A mágikus realizmus nyomában – Irodalmi zarándoklatok Kepes Andrással és Szűcs Péterrel

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” – Gabriel García Marquez
Nem kevesen gondolják úgy az európai kultúrákban, hogy Gabriel García Marquez műveiben egy olyan világot teremtett, amiben el kell veszni, hogy varázslatra bukkanjunk. Nos, ez a világ valós –  a mágikus realizmus a maga bonyolultságával létezik Latin-Amerikában. Március nyolcadikán – útjaikról megérkezve – „latin lelkületűek” találkoztak a Hadik Irodalmi Szalonban. A beszélgetést Juhász Anna, a Szalon művészeti vezetője koordinálta, az esemény során a „(meg)telt házat” a múltba sodorták, így megtudtuk, milyen a flowban, mégis két lábbal a földön a mágikus realizmus nyomába eredni.

 

Juhász Anna, Szűcs Péter, Kepes András

Juhász Anna, Szűcs Péter, Kepes András

Ha a kedves olvasó érdeklődik a világ kultúrái iránt, Kepes Andrást talán nem is kell bemutatni. Biztos ismeri a Világfalu című tévésorozatát, de ha azt nem is, a Világkép című könyvében – mint egy képkeretben – megtalálható az általa alkotott képek, nézetek, élmények esszenciája. Szűcs Péter újságíró, fotós és blogger a PetersPlanet.travel nevű blogjában rögzíti azt a kihalófélben lévő életet, amely Dél-Amerika olyan rejtett zugaiban vagy történéseiben lelhető fel, ami talán egy átlagos turistaúton, turistabuszon utazva örökké rejtve maradna…

Hogy mit is jelent a flow-ban utazni? Pontosan az oly divatos, ám annál nehezebben megvalósítható fejbeli flow fizikai kivetülését, amolyan „ahogy esik, úgy puffan” stílussal vegyítve, ami bár koránt sem jelenti azt, hogy minden mindegy, mégis jó adag bizalmat szavaz az idegeneknek és a sorsnak. Péter így nevezi utazási stílusát, és vallja, hogy csak így képes hozzájutni a jó történetekhez. Úgy gondolja, hogy semmi félnivalója sincs, amikor utazik, azt tapasztalta, hogy az embert minden lehetséges módon segítik ilyenkor. Ezt Kepes András is megerősítette: úgy lehet bekerülni egy kultúrába, ha az ember beköltözik egy családhoz, illetve ha látják, hogy például riporterként tevékenykedne, még a felsőbb vezetők is segítő jobbot nyújtanak.

hadik4

Mindketten ezer szállal kötődnek Dél-Amerikához. A Juhász Anna vezette beszélgetés pontosan az összhang miatt sikerült rendkívül izgalmasra, hitelesre és szórakoztatóra. Hármójukat összeköti a lélek, az irodalom és a kultúra Szentháromsága. Míg Argentínáról – saját tapasztalatok híján – a sztereotípiamesék általában a tangót, Evitát, a steaket és Ferenc pápát juttatják eszünkbe, addig Kepes András arra a kérdésre, hogy mi ugrik be neki legelőször az országról, nem tudott mást felelni, mint hogy a volt osztálytársnője nővérének elragadó szépsége. 1962 és 1966 között Buenos Airesben cseperedett, és 1978-ban rádióriporterként tért vissza. Kamaszkorából a gyönyörű lányon kívül jelentős nyomokat hagyott benne a tangó életérzése, amikor úgy öltözködtek társaival, ahogy azt a tangófilmekben látták. A népi tánc és a melankólia azóta is mint két örök láng ezer fokon égnek Argentínában, és táplálják egymás tüzét, amely a szenvedély és az elhagyottság érzéséből fakadó fájdalom miatt nem alszik ki soha. A táncot mindig is párban járták, azonban kezdetben férfi a férfival, ami a harcot, a vívást jelentette közöttük. Kepes András elmondása szerint a lábmozdulatokkal ellenfelük felfegyverzettségét igyekeztek felmérni, például hogy van-e nála kés.

petersp2

Szűcs Péter másodjára utazott a vidékre. Izzasztó élmény volt számára, amikor már rögtön az érkezés után elvesztette bankkártyáját, és beázott a kameralencséje. Ám ezek nélkül nem sodorta volna a sors egy egzotikus lányhoz, akiről kiderült, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik, s a lány nem vezette volna el Vasvári Fredericóhoz. Be is zárult a nemzetiségi kör. Persze, mondhatjuk, nem is olyan nehéz ez egy olyan helyen, ahol szinte teljesen eltűnt az őslakosság, a fiatal generációk szülei, illetve nagyszülei szinte mind bevándorlók, legtöbbjük Olaszországból. Természetesen jócskán jöttek Európa más részeiről is. Az est vendégei idézték Mario Vargas perui írót, aki tűpontosan fogalmazta meg a hajdani spanyol gyarmat jelenlegi multikulturalizmusát, amely egy olyan önálló és egyedi keverék, amiben nem a részek, hanem a részek összessége számít. Az argentinok tehát olyan spanyolok, akik olasznak képzelik magukat, franciául beszélnek (vagyis inkább francia „selypítéssel” beszélik a spanyolt), és német családneveket használnak (pontosabban németet, csehet, lengyelt és magyart is.) Mindketten elmondták, hogy ha az ember a belvárosban járva a szemén kívül semelyik érzékszervét nem használná, azt hinné, itthon jár, vagyis Budapesten, amelyet – mint ahogy Buenos Airest is – Párizs képére építettek.

petersp4

Bár a globalizáció az a folyamat, amely élen jár abban, hogy mindent legömbölyítsen és egybeolvasszon, olyan egybeolvadásoknak lehettek szemtanúi, amelyek egyéni összetételük miatt nem simulhatnak a tucatba. Így lehet, hogy Marquez világa nemhogy létezik, de még a mai napig is virágzik. „Hogy hogyan néz ki a mágikus realizmus 2017-ben? – teszi fel a kérdést Szűcs Péter, s nyomban meg is válaszolja: Például Marquez Szerelem a kolera idején című művében az emberek farésekben hagyják az üzeneteiket. S ez Kolumbiában nemcsak a regényben, hanem a valóságban is így működik.” A blogger egyébként még tizenévesen tűzte ki a célt, hogy felderíti kedvenc írója szülőhazáját, s fotósorozatával azóta is azt a tükör- (vagy trükk-) világot rekonstruálja, amit a Száz év magány befejező akkordjával szanaszét fújt a szél. Így elég sokat és elég küzdelmesen kell utazni egy-egy darabkáért, ám fotósorozata azt mutatja, hogy valódi kincsekre talál. Ecuadort egy Remedios-szépségű lány miatt járta be, akinek magyar férje van, Kubában pedig akkor járt először, amikor Obama az országba érkezett. „Érezni akartam még Fidel Kubáját” – mondja, majd tavaly nyáron visszatért, és befejezte a Waiting for Obama című fotósorozatát, amelyből a kiállítás a Hadikban egy hónapig volt látható, és ezen az esten került sor a finisszázsra.

IMG_0362-copy

Kubát azóta rendkívül megérintette a kapitalizmus, és látogatása alatt a helyiek Pétert kérdezgették, milyen volt Magyarországon a rendszerváltás. Kepes András pedig, amikor annak idején ott járt, az ottani rendszerről tett fel olyan kérdéseket, amik miatt ki is tiltották az országból. Az elvtárs még a későbbiekben is rémülten árulta el neki, hogy ezeket a kérdéseket még saját magának se merte volna feltenni. Kárpótlásul sikerült olyan nagyágyúkkal interjút készítenie, mint Juan Rulfo mexikói író vagy a korábban sokszor emlegetett Marquez. „Ahova egyébként nem lehetne eljutni, oda nőkön keresztül kell” – hangsúlyozta Kepes András, a Nobel-díjas becserkészésének történetével nem kevés vidámságot csempészve az est áhítatába. Kiderült hogy a Száz év magány nagymestere nemhogy koránt sem magányos, de még arra sem ér rá, hogy interjút adjon egy kiváló riporternek, aki évek óta üldözi őt, s itthon bizony „keresztre feszítik”, ha nem áll vele szóba. A történet végül sikerrel végződött, és Stockholmban sikerült egy kazetta erejéig tartó, vagyis 11 perces interjút készítenie, miután levizsgáztatták az összes Marquez-műből, majd magát az író barátjaként feltüntetve tudott beszélni annak feleségével…

Ezzel az előadás már a nap témájánál is járt, a nőnél mint sokszor a történetek kulcsfigurájánál. Kiderült, hogy a két utazó tapasztalatai alapján úgy látja, hogy leginkább a hitvilágtól függ, mely kultúrákban ismerik el kiemelkedően  a nőket és az időseket, illetve ez azon is múlik, mennyire tradicionális az adott nép. Míg a keresztény Európa kultúrája az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságára koncentrál, addig például az indiánoknál a földapát jelentő pachatata és a földanyát jelentő pachamama egyenrangú felek. Kepes András kiemelte még Mongólia hitvallását: „Aki nem tiszteli az időseket, nincs múltja, aki nem tiszteli a gyerekeket, nincs jövője, s akinek nincs múltja, és nincs jövője, annak jelene sincsen.”

IMG_6484-copy

Különleges élmény volt átélni, ahogy a zsúfolt kávéházban közel két óráig olyan mágikus valóság töltötte ki a teret, ami a múltban történt, de egy egész életen át elegendő ahhoz, hogy a jövő történéseit színesítse, értelmet adjon neki. Különleges volt, hogy egy-két karnyújtásnyira ott ültek szemben azok a személyek, akiknek az élményei elvben már a mieink is lettek, de ezen élmények fizikai elérésétől sem választott el több, mint egy láncszem. Alexander Brody szerint 6 lépés távolságból bármelyik két ember összekapcsolható. Kepes András szerint – aki nem mellesleg egy inka kislány keresztapukája – nem az az érdekes, hogy hány embert tudunk megérinteni, hanem az, hogy az emberek közötti kapcsolat nem kultúrafüggő. Az a kérdés, hogy eléggé nyitottak, eléggé érzékenyek vagyunk-e ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, meg tudjuk érteni a másikat, s a jövőnk is azon múlik, hogy egyre többen leszünk-e ilyenek.

petersp1

Az inkák abban hisznek, hogy a rendszerek 500 évente változnak. Ők most valami pozitív változásban hisznek, mivel szinte pontosan 500 év telt el a kolonizáció óta. Az esőerdővel, a környezettel harmóniában élve a közösségi lét menti meg őket, s ez a kettő fő motívum az, ami az est vendégei szerint minket is megmenthet.

Mert bár „az időt is érhetik zökkenők és balesetek, melyek által darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját”, az utazók összegyűjtik ezeket, hogy a szétszóródott darabkákat a helyükre tegyék a teljes kép reményében, egyesítve múltat és jelent a jövőért.

 

Fotók forrása:

https://www.facebook.com/hadikszalon/

http://petersplanet.travel/kuba-kolumbia-ecuador-latin-amerika-lelke-cimu-kiallitas-megnyitoja-es-nehany-kepe/