Új sorozatot indított az ELTE BTK HÖK Magyar Szakos Hallgatói Érdekképviselete, melynek a „Krétapor nélkül. Tanári beszélgetések” címet adták. Az egyetemi oktatók és diákok személyes találkozását, párbeszédét kezdeményező rendezvénysorozaton az első beszélgetőtárs Horváth Iván irodalomtörténész volt.
ELTE BTK, A épület (tradicionálisan a magyar szakosok épülete), harmadik emelet, 330-as szoba. Itt gyülekezik az a kis tömeg, aki jött Horváth Ivánnal beszélgetni, illetőleg okosan hallgatni őt. Riegel Marcell ül a katedra egyik felére, a másik szék egyelőre üres, a földön vizespalackok. A szobában visszhangoznak az általános beszélgetéshangok, álmosító a lámpafény ‒ ahogy egy egyetemi tanterem rendesen kinéz este hatkor. Valamikor ekkortájt érkezik meg a tanár úr, kutatóan körbenéz, majd mosolyog. „Nahát, ez a sok ember mind ide jött?” ‒ kérdezi a hátizsákját félig már levéve. És bele is kezdünk.
„Horváth Iván a Régi Magyar Irodalom Tanszék professzora, az MTA tagja” ‒ kezdi az ilyenfajta rendezvények forgatókönyve szerint a bemutatást Riegel Marcell. A tanár úr nagyjából rögtön ezután cáfol: „nem vagyok én professzor: én nyugger vagyok”, mondja valamelyes boldogsággal (ámbár nemsokára professor emeritus lesz), az MTA-nak pedig nem tagja: doktora. (A különbség mintegy félmillió forint.) Marcell ezután elsőként a kezdetekről kérdezi, a szocializmusról. A tanár úr (aki nem szereti a professzorurazást, inkább a hierarchiát talán enyhítő tanárurazást és a kollégázást preferálja) Rexről beszél, az ÁVO farkaskutyájáról, akiért gyerekkorában odáig volt. Valamikor hatéves kora körül költöztek el az ÁVO épületének környékéről; Rex nagyon hiányzott neki, pedig az új lakóhelyén kapott egy farkaskutyát. „Körülbelül ez az, ami a Rákosi-korszakról tudni való” ‒ jegyzi meg ironikus derűvel.
’56 szerinte „gyönyörű volt, mint egy tűzijáték”; otthon forradalomnak tanulta, noha(?) alapos marxista műveltsége van, és az apja a sztálinizmus maga. Legalábbis 1949-től 1957-ig bizonyosan: a Szabad Népet szerkesztette, pártvezető volt, és ha a fiának szüksége volt valamire, többnyire pár telefonba került a dolog. Medencéjük volt, évi kétszer ettek narancsot ‒ abban az időben, mikor hús nem volt a boltokban. A Nagy Impre-per hozott változást az apa világlátásában; „ezután normalizálódott”, mondja Horváth Iván. Az apát tiltakozásáért Nyers Rezső nem egyszerűen büntetésben, hanem súlyos büntetésben akarta részesíteni, Kádár ezt enyhítette – a korábbi rendes kommunista múltjára való tekintettel – erkölcsi ellehetetlenítésre. Ez volt röviden és a történelem felől annak a férfinak a pályafutása, aki negyedmagával szökött meg az Auschwitzba tartó vonatról.
Hogy az iskola milyen volt, arra a kérdésre egy filmcímmel felel: mint a Megáll az időben, épp olyan. Éjjel olvasott, nappal cserébe nem nagyon járt be, így a jegyei sem voltak jók; ennek ellenére fizikus akart lenni, vagy villamosmérnök, csak a matematikatanára (!) hatására került magyar–francia szakra. A természettudományok iránti érdeklődés megmaradt, és nem csupán abban, hogy „a forrasztópákával békében él”: az irodalomtudományban is információtörténeti (-elméleti) szemléletet képvisel (Magyarországon az elsők között foglalkozott digitális bölcsészettel, illetve hálózati kritikai kiadással korábban Szegeden, az ELTE-n pedig a BIÖP keretében).
Horváth Iván azt mondja, ebben a korszakban az, ami kultúra (még ha csak rejtetten is) a Szépművészeti Múzeumban, a Zeneakadémián és a könyvekben volt ‒ talán ezek alapján már senkit nem lep meg, hogy Riegel Marcell alátámasztja: elég sok és jó minőségű hangfal van Horváth Iván lakásában; de innen jött a magyar szak gondolata is. A francia szak egy fiatalkori barátjára vezethető vissza (egyébként belőle matematikus lett), aki gimi elsőben lefordította Sziszüphosz mítoszát (Camus), és Horváth Iván e teljesítmény előtt némi megdöbbenéssel állt. Camus-t olvasni ugyanis ekkor egyenlő volt a kólával, a farmerral és a hosszú hajjal. Nekiveselkedett, és a közepes tanuló rövid idő alatt megtanulta a francia alapjait; bár egész addig nem beszélt jól franciául, míg egyetem alatt ki nem utazott Franciaországba. (A francia szakosoknak biztosítottak erre lehetőséget.)
Franciaországból arra ért haza, hogy kirúgták az egyetemről a szakdolgozattémája miatt. Ugyanis harmadévesen úgy döntött, megírja József Attila esztétikáját és verstanát J. A. szövegei alapján, mégpedig (J. A. életében némileg anakronisztikusan) egy marxista esztétikát. Király István, akit témavezetőnek akart felkérni, nem volt elragadtatva. Király szerint ugyanis Horváth Iván a szöveg alapján nem egyszerűen ellenzéki volt (Király akkor okította, kvázi megtérítette volna): ő maga az ellenség.
Protekcióval visszavették az egyetemre. Királytól Tolnai Gáborhoz, a régi magyar irodalom tanárához ment a szakdolgozat ügyében; mondván, magyarul legalább tud. (Ezzel a hittel az első régiszöveg-olvasásélményével egy időben számolt le; kép alább.) Tulajdonképpen így lett belőle régi magyaros.
Mégiscsak krétaporos
„Vnun tonohtuananac arulatia”, azaz „Önnön tanítványának árulása”; a gyulafehérvári sorokból
A hivatalos beszélgetést valahol ezen a ponton nyitották ki kimondottan a közönség felé is. A hallgatói kérdések közül volt nehéz és személyes: például, hogy az édesapja hogyan tudott elszámolni a lelkiismeretével ‒ és volt ironikus: hogy a megvalósult szocializmusban milyen volt szabadkőművesnek lenni. (H. I. szerint téves megkülönböztetni a megvalósult szocializmust egy ideaszocializmustól; a szocializmust ő inkább megszállásnak szereti nevezni.) Utóbbi kérdésre egyébként a tanár úr empirikusan nem tudta a választ, mivel szabadkőműves csak a rendszerváltáskor lett, ekkor vették fel Franciaországban. (A szabadkőművességről bővebben itt lehet tájékozódni.)
Egy másik kérdésre válaszolva kiderül, hogy a tudományban az egyszerűség iskoláját (stílusát) követi: olyan kérdések feltételére törekszik, amikre lehet, hogy ő nem tud válaszolni, de elméletileg lehetséges. Nem a művészet hatása számára a kutatandó, az inkább otthon, szabadidőben fontos; ami hat, az nem feltétlenül kérdezhető. (Tényszerűsítve a dolgot: az irodalomelmélet helyett mondjuk a textológia vagy az említett információtörténet érdekli.)
Riegel Marcell zárókérdése pedig az volt, mi az, amit ma az egyetemen változtatna. Horváth Iván válaszából valami lényegi derül ki, ami összefogja a szabadkőművességet és a textológiát, az egyszerűséget és a reálérdeklődést: ő azt szeretné, ha a víziók lenn fortyognának; ha nem lennének hatalmi centrumok, hanem szavazással dőlnének el a kérdések. Szabadság, egyenlőség, testvériség ‒ ez az a felvilágosodásból, vagyis a racionalizmusból (lásd egyszerűség, kérdezhetőség, természettudományok) kiinduló, egyébként szabadkőműves jelszó, amire H. I. tulajdonképpeni filozófiája épül. A tudományban bárkinek lehet igaza és bárki mondhat ellent, hierarchiától függetlenül; ez kényelmetlen a tekintélyre alapozó iskoláknak vagy a professzoroknak, akikkel szemben könnyen lehet igaza egy kezdő hallgatónak. De így van benne felelősség, így mozog, fejlődik, így lesz szellős az egész: akkor jó, ha „kinn vagyok a huzatban”, mondja.
A tudomány egy köztársaság. Ha nagy szavakat szeretnék használni, akkor valami ilyesmit lehet tanulni Horváth Ivántól. A szavazás ünnepét és felelősségét. Derűt és iróniát.
A kiemelt és cikkbeli képek a MSzHÉK tulajdonai, Kovács Miklós Dániel készítette őket.
