Szabad erről írni? A választási apátiáról beszélgettünk

Izgalmas és egyben nagyon kényes téma. Teljesen eltérő reakciókkal találkozunk, ha kiejtjük a politika szót. Igazából nehezen is beszélünk róla. Jellemzően vagy veszekedünk, vagy nem mondunk semmit. A TáTK, azon belül a Szociológia Szakos Hallgatói Érdekképviselet szervezésében létrejött Választási apátia című előadás az utóbbi esetet vizsgálta.

2018. 03. 06. Alig pár héttel a választási őrület előtt (ez nem pontos megfogalmazás, hiszen már régen elkezdődött) az ELTE Lágymányosi Campus konferenciatermében Nagy Zsófia, a Szociálpszichológia Tanszék oktatója és Gerő Márton, a Szociológia Tanszék oktatója az apatikus jelenségről beszéltek. Azaz: rólunk. Rólunk, a magyarok jelentős százalékáról. Hogy miért is alakul ki ez a jelenség, az egy összetett folyamat.

A moderátor Majtényi Balázs, az Emberi Jogi és Politikatudományi Tanszék tanszékvezetője volt. Természetesen a szerepköröket nem kell fekete-fehéren látni. A vitához/beszélgetéshez mindenki hozzáfűzött pár gondolatot.

Maga az előadás

A beszélgetés előtt azonban egy kifejezetten érdekes felületről, a Vokskabinról esett szó. Itt a link, ha valakit (remélhetőleg minél több embert) érdekelne:

https://www.vokskabin.hu

A Vokskabin egy csodás teremtmény, ezt le kell szögezni. Egy olyan orientációs rendszer, ami egyszerre ösztönöz és tanít. Az apatikus viselkedést előidéző egyik legfontosabb problémán segít: az információhiányon. Jellemző, hogy egyesek tisztában sincsenek a különböző pártok álláspontjával. Halványan dereng számukra egy-két témakör vagy megosztó kérdés, ami fontos lehet a kampányok során, de az arra adott válaszokat (itt külön hangsúlyt érdemel a többes szám) nem igazán ismerik. Ez persze már önmagában sok kérdést vet fel: hogyan alakulhat ki egy ilyen helyzet az információs társadalmak korszakában; milyen magatartást feltételez ez a választó és a közmédia részéről; stb.

Lényeg a lényeg: a Vokskabin az Andrássy Egyetem és a netPOL (Politikai Kommunikációs Hálózat) együttműködéséből született. Érdemes megemlíteni, hogy a német külügyi hivatal anyagilag nagyban segítette a folyamatot.

(Politikailag teljesen független oldal, az objektív látásmód erősítése csupán az egyetlen „programpontja”.)

democrat

Hogyan működik?
Mindig 25-30 aktuális kérdés jelenik meg (igen, ez egy hosszabb távú projekt). Az erre adott válaszokat kiértékeli a program, és összeveti az adott politikai pártok álláspontjával. (Sajnos nem minden párt segítette visszajelzéseivel a folyamatot, így a be nem érkező válaszok esetén máshogy oldották meg az álláspont rekonstruálást: ha van, egy adott programpont vagy egy-egy elhangzott nyilatkozat alapján.) A válaszadás végén megjelenő diagram pedig jól szemlélteti, hogy az illető véleménye melyik szervezetéhez passzol leginkább. Az összegző diagramon kívül lebontva is vizsgálható a végső eredmény. Például tegyük fel, hogy a kérdés egy lehetséges bérunió létrehozásáról szól. Az illető bejelöli az Igen/Nem/Nem tudom választ, valamint súlyozza, hogy számára ez milyen fontosságú kérdés. A legvégén pedig egyesével megnézheti, hogy a pártok milyen véleménnyel vannak erről, és az indokot, hogy miért.

Vagyis a Vokskabin egy rendkívül hasznos felület, mert:

  • független fórumként informál;
  • segíti az eligazodást;
  • az érzelem-központúság helyett objektivitásra „nevel”;
  • áttekinthető és összegző;
  • interaktív, könnyen és jól használható. 

Külön ki kell emelni, hogy egy ilyen oktatási segédlet a középiskolai tanulók számára is meglehetősen hasznos lehet, hiszen ahogy az már előkerült, független információval szolgál, átlátható és kritikus gondolkodásra nevel…  Használjuk bátran!


De következzen is a zanzásított előadás. (Érdemes megjegyezni, hogy Gerő Márton és Nagy Zsófia véleménye sokban megegyezett, így vita helyett inkább egy össze-összefonódó előadásról volt szó.) A válaszok, vélemények összesítése a következő:

1. kérdés: Mennyiben fontos a választási részvétel? Hogyan kell ehhez viszonyulni?

Gerő Márton első megjegyzése az volt, hogy a demokrácia ünnepének kéne lennie a választásnak. Általánosságban kevesebb öngyilkosság is jellemzi ezeket a periódusokat. Ezen alapvetően mindenki nevetett, figyelembe véve, hogy a magyar helyzet nem épp ezt a képet festi le. Persze a kevésbé demokratikus rendszereknek mindig érdekükben állt eltántorítani a választókat a szavazástól. Pontosabban csak bizonyos rétegeket buzdítottak a szavazásra. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a politizálás nem merül ki a választás aktusában. Bár – ahogy azt Nagy Zsófia is megjegyezte – az emberek szeretik Magyarországon letudni ezzel az egészet és úgy érezni, hogy meg is tettek mindent. A politizálás ezzel szemben sokkal aktívabb formákat is ölthet; elmehet az illető tüntetni, csatlakozhat civil szervezetekhez, stb.  A konklúzió így pedig nem más, mint hogy a szavazás szükséges, de nem elégséges formája a politikai szerepvállalásnak.

2. kérdés: Magyarországon alapvetően nem olyan alacsony a szavazási részvétel, mint a környező országokban (pl.: Románia, Lengyelország). Ezzel együtt az aktív szerepvállalások (például a romániai korrupcióellenes tüntetések) sokkal ritkábbak. Ennek mi lehet az oka?

Rögtön egy érdekesség hangzott el: Belgiumban kötelező a szavazás. Persze nem ér retorzió senkit, ha nem megy el. Magyarországon az átlagos részvétel durván 60-70%. Erre értendő „a nem is olyan rossz” arány. Az apatikus jelenség vizsgálatánál pedig fontos tisztázni, hogy mi is az egyáltalán. Ez mind a választási aránynál, mind az egyéb politikai megnyilvánulásoknál fontos. Az apátia nem egyenlő a nem cselekvéssel – konkrét szavazókat is jellemezhet. Itt Nagy Zsófia egy szemléletes anekdotával érzékeltette a magyar helyzetet, ami lényegében egy, a terepmunkája során folytatott beszélgetésről szólt. Szegény környezet, rossz életminőség – a férfi, akivel épp riportot készített, ezt mind el is mesélte. A haragból viszont nem maradt semmi, amikor szóba került, hogy hova fogja húzni az X-et. Ugyanoda, hiszen megindokolta: úgysem számít. (Ez így elég sejtelmes, de a lényeget talán átadja.)

vote

3. kérdés: Milyen okai lehetnek még a magyarországi passzivitásnak?

A válasz első eleme abból indult ki, hogy az emberek miért mennek el szavazni. Itt alapvetően két indok jelentkezhet. Egyrészt egyszerűen nem bíznak az intézményekben, másrészt hisznek abban, hogy számít a szavazatuk. (Ezt az anekdota már meg is cáfolta…) Ahhoz, hogy a fennálló passzivitásból aktív cselekvés formálódjon, ismét két dolog kell: a jó minta és a készség. Egyelőre kizárólag az elégedetlenség, a panasz jelentkezik, de ez ritkán csap át aktív, közösségi cselekvésbe. Ez persze nem is feltétlenül állna mindenkinek érdekében… És minél inkább elfojtódik a folyamat, annál kevésbé hisznek a lakosok abban, hogy tényleg számít a véleményük.

„Sajnos egyetértek” – hangzott Nagy Zsófia válasza. A magyar ember cinikus, nem cselekszik, de elvár. 20 éves tanulmányok alapján a politikához való viszony semmit sem változott! A rendszerváltás utáni időszakban is a „Ne vigyük ki az utcára a politikát!”-tendencia dominált, ami legkevésbé sem kedvezett az ún. készségek elsajátításának. A klasszikus ok pedig valóban a történelmi minta hiánya, hiszen a legutóbbi tüntetések alapján is láthatóvá vált, hogy a megszervezésük összetett folyamat.

4. kérdés: Milyen a tipikus magyar választó? Mit mutatnak a felmérések, a társadalmi kutatások? Mik az adatok?

A szociológusok megjegyezték, hogy alapvető nehézségekbe ütköznek a felmérések során. Megbízható, független kutatások kellenek, az emberek pedig nem nyílnak meg. 80%-uk élből elutasít, ha interjúztatni akar az ember. Olyan felületek az igazán megbízhatók, mint például a Vokskabin.

Gerő Márton 60%-ra csökkentve finomította ezt a számot. Ez alapvetően más országokra is jellemző. Még a német példára is többé-kevésbé…



Látszik tehát, hogy az apatikus folyamat összetett. Nem olyan könnyen megfogható, mint elsőre gondolnánk. De mit gondol a közönség? Eljött az ő idejük:

1. kérdés: Megoldás lenne bármire, ha kötelezővé tennék a szavazást?

Nagy Zsófia megjegyezte, hogy érdekes ez a felvetés, hiszen arról még nem is esett szó, hogy egyáltalán pozitív-e, ha sokan mennek szavazni, de mindenképp reprezentatívvá teszi a folyamatot. Itt Majtényi Balázs is bekapcsolódott a diskurzusba, és felhívta a figyelmet arra, hogy a joggal nem jár kötelezettség. A magasabb részvételi arány szerinte is legitimálná a döntést az emberek szemében, viszont a kötelezettség tudata sokszor káros a folyamatokra. És ha lenne retorzió? Hiába jogszerű, nem elegáns. Sokkal inkább lenne elidegenítő, mint hatásos. Arról nem is beszélve, ahogy egy hallgató megjegyezte (igen, itt már felbomlani látszottak a szerepkörök – ez nagyon termékeny folyamat volt), hogy megnőhetne az érvénytelen válaszok aránya. Vagyis egyértelműen nem megoldás.

2. kérdés: Miért tart ki még mindig valaki olyan párt mellett, ami csalódást okoz? 

Jóval konkrétabb, jóval őszintébb kérdés érkezett, mint azt szerintem a legtöbben várták. Legyen elég a kutatók válaszából annyi, hogy a racionális szavazáson kívül nagyon meghatározó szerepet játszanak az érzelmek. Vagyis az objektivitás, az észszerűség nekifeszül a „romantikus, meseszerű” tényezőknek. Egy politikus, egy párt a programjával elrendez egy egész világképet. Nemcsak a politikai élet rendeződik be a szavazók lelki szemei előtt, hanem egy csalóka, a vágyaik (és nem a tények) által irányított mese. Ez a mese pedig nem engedi, hogy az embereket valami olyan veszély fenyegesse, amivel nem tudnak harcolni. A „gonoszok megszemélyesítése” erre tipikus példa; az emberek ezáltal úgy érzik, hogy megfogalmazták, ki az igazi ellenségük. A valódi okokkal szemben Magyarországon főleg az egyéni szavazók védtelenek (háború, globális felmelegedés stb.). Sokkal egyszerűbb valakire/valakikre vetíteni az elégedetlenséget és a félelmet, mint felismerni a valóságot. Aki pedig a harcos szerepét vállalja és hirdeti, annak kvázi nyert ügye van. Fiktív szerepe egy fiktív világban.

politics-of-technology

3. kérdés: Egyrészt: mennyiben hasznos úgy szavazni, hogy valaki nem is ismeri a programot? Másrészt: helyes korhoz kötni a szavazati jogot? Nem lenne jobb inkább a befizetett adót mérceként használni?

Érdemes volt azzal kezdeni, hogy nem mindenkinek van programja. Illetve hogy nem véletlenül annyira divatos manapság az ígéretkutatás… Így felmerül a kérdés, hogy egyáltalán elég-e elolvasni a programot a jó döntéshez. – Mindenképp jó ismerni őket, de az még nem garantál semmit. Az adó mint mércejavaslat pedig egyáltalán nem lenne célravezető. Pont olyan hátrányosabb helyzetű társadalmi rétegek nem jutnának a bűvös X közelébe, akiknek az érdeke most sincs képviselve. Nem jó ez sehogy sem! Majtényi Balázs külön megjegyezte, hogy az európai politikai standard alapvetően törekszik a demokratizálásra. Az anyagi cenzus pedig nem épp ezt képviselné. Minimalizálni kell a korlátokat.

4. kérdés: Mit tegyünk, hogy pozitív irányba mozduljon el a folyamat?

Az apatikusság már említett, belső okaira kell felfigyelni. Aktivizálni kell az embereket, de észszerűen. A szerveződést gyakran tehernek éljük meg, pedig nem kéne. Illetve nagyon erős határok vannak jelen a politikai erők között. Lehet, hogy ezt kéne kicsit elmosni. Jók lennének az „átmenetek”.

A kérdések lassan csökkenni kezdtek, így Gerő Mártonnak lehetősége volt bedobni egy érdekes témát, ami arról szólt, hogy ki érzi magát ELEFÁNTCSONTTORONYBAN, és miért.

Az első közönségi felszólalás elég érthető volt. Egy budapesti huszonéves, aki tűrhetően él. Leendő értelmiségi. És mégis úgy érzi, kicsúsznak a folyamatok a korosztálya kezei közül. Nincs közös eredmény, egyedül pedig mit tehetne… Erre reagálva hangsúlyozták a pódiumról, hogy nem véletlenül lenne olyan nagy szükség az objektív politikai oktatásra. A következő megszólaló véleménye megosztóbb volt, ő máshogy éli meg az elefántcsonttorony kérdést. Szerinte fővárosiként egyáltalán nem látunk bele, hogy milyen lehetetlen vidéken a politikai élet.

A felkért oktatók megegyeztek abban, hogy lehetőség mindenhol van. A kritikai gondolkodással kapcsolatban sajnos általában igaz, hogy ez a városi környezetre „jellemzőbb”. Ettől függetlenül gondoljunk csak bele, milyen „lehetőségeink vannak” itt: az emberek elidegenednek, például alig beszélnek a szomszédjaikkal. Nincsenek hatással arra, hogy az adott kerületükben milyen politikai döntés születik. Elmennek, szavaznak valahogy. Aztán lesz valami. Tehát sajnos nem tökéletes a helyzet a városokban sem.

Ezen sokat lehetne még vitatkozni, többek közt azon is, hogy mennyire sikerült ugyanabból a szögből néznie a kérdezőnek és a válaszolónak a témát.

A program pedig lassan véget ért. Izgalmas kérdések, nem mindig egyező álláspontok. Rejtély, történelem és dac. Mindenki gondolkodjon, és vitassa meg a kérdéseket másokkal!

Képek forrásai:

https://www.ted.com/playlists/197/talks_to_restore_your_faith_in

https://www.singularityweblog.com/politics/

http://knowledge.wharton.upenn.edu/article/politically-polarized-world-corporations-can-no-longer-rely-middle-road/