Ne csak jókat, hanem jól! – Beszélgetés a beszédtechnikáról

„Az ELTE-n egy humán értelmiséginek kutya kötelessége jobban beszélni, mint az átlag, és ezt valamilyen módon továbbadni.”

Az ELTE BTK falain belül minden szerdán egy kisebb csoporttal Ságodi Gabriella tanárnő tartja beszédtechnika óráit, azzal a céllal, hogy ne csak a kommunikáció szakosok és azok beszéljenek hiba nélkül, akik később ebből fognak megélni. Őt kérdeztük tapasztalatairól, a beszédtechnika-tanításról, és arról, hogy miként is fest egy ilyen óra úgy általában.

Mikor kezdett el beszédtechnikával foglalkozni, és mióta tanít nálunk az ELTE-n?

Már középiskola óta foglalkozom beszédtechnikával, csak akkor még nem tudtam, hogy ez valójában egy külön szakma. Amatőr színjátszó voltam, és már ott tanultam – így visszanézve egy meglehetősen egyszerűsített formáját, de mégis valamiféle beszédtechnikát. Sokfelé jártam szavalóversenyekre, amatőr színpaddal, ami amúgy is egyfajta jó beszédre kényszerítette az embert. Azóta tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán végül is logopédus lettem, és azonnal megpályáztam egy ösztöndíjat a Színművészeti Egyetemen, ott kezdtem komolyabban foglalkozni a beszédtechnikával. Az ELTE-n pedig már a kommunikáció oktatás kezdetétől fogva dolgozom, talán tizenhat éve. A Színművészeti Egyetem a főállásom, de tanítottam már nagyon sok helyen itt-ott-amott, amatőr csoportoknál, Nemzeti Stúdióban, a Merlin Színháznak volt egyszer egy stúdiója, őket is én tanítottam, de tanítok újságírókat, illetve már működő újságírókat is, televízióban, rádióban.

Volt olyan személyes élménye, esetleg saját beszédhiba, ami motivációként szolgált, és efelé a pálya felé vitte?

A hadarás. Egyrészt nagyon hadartam, most is gyorsan beszélek még, de a beszédhiba már eltűnt belőle. A hangom is nagyon kemény volt, bár akkor még nem tudtam, hogy ez baj. Valójában szépen beszéltem, amikor verset kellett mondani, vagy amikor a színpadra álltam, és tisztán artikuláltam, de a ritmusom nem volt tökéletes. Tényleg nagyon gyorsan beszéltem, és ki-kihagytam itt-ott szótagokat, még a Kazinczy versenyen is, ahol ezt a zsűri meg is jegyezte. De valójában a hadarás engem arra kényszerített, hogy elkezdjek ezzel foglalkozni és kiderült, hogy ezt lehet tanulni. Mondjuk, nagyon sok munka kell hozzá.

Sokat említette az amatőr színjátszást, illetve mondta, hogy a főállása a Színművészeti Egyetemen van. Sosem szeretett volna a másik oldalon lenni, színpadra kerülni?

Igen, amatőr színjátszóként kezdtem, de nem volt tehetségem, és azt hiszem, ezt idejében felismertem. Az akkori amatőr csoportbéli rendezőm segített is engem, hogy nem vagyok színésznek való. Bohócnak igen, de színésznek semmiképp.

Mennyire kell különbözően tanítani a Színművészetin, a televízióknál, illetve az ELTE-n? Van különbség? Más a diákok hozzáállása?

Igen. Valójában mindenütt egy picit mást kell csinálni. Ha mondjuk egy már gyakorló riportert tanítok, aki egy híradóban dolgozik, és az a cél, hogy minél előbb megszólaljon a saját hangján, ott nyilván egészen máshonnan indul el az egész dolog, ott valamilyen módon egy használható beszédből egy profi kommunikátort kell képezni. A színészeknél egészen más. Ott öt évem van rá, hogy a Színművészeti Egyetemre bekerült fiatalembernek, aki színművészként kikerül onnan, megtanítsak valamit. Nem is jól mondom, mert nem tudok megtanítani semmit, a cél, hogy ő valamit megtanuljon tőlem. Itt sokkal fontosabb a tanuló, mint a tanár, azt hiszem. A hallgatók hozzáállása is nagyon változó. Azt nem mondhatnám, hogy jobban, vagy kevésbé akarják. Például az ELTE-n adott esetben a gyerekek kötelező penzumként veszik fel az órát, nem várhatom el ugyanazt a lelkesedést. Valójában pedig majdnem értelmetlen az egész, mert egy félév van csak rá, ami 12-13 hetet jelent praktikusan. Ez olyan kevés, hogy szinte nem is kárhoztatom azt, aki kevesebb szorgalommal fog hozzá, de általában lelkesen csinálják, mert aki jelentkezik, az érdeklődésből teszi. Nehéz azonban fenntartani ezt a lelkesedést erre a tizenhárom hétre. Az ember azt érzi, hogy mire megfogna valamit, addigra már véget is ért a félév.  Viszont azt tapasztalom, hogy a hallgatók igazán szerették és szeretik most is ezt a tárgyat. Nagyon szerencsésen szerdán tanítok, ami egy abszolút remek nap, mert bejárnak az egyetemisták az egyetemre. Maximum 15 főt engedek be egy órára. A foglalkozásnak van egy csoportos része, amikor egyszerűen körben állunk, és egyfajta játékot csinálunk, mert a kommunikációban a tekintet-kontaktus, a gesztus használata ugyanannyira fontos, mint maga a hang. Aztán pedig mindig veszünk valamiféle új anyagot, azt mindenkinek meg kell csinálnia ott az órán, és következő órán visszakérdezem. Tehát komoly házi feladat van, ahhoz képest, hogy írni nem kell. Le lehet bukni, ha valaki nem gyakorol, azért az látszik, lehet hallani. De azt érzem, hogy a hallgatók hasznosnak gondolják, és szívesen jönnek az órára, készülnek, és ez az elejétől kezdve mindig így volt.

Ez a kevés óraszám azért is hangzik furcsán, mert az ember azt gondolná, hogy a beszédtechnikával való foglalkozás manapság egyre fontosabb, legalábbis egyre többet hallani róla. Mit gondol erről?

Ez biztos így van. Én mindig azt szoktam mondani, mindegy, hogy az emberből mi lesz – újságíró, aki beszélni kényszerül, vagy filozófus, vagy bármi más –, jól kell tudni beszélni.  Mindegy, hogy mit csinál az ember, mindenképpen szükség van valamiféle verbalitásra. És azt képzelem, hogy például az ELTE-n egy humán értelmiséginek kutya kötelessége jobban beszélni, mint az átlag, és ezt valamilyen módon továbbadni. Az lenne a gyönyörű, ha mindenki szépen beszélne, és tényleg komolyan vennénk ezt a magyar nyelvet. De legalább azok az emberek beszéljenek szépen, akik pénzt kapnak azért, hogy beszélnek. Mindig mindenütt elmondom, hogy minél kevésbé míves az a dolog, amit csinálunk, annál fontosabb, hogy jó legyen a beszéd. Itt a mívest ne úgy értse, hogy nem profi, hanem hogy minél bulvárabb a dolog. Azt gondolom, a Való Világ kommentátorának kell ma Magyarországon a legjobban beszélni, mert annyira nézett a műsor; és nagyon sok ember, aki azt nézi, az csak azt nézni.

Lehet látni tendenciát, hogy ez változik ezen a téren? Hogy itt is fontos lesz a szép beszéd?

Nem, sajnos azt tudnám mondani, hogy nem. Ugyanakkor meg mégis. Mert sokkal több helyen odafigyelnek rá. Úgy tapasztalom, hogy talán már jobban beszélnek azok, akiknek ebből kell megélniük. Csak egyszerűen a különböző beszélő helyeknek akkora lett a dömpingje, és nincs annyi jól beszélő ember, ez tény. Nem véletlenül kerülnek be mindenhova végül is rosszul beszélő emberek. Régen volt a Magyar Televízió, a Kossuth Rádió és kész. Most meg lehet nézni, nőnek ki a földből a rádiók és a televíziók, mindenhova kell ember, és mindenhol beszélnek. 

Visszatérve a tanításra, Ön miért szereti tanítani a beszédtechnikát? Van valamilyen különlegesen jó emléke, vagy esetleg kedvenc helye, ahol tanít?

Mindegyik más, nem tudom azt mondani, hogy kedvenc. Nyilván a szívem csücske a színház. Nem is az egyetem maga, az oktatás, hanem a színház. Az egy nagyon különleges dolog. Abban valamilyen módon részt venni, akármilyen picike kis dolgot hozzátenni egy előadáshoz, az fantasztikus. És végül is én így kezdtem, ez volt az elsődleges cél. Mikor bejött ehhez először az ELTE, akkor valójában nagyon megszerettem, mert egészen másfajta hallgatók voltak, mint a Színművészeti Egyetemen. Másképp kellett mindent csinálni, és ki kellett egy csomó új dolgot találnom. Utána jött a televízió, ahol viszont felnőtt emberek voltak, megint mást kellett csinálni. Ez az embert mozgásban tartja. Szeretek például egyszerű tréningen részt venni egy bankban. Mert az is érdekes dolog, hogy ott mit tudok két mondattal hozzátenni egy emberhez, és hogy abból vajon tud-e valamit profitálni. Kellemes élmény pedig nagyon sok van. Valójában mindig az az igazán fantasztikus, amikor valakivel évek múltán összetalálkozom, és azt mondja, hogy köszönöm. Vagy ha valahol olvasom a nevem, azóta híressé vált volt tanítvány interjújában. Akkor érzem, hogy érdemes volt, hogy jó történt, hogy jót csináltam.

 

Markó Anita
ELTE Online

Fotó: Nádor Zsombor