
A hagyományoknak megfelelően a Sátántangó szerzője sem bújhatott ki az ELTE BTK-s kötődésére vonatkozó kérdés alól: az író homlokráncolása sejtetni engedte, hogy viszonya az egyetemmel számos érdekes momentumot rejt magában. Hallhattunk a levelező tagozatról, ahol sajnos nem csak levelezni kell, a Pesti Barnabás utca környéki kocsmákról, „a lehető leglinkebb szakot” kereső egyetemistáról és segítőtársairól, „a dékáni hivatal megfáradt adminisztrátorairól”, valamint a szakdolgozatról, amelynek készítése során kiderült, hogy az írás az irodalmon kívül másra is használható…
Krasznahorkai később is maradt a próza műfajánál, amelynél – mint mondta – nincs jelen az a tehertétel, hogy az ember folyton önmagával foglalkozzék. Az író magánélete nem játszik komoly szerepet műveiben, annál fontosabb azonban a napokban megjelent Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötetben.
Gintli Tibor a beszélgetés során többször is kiemelte azt a fajta türelmes, meditatív figyelmet, az érzékelés fontosságát és pontos leírását, amely nagy koncentrációt igényel egy Krasznahorkai-művet olvasó részéről. Az író olykor több soron, több oldalon át tartó mondatatait ismerve pedig különösen érdekes volt megtudni, hogy a szerkesztés fejben történik, írott formát csak a már kész gondolatsorok kapnak. A könyvírás nem enged szünetet: az előző alkotás már magában rejti azt, amiből a következő mű születik, így – ahogy az író fogalmazott – „minden könyv megelőlegezi a következőt”. A művek elkészülte azonban nem lassú és nem is gyors, hiszen mindkét fogalom relatív. „Tarr Béla ezt talán túlzottan is megértette” – jegyezte meg Krasznahorkai, akinek szavait a film- és irodalomkedvelő közönség érthető derültséggel nyugtázta.
A filmrendező és az író találkozása szükségszerű volt – gondolhatnánk az elbeszélések tempója és vizualitása alapján, Krasznahorkai azonban eleinte idegenkedett a filmesektől. Tarr Béla egy hajnali látogatás során mégis meggyőzte, és kiderült, hogy kapcsolatuk – az írót idézve – „nem magától értetődő, hanem maga a végzet”.
A Seiobo járt odalent című kötet kapcsán az író felhívta még a figyelmet a különböző kultúrák megismerésének fontosságára, és arra, hogy „végzetes az az elzárkózás, amely az utóbbi időben Magyarországon van.”
Az este zárásaként Krasznahorkai László olvasott fel egyik regényéből, amelynek lassan hömpölygő mondatai a mindig eljövő, de soha vissza nem térő szelekről pár pillanatra különös csendet és feszültséget teremtettek a hallgatóság körében.
