Amit félreértesz az új Ptk.-ban – interjú Székely Lászlóval

Nem nézhettük tétlenül, mennyi tévhit él a közhiedelemben az új Ptk.-val kapcsolatban, így egyetemünk oktatójával, a tervezet miniszteri biztosával, jelenlegi alapvető jogok biztosával, Székely Lászlóval beszélgettünk a kódexről, hogy az alaptalan kételyeket eloszlassuk.

A legtöbben csak a kódex hatályba lépése előtt néhány héttel hallottak az új Ptk.-ról. Mikor kezdődtek meg az előkészületek, mióta dolgoztak az új kódexen?

1998 óta dolgozott rajta a szakma, tehát jó 15 évnyi munka van benne. Tegyük hozzá, az előző törvénykönyvhöz képest ez egy rapid folyamat volt, annak a hatályba lépésére ugyanis 112 évet kellett várni, az 1848-as április törvényektől számítva egészen 1960-ig. Egyébként ez az első olyan polgári törvénykönyvünk, amely nem diktatórikus körülmények között került elfogadásra. A szabadságharc leverését követően ugyanis az osztrák polgári törvénykönyvet vezették be, az 1959-ben elfogadott törvény pedig a szocialista korszakot tükrözte.

Mint miniszteri biztos, milyen feladatokat látott el a kidolgozás során?

Elsősorban koordinációs tevékenységet láttam el. A szövegezésben több fórum is részt vett. A főbizottság (amelynek többek között a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke, a különböző szakmai kamarák vezetői voltak a tagjai) alapvetően reprezentatív szerepet töltött be, így az elvi jóváhagyást, elfogadást testesítette meg. A kodifikációs szerkesztőbizottságban már operatív munka folyt, de az igazán intenzív munka a munkacsoportokban zajlott. Ezek koordinálását kellett ellátni, voltak olyan időszakok, amikor heti rendszerességgel üléseztek a különböző szövegezők.

Amikor miniszteri biztos lettem, a mandátumunk arra szólt, hogy egy olyan tervezetet készítsünk, amellyel a szakma mérvadó része egyetért, és azt hiszem, ez teljes mértékben sikerült is.

A szakmai igényeket kielégítő, koherens tervezetet mennyiben szabták át a politikusok?

Nagyon kevéssé. Ha az elfogadás előtt másfél évvel valaki írásba adja, hogy csak ennyi változtatásra kerülne sor a szakértői javaslathoz képest, kapásból elfogadtuk volna. Hozzáteszem, a Kormány a tervezetünket változtatás nélkül elfogadta, módosítások nélkül terjesztette az országgyűlés elé. A zárószavazás előtt tett módosító indítványok hatására történt némi változás a szerkesztőbizottsági javaslathoz képest, de szerintem ezek jórészt csupán szimbolikus jelentőségűek voltak. Így például nem jelennek meg a törvényben a „bejegyzett élettársak”, de ez természetesen a jogaikon mit sem változtat, hiszen egy külön törvény kimondja, a házastársakkal azonos státusz illeti meg őket.

Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy alapvetően jól sikerült a kódex és kevés változtatást szenvedett. Azonban ez egy olyan hatalmas törvénymű, amelynek a szerkezetét egy svájci óráéhoz tudnám hasonlítani: minden fogaskeréknek pontosan illeszkednie kell ahhoz, hogy működőképes legyen. Az ad hoc jellegű beavatkozások számos problémát okozhatnak. Éppen az öröklési jogot tanítva vettünk észre egy ellentmondást a Ptk. Második és Hetedik könyve között, amely a kötelesrész évszázadok óta bevált mértékének 1/2-ről 1/3-ra történő, egyébként meglepő leszállítása miatt keletkezett. Ez egy olyan hiba, amelyet módosítással kellene kijavítani a kódexben.

Akadt olyan, módosító indítványra született rendelkezés is, amelyet az Alkotmánybíróság már megsemmisített…

Valóban, a közszereplők redukált, lefelé modulált személyiségi joga már érzékenyebb volt. A szerkesztői bizottság javaslatában található generálklauzula gördülékenyebben alkalmazható lett volna. Ez úgy hangzott volna, hogy „a közéleti szereplők személyiségi joga a közügyek szabad vitatásához fűződő alkotmányos alapjogokat szükségtelenül nem korlátozhatja”. Ehhez képest a parlament által elfogadott szöveg ennél kevésbé szofisztikált. Három feltételt írt elő: a közéleti szereplő személyiségi jogai méltányolható közérdekből, az emberi méltóság sérelme nélkül, szükséges és arányos mértékben korlátozható. Az AB ezek közül a méltányolható közérdeket 8-7 arányú szavazás eredményeként megsemmisítette. Jól tette, ugyanis nem létezhet olyan közérdek, amely nem méltányolható. A második feltétellel az a probléma, hogy az új szabályok szerint az emberi méltóságból vezetjük le a személyiségi jogokat, és logikailag lehetetlen, hogy ne sérüljön az emberi méltósághoz fűződő jog, ha a közéleti szereplőt illető valamilyen személyiségi jogot korlátozunk. De ezt majd a bírói gyakorlat megoldja, valószínűleg az élő jogot fogja tovább vinni. Nagy problémát ebben nem látok.

Ha már személyiségi jogok: okoz-e bármilyen fennakadást az, hogy a törvény szövege szerint mostantól már nemcsak a képmás felhasználásához, hanem az elkészítéséhez is szükséges az érintett személy hozzájárulása?

A média félreérti az egészet. A félelmük az volt, hogy a sajtófotó mint műfaj teljesen ellehetetlenül azzal, hogy a Ptk. most azt is előírja, hogy a felvétel elkészítéséhez is kell engedély. Mindenkit megnyugtatok, ez 30-40 éve így van a gyakorlatban, eddig is mindenki így értelmezte, tehát csak az élő jog került be normatív módon a törvénybe. Nem kell kétségbe esni, mert ez semmiféle formalizált beleegyezési nyilatkozatot nem kíván meg. Ha tudom, hogy fotóznak, és ez ellen nem tiltakozom, akkor megadottnak tekintjük a hozzájárulást, ez eddig is így volt, és most sem változik.

Mi a helyzet az új intézményként bevezetett sérelemdíjjal? Valóban olyan vonzó, hogy emiatt a személyiségi jogi perek dömpingje várható?

Természetesen nem fog megélhetési perek sorozatához vezetni. A józan ítélőképességgel rendelkező ítélkező bíró, ha úgy látja, semmilyen hátrány nem érte a felperest azzal, hogy például lefényképezték, nem fog megállapítani sérelemdíjat, vagy legfeljebb csak valamilyen jelképes összeget, amelyért nem is érdemes pereskedni.

Mi indokolta a sérelemdíj bevezetését?

Ez egy százéves történet. A nem vagyoni kártérítés a XX. század leghányatottabb sorsú intézménye, amely az 1890-es évek legvégétől jelent meg a Kúria gyakorlatában, és kb. negyed évszázad alatt teljesen általánossá vált minden személyiségi jogsértés kapcsán. Az első esetekben azokat a férfiakat vonták felelősségre, akik a jómódú családból származó lányok szüzességét házassági ígérettel vették el, de ígéretüknek később nem tettek eleget (az osztályközpontú szemlélet miatt ezzel a cselédlányok nem élhettek). 1944-re ott tartottunk, hogy bármilyen nevesített vagy nem nevesített személyiségi jog megsértése esetén szankcióként alkalmazható volt a nem vagyoni kártérítés. Az 1948-as fordulat után a szocialista állam- és jogelmélet nevében a Legfelsőbb Bíróság egy irányelvvel gyakorlatilag megszüntette arra hivatkozva, hogy a szocializmus viszonyai között ennek az intézménynek nincsen helye. A helyzet végül csak 1991-ben normalizálódott.

Ami miatt a sérelemdíjat be kellett vezetni, azt az a probléma okozta, hogy a kártérítési jog logikájának csapdájába esett a nem vagyoni kártérítés. Ha leejtem a szemüvegem, és rátaposok, egyértelműen megállapítható, fizikailag megfogható a vagyoni károm: az az összeg, amelyből megjavíttatom, vagy beszerzem az újat. Ugyanakkor a személyiségi jogsértéseknél ez teljesen értelmezhetetlen, legfeljebb pszichoszomatikus tünetei lehetnek annak, amit a felperes akkor szenved el, ha megsértik a jó hírnevét, a becsületét, emberi méltóságát, és így tovább. A bírók 85%-a mégis megkövetelte, hogy a fél bizonyítson valamilyen konkrét, elszenvedett hátrányt. Ez megalázó, kellemetlen és költséges bizonyításokra kényszerítette a feleket, (sok esetben nem is igaz tartalmú) orvosszakértői véleményekre hivatkozva próbálták alátámasztani, hogy őket igenis érte sérelem. Ezt rendbe kellett tenni, és ez úgy történt, hogy a személyiségi jogot sértő magatartásának felróhatósága továbbra is szükséges a sérelemdíj megállapításához, de nem kell bizonyítani a hátrány bekövetkeztét. Az esetek nagy részében persze lehet hátrány, ennek bizonyítása pedig majd a megítélt sérelemdíj összegében fog tükröződni.

Miben látja az új Ptk. legnagyobb előnyét?

A dogmatikai szofisztikáltságban, sokkal árnyaltabbá vált a rendszer. Az ’50-es években szinte csoda volt, hogy Ptk.-t alkottak, hiszen az abban az időben uralkodó gazdasági viszonyok egyáltalán nem tették szükségessé a létét. A gazdaságot közigazgatási és pénzügyi normák irányították. A nyugati világhoz hasonlítva kb. 100 évvel korábbi állapotnak megfelelő élethelyzetekre kellett akkor törvényt alkotni. Mivel a gazdaság nagy viszonyai kimaradtak a polgári törvénykönyvből, a joganyag leegyszerűsödött és tömör volt. A családjog kivált, a társasági jog társaságok hiányában gyakorlatilag megszűnt. Ez a helyzet 1990 után gyökeresen megváltozott. Noha voltak részei a törvénynek, amelyek novelláris úton javíthatók voltak (mint például a zálogjog), de egészében véve hihetetlenné vált a joganyag, a jogi személyekről szóló része pedig egyenesen szégyellnivaló volt.

Az új Ptk a mai társadalmi és gazdasági viszonyokkal adekvát magánjogi alkotmány. Lényegében megtisztelte magát ezzel a magyar jogásztársadalom, és én úgy érzem, hogy egy nagyfokú, politikai és szakmai konszenzus van e törvény körül. Sajnálom, hogy az akkori ellenzéki pártok szimbolikus és igazából lényegtelen, az egész törvény szempontjából perifériális ügyek miatt végül is nem támogatták a szavazatukkal. Szerintük a bejegyzett élettársak kevesebb jogot kaptak, holott ahogy korábban említettem, ez nincs így. Szebb lett volna, ha nagyobb konszenzussal fogadják el, de hát mindegy: feles törvényről beszélünk, a szükséges szavazatszám bőven megvolt. Ráadásul 50 év múlva már senki sem fogja tudni, hogy mi volt annak a politikai oka, hogy akkor miért nem szavazták meg.

Mennyiben érezhető a változás az átlagember mindennapjaiban?

A családi jog és öröklési jog kapcsán kézzel fogható a változás; ha például valaki március 15-e után meghal, már egészen másképp örökölnek utána. Természetesen, aki normálisan, konszolidáltan éli az életét, akkor a mindennapokban nem fogja érzékelni, hogy jogviszonyra lépett és ennek a jogviszonynak a tartalmát az új Ptk. hogyan határozza meg. Ilyen értelemben biztos, hogy nem másként kelt fel a nap március 15-én. De azért észre fogják venni előbb-utóbb. A jogász szakma már észrevette: mindenki buzgón tanul, a gyorstalpalók teltházzal indulnak. Egy ügyvéd barátom mesélte, hogy elment egy ilyenre, ami szerinte arra volt jó, hogy a nagy felkiáltójelek a helyükre kerüljenek. Elsajátítani így nem lehet ezt a hatalmas mennyiségű szabálytömeget, de legalább tudja, mit kell megtanulnia ahhoz, hogy nyugodtan praktizálhasson tovább.

Fotók: Szabó Vanda