Februártól Sonkoly Gábor habilitált egyetemi docens vezeti az ELTE Bölcsészettudományi Karát. A dékáni székhez vezető útról, a bölcsészkari terveiről és a bölcsészlét értelméről beszélgettünk vele.
Az ELTE BTK Kari Tanácsa 2018. január 25-án egyhangúlag választotta Önt a BTK dékáni pozíciójára, amelyet február 1-jétől el is lát. Milyen út vezetett a dékáni székig, milyen oktatói, vezetői tapasztalatai vannak az elmúlt évekből?
Harminc éve vagyok a bölcsészkaron. 1999-ben lettem adjunktus az Atelier Magyar–Francia Társadalomtudományi Központban, amely 2003-ban lett tanszék Atelier Európai Társadalomtudományi és Historiográfiai Tanszék néven. Az atyai jó barátom és mesterem, Granasztói György professzor épp akkor töltötte be a 65. életévét, és kellett egy tanszékvezető, s mivel ketten voltunk még csak akkor, engem választottak. Így tehát tizenöt éve vagyok tanszékvezető, emellett a doktori program vezetője is vagyok tíz éve. Közben a Történeti Intézet általános intézetigazgató-helyettese is lettem. Háromszor voltam dékánhelyettes: először a tudományos és a doktori ügyek, másodszor a nemzetközi ügyek, most pedig az általános ügyek dékánhelyettese voltam – utóbbi már előkészítette azt a helyzetet, amelybe most kerültem dékánként. A tanszékvezetői és az intézetigazgató-helyettesi tisztségeimről lemondok (előbbi megbízásom éppen idén jár le), mert nem tartom szerencsésnek, ha valaki halmozza a különböző címeket. Az elmúlt két hét is azt igazolta számomra, hogy a dékánság igen időigényes tevékenység, egy ilyen funkciót elég magában vinni. Átadom tehát a helyemet, megbízom a kollégáimban, hogy jól fogják vezetni a tanszéket és az intézetet.
Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy beadja a pályázatát az ország legrégebbi és egyik legjobb karának vezetésére?
Nagyon… Nagyon nehéz döntés volt, hiszen alapvetően azért lettem egyetemi oktató, mert szeretek tanítani és kutatni. Azt is tudom, hogy a dékáni tevékenység mellett nagyon nehéz időt találni arra, hogy valaki tanítson és kutasson is. A tanítás még könnyebb, hiszen ez munkaköri kötelesség is. Úgyhogy hosszan győzködtek a kollégáim, és én is magamat, hogy ezt meg kell tennem. Sokat tanultam külföldön, ahol az az általam is vallott elv működik, miszerint az egyetemi oktatóság egy kiváltság: azt csináljuk, amit szeretünk, és ezt a kiváltságot valahogy vissza kell fizetnünk a társadalomnak, ezért egy idő után adminisztratív feladatokat is el kell vállalnunk. Ezt a kiváltságot én most azzal fizetem vissza a társadalom és a bölcsészkar számára – amely harminc éve a szellemi otthonom –, hogy elvállalom ezt a vezetői feladatot.
Három évre kapott megbízást. Ez nem nagyon hosszú idő, de sok mindent meg lehet már alatta valósítani. Melyek a legfontosabb változások, amelyeket meg szeretne hozni a BTK életében?
Bármiféle változást megvalósítani csakis a közösséggel, a Karral együtt szeretnék – nyilvánvalóan az egyetemvezetés egyetértésével. Adminisztratív funkciónak tekintem az üzemszerű, rendszerszerű hivatali működés megszervezését. Jó lenne, ha a Kar központi hivatalai egy átláthatóbb, világosabb protokoll szerint működnének, így a kollégáim élete is jobban tervezhető lenne. Ma már információs társadalomban élünk, és a Kar minősítései, bevételei attól is függenek, hogy mit tud rólunk a világ, hogy milyen az oktatói-tudományos tevékenységünk megítélése. A hivatalos adatbázisok feltöltöttségében még vannak hiányosságok, de fontos célom, hogy az adatszolgáltatás átláthatóbb és hatékonyabb legyen.
Továbbá lényeges, hogy az intézeti karakterek jobban kidomborodjanak. Tizenhat intézetünk és két független tanszékünk van, ezeknek a működését szeretném jobbá tenni. Ez az egyetemvezetés elvárása is, ennek a megvalósításában szeretnék egy segítő lenni.
A tudományos tevékenység körébe sorolható a kiváló, jövőbe mutató kutatási programok támogatása, amelyekkel növelhetjük a presztízsünket.
Mi az, amit stabilnak érez, és folytatni szeretne a BTK-n, mire lehet Ön szerint építeni?
Nagyon fontosnak tartom a Kar összetartását. Ahogy Ön is említette, nagy megtiszteltetés az, hogy egyhangúlag választottak meg, ami számomra a Kar egységét fejezi ki. Erre a tőkére kívánok alapozni, szeretném, ha három év múlva még mindig úgy gondolná a Kar, hogy egységben – a saját magunk érdekeit szem előtt tartva – tudtunk előrelépni
A másik pedig az a hagyomány, hogy az ország legrégibb és legnagyobb kara vagyunk, sőt még történelmi emlékhely is. Nemzeti szinten a magyar felsőoktatás bölcsőjeként tartanak minket nyilván, ami rendkívül nagy jelentőségű, így erre is kell alapozni – és arról se feledkezzünk meg, hogy a különböző hazai felmérésekben a Bölcsészkar legtöbbször első helyen végez. Azt a szellemi potenciált, amely egyaránt jellemzi oktatóinkat és a hallgatóinkat, szeretném felhasználni.
Milyen változások történnek a dékáni vezetésben, kik fogják segíteni a mindennapi munkáját?
Emberemlékezet óta először fordul elő, hogy tanév közben van dékánváltás – Ön is mondta, hogy félévente jár hozzánk. Emiatt én egy kész dékáni vezetést kaptam, a három dékánhelyettes munkájára továbbra is számítok: Horváth Krisztina tanárnő oktatási, Boros Gábor professzor úr tudományos, Borsodi Csaba tanár úr pedig általános dékánhelyettes lett újra (eddig ő volt a megbízott dékán). Nemzetközi dékánhelyettesnek Károly Krisztina professzor asszonyt kértem fel, aki már szintén volt dékánhelyettesünk. Úgy gondolom tehát, hogy egy, a Kar által elfogadott, megbecsült, komoly tapasztalatokkal rendelkező csapat segíti a munkámat. Fontos szempont volt számomra, hogy a dékáni vezetésben a nemek aránya kiegyenlített legyen.
Az egyetemvezetői feladatok elvállalásakor a legnehezebb talán az – ahogyan Ön is mondta –, hogy az oktatói-tudományos munkásság háttérbe szorul. Ön szerint mennyi ideje fog maradni a történészi kutatásaira? Melyik részterülettel foglalkozik a legszívesebben?
Nagyon fog fájni ez a hiány. Tavaly védtem meg az akadémiai doktori címemet, és ezzel együtt 2017-ben lezártam egy kutatási területet. Most kezdtem megnyitni egy új területet, amelyre kevesebb időm lesz, mint szeretettem volna. Alapvetően várostörténész vagyok, az urbanizációval és a városi jelenségek kutatásával foglalkoztam eredetileg, ami a mai napig meghatározó. Ez egészült ki nálam a kulturális örökség és a történettudomány viszonya iránti érdeklődéssel. E kettő mentén szeretnék tovább kutatni. Most egy kutatási projekten dolgozom, amely a holisztikus várostervezési modelleket veszi száma a történelem kiemelt korszakaiban. Benne vagyok egy nemzetközi kutatócsoportban, amelyben amerikai, francia, olasz, indiai és német kutatók is vannak. Erre kevés időm lesz, de próbálok azért ezzel is foglalkozni: a hétvégék még üresek.
Tegnap tartottam meg az első két órámat – régen volt már ennyire örömteli ez a tevékenység, igazi kikapcsolódás volt az adminisztratív feladatok sűrűje között (habár még csak két hete vagyok dékán).
Mit tart a BTK-ban a legvonzóbbnak? Hogyan őrzi közel négy évszázada ezt a magas nívót?
A legvonzóbb talán az, hogy a bölcsészettudomány, ha jól gyakorolják, olyan ontológiai és episztemológiai tudást ad, amely egyedülálló. A bölcsészettudomány gyakorlásával az ember megértheti, hogy miért van a világon, és hogyan lehet boldog, hogyan értheti meg egyáltalán a világ működését és saját magát, helyét ebben. A bölcsészettudomány emberdefiníciója a legkomplexebbek egyike, ezt talán csak a teológia előzi meg. Közelebb juthatunk az emberi létezés értelméhez bölcsészként, mint más tudományterületeken. Ezzel biztosan többen nem értenek egyet, de én ezt akkor is így gondolom. A bölcsész tud egyfajta távolságot teremteni a világhoz képest – a kritikai tudásának köszönhetően kell tudnia önreflexíven gondolkodni. Ez egy olyan előny, amelyet csak a bölcsészek és a társadalomtudósok tudnak – én e kettő között nem érzem a különbséget. Ez az elméleti haszna a Bölcsészkarnak, amit a kollégáim nagyon szépen művelnek.
Ha pedig az üzlet és a pénz nyelvén kell fogalmaznom, csak annyit jegyeznék meg, hogy a munkaerőpiac visszaigazolja a bölcsészek felkészültségét, hiszen nem beszélhetünk bölcsész-munkanélküliségről. Hallgatóink szinte kivétel nélkül el tudnak helyezkedni – és nem mindig csak azon a területen, ahová felkészítjük őket. Pont azért, mert olyan általánosítható tudást kapnak, amellyel olyan területekre is alkalmasak, amelyekre sokszor nem is gondolnánk!
Képek: Bujtás Barbara (ELTE Online)
