Szeretem az ELTE-t, mert…19. – Interjú Mészáros Márton újságíróval, az Arany Medál-díj alapítójával

Mészáros Márton a Magyar Hírlap szerkesztője és újságírója, az Arany Medál-díj alapítója, nem mellesleg az ELTE BTK mesterszakos hallgatója. Olyan személyekkel volt lehetősége interjút készíteni, mint Jane Fonda, Bonnie Tyler, vagy épp II. Simeon trónfosztott bolgár cár. Interjúsorozatunk következő részében Marcival beszélgettem arról, hogy milyen út vezetett idáig, milyen élményekkel gazdagodott ez idő alatt.

Miért választottad az ELTE-t?

A film és az irodalom már kiskorom óta rendkívül foglalkoztat, emiatt már általános iskolában sem mindig találtam meg a közös hangot az osztálytársaimmal, hiszen a tizenévesek körében ezek nem feltétlenül tartoznak a legpopulárisabb témák közé. 2015-ben kezdtem a Bölcsészettudományi Kar Magyar nyelv és irodalom alapszakján, Filmelmélet és filmtörténet minorral kiegészítve. Eredetileg a filmrendező szakot néztem ki magamnak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol öt-hatfordulós felvételi várt rám. Egészen szépen teljesítettem, azonban az egyik utolsó rostán már nem mentem át. Így kerültem az ELTE-re, amit azóta sem bántam meg.

Hogyan alakult a pályafutásod az egyetemi sajtóban?

Már az ELTE-re érkezésem előtt is publikáltam nyomtatott folyóiratokban, valamint sokáig kulturális blogot is vezettem, így az újságírói tapasztalatom már ekkor is megvolt. A barátaim figyelmembe ajánlottak egy felhívást, amely a BTK hallgatói magazinja, a Pesti Bölcsész Újság számára keresett új főszerkesztőt, és többen is biztattak, hogy pályázzak a posztra. Össze is állítottam a pályázatot, a HÖK-nek pedig tetszett, ezután pedig másfél évig voltam a PBÚ főszerkesztője.

Feltételezem, ez idő alatt az egyetemen kívül is foglalkoztál újságírással…

Nem volt könnyű összeegyeztetni, mert abban az időben egyszerre voltam a Népszava napilap újságírója és szerkesztője, valamint a Pesti Bölcsész Újság főszerkesztője és olvasószerkesztője, miközben két-három egyéb újságnál vendégszerzőként dolgoztam. Úgy érzem, egyik tevékenység sem ment a másik rovására, a tanulmányaimban is sikeres tudtam maradni. Ehhez nyilván hozzátartozik az is, hogy nagyon szeretek dolgozni, emiatt pedig nagy örömömre szolgált, hogy több sajtótermék munkájában részt tudtam venni.

Te alapítottad az Arany Medál-díjat. Mesélnél egy kicsit a közönségdíj felfelé ívelő pályafutásáról?

A díjat tíz évvel ezelőtt alapítottam, a pályafutásának pedig rendkívül sok stációja volt. A díj eredetileg interneten működő online szavazásként indult, ahol nemcsak magyar művészekre, hanem külföldi színészekre, színésznőkre is lehetett voksolni. Később rájöttem, hogy ez mind nagyszerű, de egy kicsit koncentráltabban kellene működnie ennek az egésznek, ki szerettem volna vezetni a díjat az internet világából, lényegében azért, hogy ezzel hitelesebbé tegyem. Az utóbbi években ez volt a fő cél.

Hat kategóriában lehet jelölni a művészeket: szépírókat, film- és színpadi színészeket, filmrendezőket díjazunk. A szavazók száma állandóan változik, de immár eljutottunk arra a szintre, hogy több mint tízezer állandó voksolónk van. A jelöléseket a hivatalos e-mail címünkön lehet leadni mintegy hónapon át, nagyjából októbertől december elejéig. Van néhány támogatónk, többek között Erzsébetváros önkormányzata, továbbá egy-egy magánvállalkozó. Az pedig, hogy a Bethlen Téri Színház – pusztán szerelemből, teljesen ingyen – helyszínt biztosít a díjátadó számára, nagy segítséget jelent. Amit ezzel kapcsolatban még ki tudnék emelni, az az évek alatt gyűjtött rengeteg tapasztalat, segítség és biztatás.

A kitüntetés főleg jelképes, magát a díjat sem egy szobrászművész készíti, csupán egy trófea. Mivel a díjátadó egy kisebb teremben szokott lenni, általában nagyon családias a hangulat, a kitüntetést legtöbbször korábbi díjazottak, pályatársak adják át az adott évi nyertesnek. Nagyszerűnek találom, hogy jelentős a sajtóérdeklődés, talán ez is azt igazolja, hogy az Arany Medál-díj kifejezetten egyedi kitüntetés.

Fontos megemlíteni, hogy azon kívül, hogy a díjat csak élő ember kaphatja meg, igen kevés megkötés van a jelölések tekintetében. Ezzel kapcsolatban jönnek a legpozitívabb visszajelzések, nagyon tetszik mindenkinek, hogy ilyen demokratikus az egész.

Számítottál rá, hogy egyszer olyan művészeknek adhatjátok át a díjat, mint Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula vagy épp Rudolf Péter?

Még mindig nem mondanám, hogy elértük a végső célt. Természetesen nem azt mondom, hogy egy Oscar-díj-kaliberű, hatalmas díjátadó gálában gondolkodom, hiszen elég abszurd ötlet lenne, de még van hova fejlődni. Nem feltétlenül gondoltam, hogy ekkora siker lesz, de titkon reménykedtem benne. Jó érzés, hogy sokszor az általam igazán kedvelt művészekből is díjazottak lesznek, nagyon jó látni az arcukon az örömöt egy-egy díjátadón. Nagy pozitívumnak tartom, hogy sok elsőkötetes író, illetve elsőfilmes rendező is megkapta a díjat – olyanokkal együtt, akik hosszabb ideje nem részesültek semmilyen kitüntetésben.

A Szász-Coburg-Gothai dinasztiából származó II. Simeonnal, az utolsó bolgár cárral. Fotó: Ivo Csupetlovszki

A Szász-Coburg-Gothai dinasztiából származó II. Simeonnal, az utolsó bolgár cárral. Fotó: Ivo Csupetlovszki

Jelenleg a Magyar Hírlapnál dolgozol, olyan emberekkel készítettél interjút, mint Bonnie Tyler, vagy épp a trónfosztott bolgár cár, II. Simeon. Mesélnél ezekről az élményeidről? Milyen híresebb interjúalanyaidat emelnéd még ki?

A nagy nevek közül biztos, hogy elsőként említeném Jane Fondáét, akinek nagyon szeretem a munkásságát, csodálom benne, hogy ma is olyan, mintha negyvenéves lenne. Vele a londoni Savoy Színházban, a 80. születésnapi gálája előtt találkozhattam, de csak három kérdést tehettem fel neki. A beszélgetés nem önálló interjúként jelent meg, hanem egy hosszabb riport részeként, de mindenképp kiemelném az élményt, amit ez a néhány perces beszélgetés nyújtott. Hozzá hasonlóan számtalan filmrendezővel, színésszel, énekessel is készítettem interjút az évek során. Az általad már említett Bonnie Tyler walesi énekesnőhöz is kötődik egy kedves történetem. A mostani, nyári telefonos interjú már a második volt, ugyanis három évvel ezelőtt személyesen találkozhattam vele. Akkor egy rosszul kommunikált koncert előtt nyílt lehetőségem interjút készíteni az énekesnővel. A sajtó nem tudott arról, hogy akadna lehetőség beszélgetni vele, de én nem adtam fel: a fellépés szervezői átirányítottak Debrecen önkormányzatához, ahol meghívtak arra az ebédre, amit a város legjobb éttermében tartottak a tiszteletére. Ott az énekesnőn kívül a férje, a menedzsere, és az egész bandája jelen volt. Rajtam kívül az MTI megyei tudósítója is ott volt, ő azonban nem beszélt angolul, én segítettem lefordítani a kérdéseit. MTI-s kollégám nem is maradt sokáig, nagyjából negyed óra múlva távozott, én viszont másfél órán keresztül ott maradtam az asztalnál. Az egy dolog, hogy közösen fogyaszthattam el az ebédet a művésznővel, az még egy, hogy minden kérdésemre válaszolt. Az pedig ráadás, hogy ő maga is kifaggatott. Az ebéd vége felé megkérte a velem szemben ülő férjét, hogy adja át a helyét nekem, majd kezembe nyomta a telefonját, amin megmutatta a portugáliai nyaralójukról készített felvételeket, videókat. A történet pikantériája, hogy a nemrégiben készült telefonos interjún emlékeztettem erre a találkozásra: nem emlékezett.

Említetted a bolgár cárt is. Ez a projekt egy interjúsorozat része, ami nem a Magyar Hírlapban kezdődött, és nem biztos, hogy ott fog befejeződni. Nagyon erős történelmi érdeklődésem van, ez alól nem jelentenek kivételt a dinasztiatörténetek sem. Hivatalban lévő uralkodókat, trónörökösöket, illetve száműzött, trónfosztott királyokat, dinasztiavezetőket is szeretnék meginterjúvolni. Mivel ezek nagyinterjúk, mind a felkészülés, mind a legépelés, a szerkesztés bonyolult feladat. Ambiciózus kihívás, de odavagyok érte! Az interjúsorozat legutóbbi állomása tehát a festői Szófia volt, ahol a nyolcvankét éves II. Simeon a Vrana-palotában fogadott.

El szabad árulni, hogy melyik uralkodócsaládot keresed fel legközelebb?  

Az 1640–1910 között uralkodó portugál dinasztia, a Bragança-ház vezetője, Duarte Pio a májusi személyes találkozásunkat követően válaszlevelet küldött (korábban a fiával e-maileztem), az ősz folyamán szívesen adna interjút nekem.

Néhány hónapja indult el a cikksorozatod az ELTE Online-on, amelyben budapesti éttermeket mutatsz be. Hogy jött az ötlet ehhez a projekthez?

Erre irgalmatlanul prózai válasszal felelek: nagyon szeretek enni. Rendszeresen járok étterembe kül- és belföldön, kulináris élményeimet gyakran meg is tárgyalom a környezetemmel. Március végén jött az étteremkritikai-sorozat ötlete, amely valóban testhezálló feladat, mert a kritikai hajlamomat ötvözhetem a gyomrom boldoggá tevésével. Blankó Miklós, az ELTE Online főszerkesztője, aki kiváló szakács, örömmel adott „fegyvert, paripát” a rovathoz. Az hogy, mi alapján választom ki az éttermet, teljes mértékben személyes preferencia kérdése, de Csomos Attila, az ELTE Online fotósa, főszerkesztő-helyettese, aki elkísér az étkezésekre, ajánlott már helyszínt. Fontos, hogy olyan éttermeket találjak, amelyek Budapest belvárosában találhatók, illetve többé-kevésbé megfizethetők a hallgatók számára.

Fotó: Csomos Attila

Fotó: Csomos Attila / ELTE Online

Tudvalevő, hogy sokat utazol. Ezek az utazások a munkádhoz köthetők, vagy pusztán csak kikapcsolódás céljából látogatsz külföldi országokba? 

Attól függ, honnan nézzük. Amikor egyszer-kétszer nyaralok egy évben, akkor sem hanyagolom a munkát. Volt úgy, hogy a Pesti Bölcsész Újság szerkesztői-szerzői feladatait a világ másik végéről láttam el. Persze, egy-egy utazásomnak sokszor van munka jellege, ilyenkor azonban megpróbálok időt szánni a kikapcsolódásra, a városnézésre is.

Legutóbb a New Horizons Nemzetközi Filmfesztiválon jártam a lengyelországi Wrocławban, ahol egy alsó-sziléziai hegyekben megrendezett nemzetközi szakmai workshopon is részt vettem. Én lehettem az a szerencsés, akit az Európai Filmakadémia kérésére a magyar sajtó delegált. Számtalan filmet néztünk és beszéltünk át, s olyan filmrendező vendégeink voltak, mint a holland Sacha Polak, a görög Syllas Tzoumerkas, a lengyel Agnieszka Smoczyńska, a brazil Gabriel Mascaro.

Azt veszem ki a szavaidból, hogy az írás neked egyben a hobbid is. Mivel foglalkozol még szabadidődben?

Igen, abszolút sikerélmény, hogy örömmel írok, már csak azért is, mert rengeteg embert ismerek, aki semmilyen boldogságot nem lel a munkájában. Az újságírást hivatásnak tartom, az írott szavak világát tulajdonképpen nem cserélném fel semmivel. Ami pedig a szabadidőt illeti, abból nincsen túlságosan sok. Az olvasás és a filmnézés megmaradt kikapcsolódásnak, előbbi egyébként nálam kizárólag papíralapon, könyv- vagy folyóirat-formátumban képzelhető el, a filmnézés pedig elsősorban moziélményként. Pont emiatt vagyok nagyon ellene a Netflixnek, hiszen a szolgáltatás nyíltan próbálja lerombolni a moziélményt, amely alapvetően közösségi szórakozás, zárt térben, megfelelő hangi és képi lehetőségek mellett.

Habár nem újságíró szakosként végeztél, mit tudnál tanácsolni a most érkező BTK-s, vagy épp BTK-s újságíró gólyáknak?

eo-20190909-ESH_4371

Fotó: Csomos Attila / ELTE Online

Azt, hogy olvassanak minél több nyomtatott sajtóterméket, rengeteg szakmai „trükk” elleshető belőlük. Azt, hogy valaki koncentráltan és stílusosan írjon, jószerivel csak a nyomtatott sajtóból lehet megtanulni. Egy percig nem akarom az online érdemeit kicsinyíteni, igazi újságírásnak mégis a papír formátumon megjelenő kiadványokat tartom. Szóval, olvassanak csak minél több sajtót azok, akik az újságírás rögös útjára kívánnak lépni, de minden leendő íróembernek azt tanácsolom, hogy vegyen a kezébe minél több szépirodalmi munkát vagy irodalmi-kulturális folyóiratot. Nem fog megártani nekik.

Mit mondanál azoknak, akik azt a sztereotípiát hangoztatják, hogy a BTK-s diplomával lehetetlen elhelyezkedni?

Hirtelen felindulásból azt felelném, hogy ez nem igaz. A sztereotípia kétségkívül él, azonban akinek van hivatástudata, vagy egy világos elképzelése arról, hogy mivel szeretne foglalkozni, az igenis tud boldogulni. Ugyanakkor már láttam példát arra is, hogy valaki ugyan elvégez egy képzést a Bölcsészettudományi Karon, végül azonban nem használja a megszerzett tudását. Úgy látom, sokaknak, akik például szerették a gimnáziumban az irodalmat, nincs más alternatívájuk a nyelv és irodalom szakon kívül. Aki ilyen háttérrel érkezik a felsőoktatásba, még mindig jobban dönt, mintha nem végezne egyetemet, de sajnos az ilyen hallgatók azok, akik leginkább „lehúzzák” a többiek kedvét. Megemlíteném, hogy az egyetemi éveim alatt rengeteg – főleg a követelményeket érintő – elégedetlenséggel találkoztam, s habár akadtak nehézségeim a grammatikai kurzusok során, egyszer sem éreztem úgy, hogy értelmetlen vagy túl sok tudást kellene a fejembe passzírozni.

Milyen tapasztalatokat szereztél eddig az ELTE-n?

Gazdag, koncentrált, hasznos ismeretanyagot szereztem, máig hasznát tudom venni az újságírásban. Néhány tanárt kiemelnék, jelesül Horváth Iván, Gintli Tibor, Szilágyi Márton, Rákóczi István tanár urakat, illetve Menyhárt Krisztina tanárnőt, akiknek óráit, szemináriumait nagy lelkesedéssel látogattam. Azért azt hozzá kell tenni, hogy számukra jó hallgatóság lehettem, hiszen velem nyitott kapukat döngettek, mert érdekelt a szakterületük. Ha most valakiben felvetődik a kérdés, hogy a felsorolásból hol vannak a nyelvészeti oktatók, akkor érdemes megemlíteni, hogy az irodalom mindig is közelebb állt hozzám, mint a nyelvészet. Voltak álmatlan éjszakáim grammatikakurzusok miatt, de szerencsére minden akadályt sikerrel vettem. Egyébként fenntartásokkal érkeztem az ELTE-re: azokat nem az intézmény váltotta ki belőlem, inkább leendő hallgatótársaim. Ebben semmi elitista szemlélet nincs. Csupán arról van szó, hogy féltem, hogy nem fogom megtalálni a közös hangot velük. Nem kellett volna.

Mik a terveid az elkövetkezendő évekre?

Jövő júniusban szeretném megszerezni az Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos diplomámat. Ehhez azonban szükségem van egy második nyelvvizsgára, ezért tavaly ősszel elkezdtem spanyolt hallgatni a Cervantes Intézetben, de a kevés szabadidő miatt nem tudok a várt ütemben haladni. Mielőtt kérdeznéd, a szakdolgozatom témája sem körvonalazódott még, de biztos vagyok benne, hogy októberre előállok a számomra legkézenfekvőbb ötlettel. Ezen kívül szeretném tovább építeni a sajtószakmai karrieremet. Ennek egyik lépéseként májusban elfogadtam a Magyar Hírlap polgári napilap állásajánlatát, remélem, hogy a szerkesztői-újságírói munkakör mellett nehézség nélkül végezhetem a tanulmányaimat. Persze, vannak konkrét szakmai célok is, de ezekről már csak babonából sem szeretnék beszélni. De annyi bizonyos, hogy maradok a Premier összművészeti magazin főszerkesztő-helyettese, az új lapszám most készül. Az előző lapszám százhuszonöt oldalon májusban jelent meg, benne több ELTE-s szerző munkájával.

Jól tetted, hogy az ELTE-re jöttél, és itt maradtál?

Azt hiszem, a szavaimból is kiderül, hogy elégedett vagyok.

Fejléckép: Csomos Attila / ELTE Online

  • Sárbogárdi Jolán

    Puszi, Marek! <3