Álmodnak-e az elektromos Lincolnok Timothy Archer lélekvándorlásával?

“Philip K. Dick egyike a legbriliánsabb sci-fi szerzőknek. Bármelyik bolygón” – hirdeti az Agave gondozásában megjelent Philip K. Dick-kötetek borítóján a Rolling Stone magazinból citált idézet, amelynek igazságtartalmát hasztalan próbálnánk tagadni. Azonban – ha már igazság – az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legbriliánsabb sci-fi szerzőknek is akadnak rutinból, félgőzzel megírt könyveik.

Félreértés ne essék, egy átlagos sci-fi író gondolkodás nélkül feláldozná akár a saját bolygóját is, ha valamely felsőbb hatalom megajándékozná a szimulákrumként visszatérő, legendás szakállú amerikai elnök körüli kalamajka szavakba öntéséhez szükséges tehetséggel; vagyis Az elektromos Lincolnnak nagyjából annyi köze van a silány minőséghez, mint K. Dick paranoiával átitatott novelláinak Babar gyermekvidító anekdotáihoz.

Az elektromos Lincoln

Viszont egy rövid kitérő erejéig mellőzzük az ítéletalkotást, és foglalkozzunk inkább a Lincoln cselekményével, amelynek lényege a következőkben rejlik: Louis Rosen, az ingatag pszichéjű főszereplő, illetve skizofrén lányutóddal megátkozott üzlettársa, Maury Rock, spinétekkel és elektromos orgonákkal kereskednek. A valaha virágzó vállalkozás hervadni látszik, az idő eljárt felettük, a konkurencia elszáguldott mellettük.

Aztán a középszerűség állóvizét felkavarja Maury furcsa ötlete: billentyűs hangszerek helyett gyártsanak inkább történelmileg hiteles, a polgárháborús idők jeles személyiségeit megelevenítő szimulákrumokat. A prototípus Edwin M. Stantont hamarosan egy Lincoln-utánzat követi, és a két szimulákrum színre lépésével elszabaduló zűrzavarhoz az eddig lajstromba vett kompánia mellett hamarosan egy telekspekuláns milliárdos, Sam K. Barrows is csatlakozik.

A Hold, a Mars és a Vénusz benépesítésére készülő Barrows nem csupán a szimulákrumokra, illetve az azok összetákolásához szükséges technológiára feni fehérített fogait, hanem Maury Rock skizofrén lányára, Prisre is – aki iránt Rosen groteszk szerelemre gyullad, ergo a konfliktus több forrásból fakad.

A relativitás gyakorlata

Visszakanyarodva a szubjektív ítéletalkotás rögös ösvényére: amint az imént röviden ismertetett cselekményből is kitűnik, a Lincoln – legalábbis a sci-fi univerzum egészének aspektusából – korántsem egy tucatregény. Az alapötlet kiváló és kellemesen kattant, a karakterek kellőképp kidolgozottak, ráadásul a párbeszédekről sem a Jóban Rosszban-előzetes jut az olvasó eszébe. Azonban e történetvezetés szempontjából igencsak következetlen – az izgalmasabb cselekményszálak elsorvadnak, a kevésbé lényegesek előtérbe tolakodnak –, kissé lagymatag regény a K. Dick-repertoárban eltörpül a mesterművek tucatjai mellett; habár mindettől függetlenül mind a K. Dick-megszállottaknak, mind az elszállt műfajforradalmárral csak most ismerkedőknek kötelező darab Az elektromos Lincoln.

Három a Valis igazság

Kettő az egyben-típusú könyvkritikám eddigi Lincoln-dominanciája főként annak a számlájára írható, hogy míg előbbi egy viszonylag könnyen emészthető regény (a K. Dick-féle Agyfacsarási Skálán tízből négy pontot érdemel), addig a Timothy Archer lélekvándorlása egy jóval fajsúlyosabb alkotás, amelynek értő feldolgozása – már ha létezik ilyen – nem pusztán több időt, hanem terebélyes teológiai műveltséget, valamint a VALIS-trilógia (amelynek a Timothy Archer a záróakkordja) korábbi komponenseinek minimum felszínes ismeretét is megköveteli.

Persze a fenti mondatvéget csupán azért vetettem képernyőre, hogy tüstént ellentmondásba keveredhessek önmagammal; tudniillik a Timothy Archer lélekvándorlása – amely nem mellesleg Philip K. Dick földi pályafutásának irodalmi végállomása – magányos farkasként is megállja a helyét, és a gördülékeny stílusnak, a koherens történetvezetésnek, továbbá a címszereplő teológiai és filozófiai szemináriumnak is beillő eszmefuttatásainak hála élvezetes, elgondolkodtató olvasmánnyá nemesedik.

Már megint a felfedező

A könyv kétszázhuszonöt oldalán végigkövethetjük Timothy Archer – akit akár K. Dick alteregójaként is értelmezhetünk, csakúgy, mint a történetmesélő Angel Archert, a püspök fű-, irodalom- és zenemániás menyét – vesszőfutását; azt a tragédiákkal és vallási vargabetűkkel tarkított folyamatot, amely során Kalifornia episzkolápis püspöke öngyilkosságba menekülő fia és szeretője után a hitét is elveszíti, hogy aztán halála pillanatában, a sivatag kellős közepén, ismét rátaláljon a Jézus Krisztus létezésébe vetett bizonyossága.

Azt nem tudhatjuk, hogy Archer püspökhöz hasonlóan Philip K. Dick is megvilágosodott-e halála pillanatában, ám azt a tévedés veszélye nélkül kijelenthetjük, hogy – az Agave kiadónak hála magyarul is hozzáférhető – munkásságával nem csupán a sci-fi megújításához, hanem olvasói szellemi előmeneteléhez is aktívan hozzájárult e megkínzott elméjű zseni; aki, bár egész életében bolygónk foglya volt, világok ezreit fedezte fel a karosszékében ülve csak azért, hogy a könyveit olvasva mi is vele tarthassunk az alternatív valóságok miriádjába.

Képek forrása:

http://www.flickr.com/photos/michaelkelleher/3870935392/
http://www.flickr.com/photos/36329240@N06/5085490753/
http://www.flickr.com/photos/36329240@N06/4647333600/sizes/m/in/photostream/