A színházról, szakmai elkötelezettségről, tervekről, de a vele szembeni előítéletekről is mesélt Muntag Vince, aki évek óta az ELTE Bölcsészettudományi Karának padjait koptatja, nem is hiába: valószínűleg néhány éven belül a magyar, vagy akár a nemzetközi színháztudomány kutatóinak oszlopos tagja válik belőle.
Mesélj egy kicsit magadról, mit kell rólad tudni?
1990-ben születtem, most irodalom- és kultúratudomány szakos vagyok az ELTE-n. Egyébként színháztudományt is végeztem a Károlin, alapidentitásom szerint színháztörténész vagyok. A bölcsészek közül az elvetemült fajta vagyok, az állapotomból adódóan nekem ez az egyetlen utam van arra, hogy érvényesüljek, számomra pont ezért narkotikum ez a szakma.
Hogy kerültél az ELTE-re?
Meglepően zökkenőmentesen. Viccet félretéve, azért választottam ezt az egyetemet, mert érdekelt a szövegek működése, valamint az irodalom- és a művészetek bizonyos általánosságai. Körbenéztem, hol lehet ilyesmivel foglalkozni, valamint az is segített a döntésemben, hogy világ életemben pesti voltam. Tehát így jött a magyar szak. Aztán következett a színház, mint egy mellékszólam, végül mégis inkább ez lett a dominánsabb egy idő után.
Milyen terveid vannak?
Doktori képzésre szeretnék menni, csak még nem egyértelmű számomra, hogy melyik egyetemre. Mégpedig azért, mert színháztudományi doktori képzés Magyarországon csak a Színművészeti Egyetemen van, amit nem igazán érzek a közegemnek. Ott alkotóművészeket képeznek, nekem meg inkább az a feladatom, hogy szövegeket olvassak és elemezzek. Ebből következik az, hogy a Színmű nem lesz az én terepem. Volt már olyan órám, ahol színészek ültek velem egy teremben és nagyon furcsa volt, hogy nem néznek utána összefüggéseknek, amikor eléjük kerül egy szöveg. Nem teszik fel az alapkérdéseket, egyszerűen azért nem, mert nincs benne gyakorlatuk. Mindezek miatt kétségek adódnak a bennem.
Annyi tervem van még, hogy ha minden igaz szeptemberben ki tudok menni egy egyéves tanulmányi útra Angliába. Mégpedig egy mesterképzésre, mert ott ez két szemeszterből áll, ami alatt a kurzusokat el kell végezni. Az ezt követő nyáron írnánk meg a szakdolgozatot, amelyet jövő szeptemberben védenénk meg.
Melyik szakra jelentkezel?
Az a neve, hogy European Theatre. Ez a képzés egy kortárs látképet ad arról, hogy mi is folyik az európai színházi életben, meg az ezzel foglalkozó tudományos körökben. Már nagyon régóta készülök rá, igazából már idén terveztem menni, csak financiális gondok adódtak.
Milyen követelményekkel jár az, hogy bekerülj erre a képzésre?
Ez eléggé furcsán fog hangzani, de az egész pénz kérdése. Aki fizet, az kerül be. Kell hozzá egy alapszakos diploma, ami nem árt, hogy ha bölcsészterületről van. Bár ott ezeket lazábban kezelik, mondván, hogy aki jó, az így is, úgy is kiemelkedik. Tulajdonképpen én legfőképp kutatni megyek oda, az infrastruktúrát, többek között a könyvtári rendszert használni.
Mi lesz a kutatásod tárgya?
Igazából pontosan nem tudom még. Egyszerűen bele szeretnék kerülni a szakmának a nemzetközi vérkeringésébe, körbe akarok nézni, hogy mi újság. Vannak persze bizonyos kérdésirányok, hogy mik érdekelnek. Például megvizsgálnám, hogyan működik egy dramatikus szöveg egy előadás hatásfolyamatában, vagyis hogyan hat egymásra egy dráma olvasói és előadásbéli tapasztalata. Érdekes megfigyelni, hogy milyen impulzusok jönnek elő az adott darabról olvasás közben, még akkor is, amikor az ember nem látta az adott darabnak a színházi megvalósulását.
Erre azt szoktam mondani, hogy ha megkérdezel középgenerációs magyarországi átlagnézőt, hogy hány éves Kurázsi mama, akkor azt fogja válaszolni, hogy 40 vagy 50 pluszos. Mégpedig azért, mert az ősbemutatón egy nem túl öreg, de meglehetősen csúnya színésznő játszotta a szerepet, ezért ez rányomta az egészre a bélyeget. Áthagyományozódott Magyarországra, az első itthoni Kurázsi mamák Kis Mari és Psota Irén voltak, valamikor a hatvanas vagy a hetvenes években. Éppen ezért volt meglepő, amikor 2012-ben Zsótér megcsinálta a Kurázsi mamát a Radnóti Színházban a 40 év körüli Kováts Adéllal a címszerepben. Ragyogóan energikus és kezdeményező nőt láthattunk, aki a folyamat közben öregszik meg. Teljesen megtört, de még akkor is erőtől duzzadó Kurázsi mamát szemlélhettünk a színpadon. Zsótérnál arra volt kihegyezve a dolog, hogy a kocsit egy ember alakította, és ahogy haltak ki belőle a fiai, egyre kevesebben tudták húzni ezt a néma szereplőt, aki egy fiatal férfitest volt. Amikor Kurázsi mama egyedül maradt, akkor egyedül kellett húznia. Na, hát ezen a ponton ez a kocsi elkezdett ellenállni, azt mondta, hogy én nem mozdulok innen, a Kováts Adél pedig még a tapsnál is lihegett.
Tanulmányaidból kifolyólag nyilván sokat járhatsz színházba, de mikor jutsz el csak úgy, kedvtelésből?
E nélkül nincs értelme ezt az egészet csinálni. Ez olyan, mintha egy búvártól megkérdeznéd, hogy gyakran lát-e vizet. Viszont jó, hogy említed, mert sajnos az elmúlt időszakban magánéleti problémák miatt kevesebbszer jutottam el színházba, mint szerettem volna, és már érzem a hiányát. Ez úgy működik, mint a nyelvtanulás, hogy az ember sose tanul meg jól olvasni vagy megfelelően színházi előadást nézni. Az egész használat közben derül ki. Mindig lesz egy olyan tapasztalat, mindig jön egy új dolog a nézőtérről, amiket nem lehet annyival elintézni, hogy áh ez pocsék, nem kell vele foglalkozni. Az a legjobb művészi tapasztalat, amiről érzed, hogy jó, de nem tudod megmagyarázni, hogy miért. Na, ezek a pillanatok azok, amikor az ember lép egyet és fejlődni tud szakmailag.
Melyik a legkedveltebb darabot?
Sokszor szokták ezt kérdezni tőlem, de nem igazán tudom, hogy ez mire vonatkozik. Ugyanis a kedvenc fogalom mint olyan szakmailag nem nagyon értelmezhető. Ha az ember egy bizonyos spektrumnál szélesebben mozog, akkor megannyi dolgokkal találkozik, minden összezavarodik. Olyan, mintha a bungee jumpingot kéne a ringló szilvával összehasonlítani. Persze vannak kedvenceim, a legfőbb Molnár Ferenctől a Játék a kastélyban című darab, amiről monográfiát tervezek írni, valószínűleg az lesz a doktori munkám. Véleményem szerint nagyon szórakoztató és nagyon jól fel van építve, csak színháztörténetileg különleges helyzetben van most éppen. 30 évvel ezelőtt még nem lehetett volna megírni azt, amit most én tervezek. Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy milyen drámát olvasok magamtól, akkor mondjuk ez a mű jó közelítés, de most éppen úgy áll a dolog, hogy szakdolgozat közelben vagyok, és annyi Molnárt olvastam, hogy szeretnék egy kicsit mást is olvasni, mert az ember egy idő után túltelítődik.
Szeretem Czakó Zsigmond drámáit, szeretem Büchnert, de szerintem attitűd és hangulat kérdése az egész. Meg minél többet olvas az ember, annál inkább rájön, hogy mennyire nem olvasott még eleget. Ez egy végtelen spirál.
Pascal gondolatát tudnám erre felhozni: az emberi gondolat úgy működik, mint egy gömb, az, amit az ember tud, az a térfogat, amit meg az ember nem tud, az van a felszínen. S minél jobban növeljük a sugarát, annál jobban nő a térfogat, és annál nagyobb lesz a felszín is.
Hol képzeled el magad az egyetem után?
Valamilyen kutatóhelyen szeretnék lenni. Vagy az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben vagy az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában vagy az Irodalomtudományi Intézet valamely fiókjában, ahol lehet kifelé kacsingatni vagy esetleg külföldön. Nem tudom elképzelni magam egy konkrét állásban. Ezt úgy kell érteni, hogy nem intézményekben gondolkodom, hanem problémákban. Szeretek, és a továbbiakban is szeretnék elhelyezhetetlen maradni, hogy az ember megőrizze a saját mozgását ezekben a terekben. Nem nagyon akarok besoroltatni.
Mi lenne számodra a szakmai csúcs?
26 évesen, ha az ember bármi ilyesmit kimond, az furcsának tűnik. Ettől függetlenül körülbelül 40 éves koromra szeretnék megírni egy Molnárról szóló monográfiát. Ezt úgy nagyjából el tudom képzelni, utána még ki tudja mennyi idő lesz vissza a pályámból. Viszont néhány szerep nem motivál, úgy mint az akadémikus vagy az egyetemi. Ezek nyilván elkerülhetetlenek lesznek, ha tudom úgy folytatni, ahogy szeretném, akkor az ember alá tologatják a székeket. De amikor szembesítenek vele, hogy milyen sikeres vagyok, akkor mindig azt mondom, hogy ,,aha, hagyjatok már dolgozni”. Nyilván jól esik, de nekem annak a kis számú embernek az elismerése esik igazán jól, akiknek én adok a véleményére. Ezért is mondom azt, hogy jelenleg egy átmeneti fázisban van az életem, már nem igazán vagyok egyetemista, de még nem igazán vagyok más sem. Nem tudom például, hogy lesz-e családom, egyszerűen annyi tényező befolyásolja ezt. Remélem sikerül egy olyan szakmai munkát megcsinálnom, amire azt tudom mondani, hogy elégedett vagyok vele. Letennék az asztalra egy olyan tudományos életművet, amely előbbre viszi az egész tudományágat és sok ember segítségére lesz az irodalom és a színház megértésében. De hogy ennek mi a formája, egyelőre azt még nem látom.
A sok tanulás mellett nem árt egy kis kikapcsolódás is. Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?
A barátaimmal beszélgetek és zenét hallgatok. Igazából ezt a technikai dolgok befolyásolják, mechanikus keresszékben ülök most is, ebből adódik, hogy a közlekedésem megszervezése is elég nehézkes. Emiatt a szociális életem is elég behatárolt. Nyilván az internet segít, de nem mindenben. Legtöbbször a személyes találkozásokat nem helyettesítheti. Állandó probléma, hogy csomó barátommal úgy beszélgetnék, de nem tudunk mikor és hol. Párkapcsolatot kialakítani még nehezebb és nem csak technikai oldalról, hanem egyéb területeken is. Az, hogy én ennyire szakmai mókus vagyok, az a velem kapcsolatos elvárásokat is meghatározza. Az, hogy valaki ül egy székben és jó az agya, annál kényelmesebben polarizált sztereotípiát nem lehet elképzelni. Nagyon sok embert ez távol tart tőlem. és akkor jön a kedvenc mondatom, amit milliószor hallottam, és pontosan kifejezi ezt az attitűdöt: ,,Te olyan okos vagy.” Nagyjából ez azt jelentheti, túl magasan vagy, inkább távol maradok tőled, mert félek magamtól. Nem várom el senkitől, hogy velem azonos elkötelezettségei legyenek, se minőségileg, se mennyiségileg. Nyilván olyan emberekkel barátkozom, akik hasonló módon szeretnének valamit az élettől.
Általában az emberek valamiféle távolságtartással viszonyulnak felém, mert én egy székbe vagyok kényszerítve. Mivel a testem nehezen közelíthető meg, ezért az érzelmi közeledés is nehézkes. Van ennek egy nagyon furcsa dinamikája, tudniillik én kénytelen vagyok közelebb magamhoz engedni embereket, mármint proxemikai szempontból.
Fotók: Poósz Patrik, ELTE Online
