Rosenstern és Guildencrantz…avagy mi a szösz?

A két úriember pedig – akik éppen fej vagy írást játszanak, és már 93-szorra jön ki nekik egymás után a fej-, a Szputnyik Hajózási Társaság társulatának oszlopos tagjai: Fábián Gábor és Jankovics Péter. A rendező: Gigor Attila. A darab pedig: Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című örökbecsűje. Ezek az alapok, innen érdemes indulnunk. Többek közt azért, mert csak innen lehet. Na de: „Merre induljunk?”

Mielőtt megpróbálnánk kitalálni merre is van a hovatovább, tisztáznunk kell, ki is Rosencrantz és ki az a Guildenstern. Azok kedvéért, akik már elvesztek a Shakespeare által kivégzettek neveinek tömkelegében, gyorsan elmondjuk: Ros és Guil Hamlet életének és halálának mellékszereplői, wittenbergi tanulótársai, majd kísérői Angliába – ahol Hamlet helyett jobb híján kivégzik őket. Ám itt és most, Tom Stoppardnak hála, ők a főszereplők. Azonban van egy apró bökkenő – hiába minden, ők csak becsöppentett szereplők a nagy egészbe, kapkodják a fejüket, ki merre kicsoda a trónfosztástól őrületig kavarodásban, mit sem értenek, nézőpontjuk óhatatlanul valami folyton ugrándozó békaperspektíva. Sodródnak az eseményekkel, követik az utasításokat és keresik a pontot: hol tehettek volna valamit azért, hogy sorsuk elkerülhető legyen? Válasz persze nincs, vagy ha lenne is – a kötélen lógva már tökéletesen mindegy. Tudjuk ezt mindannyian. Meg úgy egyébként is – zavarba ejtő ez az egész. Zavarba ejtve vagyok magam is. Mert valahogy úgy vagyok ezzel, hogy Godot-ra vártam, aki persze nem jön, de jött valaki, aki egészen hasonlít Godot-ra, pedig azt sem tudom, ki Godot. És ha ezt most nem feltétlenül értjük, az se baj, pont ez az értetlenkedés a lényeg.

Szóval van két ragyogó főszereplőnk: Fábián és Jankovics, Rosencrantz és Guildenstern, hogy ki kicsoda, arról ne nyissunk vitát, nem érdemes, de ők kifogástalanul azonosak az ők-kel. Rajtuk a University of Wittenberg-póló, identitás pipa. És a játékuk is pipa, rendben az egész. Ros bájosan lökött, Guil pedig próbálna kitörni a fejvagyírás okozta predesztináltságból, mindig falnak ütköző filozófus, akarom mondani egér. És van egy közönségünk. Pontosítva kettő, ha mi magunkon kívül beleszámoljuk a velünk szemben ülő fehér maszkos bábukat is. Ők a tükör, a díszlet, a színtér és a színjátszók egyaránt. A bábuk közül elevenednek meg a szereplők, a darab során kreatívan és ügyesen felhasználva változik általuk a társulat, mégis túlzottnak és direktnek érződik a párhuzam. Mi is közönség, mi is arctalan marionettfigurák vagyunk, minket is ki tudja, kik raknak ide-oda. Köszönöm, értem. De azért mégsem nagy baj ez, hiszen Stoppard nem csinál egyszerűen felfogható dolgot: ez ugyanis színház a színházban a színházban. A valóság – fikció, néző – játszó szerepeket és szinteket többszörösen csúsztatja egymásra és egymásba; az előadás pedig mindent igyekszik megtenni, hogy lépést tarthassunk az elszabaduló kaotikussággal. Annyit és úgy mutat meg az eredeti Hamlet történetből, amennyi nekünk a felidézéshez pont elég, és amennyi természetesen a megértéshez Rosnak és Guilnek pont édeskevés. Mintha épp egy youtube-trailert néznénk, úgy mutatnak meg nekünk néhány reflektor, és rengeteg kreativitás segítségével dinamikusan fel-felvillanó jelenetekben mindent, a szellem megjelenésétől a vérengzésig. Na, ilyenkor gondoltam azt, hogy ez itt mégiscsak Godot. Aztán jött egy Claudius (Szabó Zoltán), aki jó szívvel is csak gyenge gegnek nevezhető, bugyuta, szex mániás, nyáladzó őrültnek beállítani talán egyetlen koncepció szerint sem egészen releváns. Gertruddal más a helyzet, nála kérdéses, túlzóan explicit-e a rászabott kétarcúság, a kettős smink és a kettős ruha? Aztán arra jutok, hogy mégsem az, erre a kérdésre rá kell mutatni: féltő anyaként vagy őrjítő királyi hitvesként jelenik-e meg a színen? Efféle újraértelmezést jelentett számomra Czukor Balázs Hamletje is. Csendes, magába forduló, nem a tipikus hadarva dühöngő dán királyfi, hanem fojtott agresszió és feszültség minden lassú, fájó cinizmusban lebegő mondata. És akkor megint azt érzem, hogy nem hiába vártam Godot-t.

Mégis iszonyatos kérdőjelekkel ülök itt, töltöm az időmet jellegtelen helyen. Talán még nagyon friss a darab, talán valami ív hiányzott? Valami gördülékenység? Csak egy kis következetesség? Mi ez a játék? Hogy történt ez? Mik a szabályok? És kik vagytok? Guildenstern és Rosencrantz? Melyiktek melyik? Hát, én vagyok…te vagy… Mit akar ez jelenteni? MIT GONDOLSZ, KI VAGY TE? És egyébként is, mióta játszom fej vagy írást?

Ps.: Fej.