“Kényszerpályán mozgunk, és olyan intézkedéseket kell meghoznunk, amik nem szerepeltek a programomban, és sokszor az elveimmel is ellenkeznek. ” Többek között erről is beszélgettünk Dr Surján Péterrel, az ELTE TTK dékánjával.
Korábban úgy gondolta, nem pályázza meg a dékáni címet. Mi inspirálta arra, hogy a tisztújítás alkalmával mégis induljon a választáson?
Ha röviden akarok válaszolni, akkor a pályatársak és feljebbvalóim rábeszélésének a hatására döntöttem így, nem tudtam kitérni ezek elől. Ha hosszabban elgondolkodunk ezen a problémán, látni kell, hogy az egyetemek a vezetőik kiválasztása során furcsa, paradox helyzetben vannak. A vezetőknek, ha hitelesek kívánnak lenni (a gazdasági menedzsmenttől eltekintve) kiemelkedő oktatóknak, kutatóknak kell lenniük, akik azonban gyakran nem rendelkeznek olyan képességekkel, amire egy magasabb vezetőnek alapvetően szüksége van. Kissé leegyszerűsítve: kit válasszunk inkább vezetőnek: egy nagy, szakmailag elismert tudóst, akinek ugyanakkor gondot okozhat a költségvetésben való eligazodás, vagy egy szakmailag kevésbé kiemelkedő, közepes képességű kollégát, aki kiválóan intézi a napi ügyeket? Nyilván egyik megoldás sem jó. A helyzetet tovább nehezíti a hazai törvényi szabályozás, amely 65 éves korban maximálja a vezető funkciók betölthetőségét, és ezzel nagyon leszűkíti a szóba jöhető dékánjelöltek körét.
Megválasztása előtt programja ismertetésekor említette, hogy segítené a HÖK-öt a tutorrendszer/mentorrendszer fejlesztésében. Milyen elképzelései vannak ezzel kapcsolatban?
Az elmúlt években sokszor tapasztaltam, hogy kevés hatékonyabb segítségnyújtási forma létezik annál, mint amit a hallgatók egymásnak tudnak nyújtani. Van azonban egy határ. Tudom, hogy a HÖK energiái csaknem végtelenek, de azokat sem szabad pazarolni. Jó lenne, ha a diákok ki tudnák választani azokat a hallgatókat, akik aktuális tudáshiányuk miatt segítségre szorulnak, illetve akiknek az órák tempója valamiért túl gyors, de a megfelelő segítséggel pótolni tudják hiányosságaikat és képesek elsajátítani a szakmájukhoz szükséges ismereteket. Az ő kiválasztásukkal párhuzamosan szükségesnek tartanám azoknak a „kiszűrését”, akik nem a képességeiknek megfelelő szakra iratkoztak be. Őket a saját érdekükben minél hamarabb olyan pályára kellene terelni, ahol képesek helytállni, és ezáltal hasznos polgárai lesznek a társadalomnak.
Hivatalba lépése óta mennyire látja megvalósíthatóknak a korábbi célkitűzéseit?
Teljes mértékben megvalósíthatónak tartanám, ha nem volnának katasztrofális anyagi nehézségeink. Így persze kényszerpályán mozgunk, és olyan intézkedéseket kell meghoznunk, amik nem szerepeltek a programomban, és sokszor az elveimmel is ellenkeznek.
Hogyan látja a TTK helyzetét az ELTE-n belül, illetve országos szinten?
A TTK a Bölcsészettudományi Kar mellett az ELTE legnagyobb létszámú kara, az egyetemen belüli speciális helyzete részben ebből adódik. A másik különlegessége, hogy a természettudományok művelésével szükségszerűen együtt jár egyfajta „műszaki” jelleg: a TTK nemcsak egyetemi oktatási intézmény, hanem egyben „üzem” is, éppen ezért katasztrófához vezethet az, ha pl. akadoznak a beszállítások.
A pályázatok elnyerésében a TTK élen jár, ami nem feltétlen abból adódik, hogy kiválóbb lenne a többi karnál, hanem abból, hogy a pályázatok többségét olyan témákban írják ki, amiket a TTK tud megpályázni. Ezzel adott esetben a többi kart is segítheti a forrásokhoz jutásban, pl. közös pályázatok révén.
Országos szinten az ELTE TTK egyfajta vezető szerepet játszik, hiszen ez az ország legnagyobb természettudományi kara. Ez mind a hallgatók, mind az oktatók létszámára vonatkozik, nem kevésbé az elért tudományos eredmények mennyiségére. Az ország egyetemeinek természettudományos karai rendszeres (félévenkénti) dékáni kollégiumot tartanak, ahol közösen áttekintjük az aktuális ránk vonatkozó problémákat, és igyekszünk konkrét javaslatokat megfogalmazni.
Milyen problémákkal kell megküzdenie ezeknek a karoknak jelenleg?
Ami a TTK-k helyzetét országosan illeti, sok a teendőnk. A kormányzat ugyan verbálisan kiáll a műszaki, természettudományos és informatikai irányok támogatása mellett, de sajnos nem tesz mellé elég pénzt. A hatályos kormányrendelet szerint (kiragadva a példát) a gyógyszerészhallgatók állami támogatása sokkal több, mint a természettudományos hallgatóké, ami szakmailag teljesen indokolatlan. Fontosnak tartom, hogy megértessük a döntéshozókkal:a természettudományos képzés nem azért drága, mert a természettudományi karok pazarolnák a pénzt, hanem azért, mert a képzés gyakorlatorientált. A laboratóriumokban dologi költségre is szükség van, de a humánerőforrás igény is nagyobb, mint a tantermi oktatásé. Ehhez kapcsolódik egy másik probléma, ami a műszaki képzéstől is megkülönbözteti a TTK-s képzéseket: a hallgatólétszámot nem érdemes magasan tartani. Jelenleg annyi első éves biológust, kémikust, stb. veszünk fel, amennyit csak tudunk azért, hogy az utánuk járó normatívát megkapjuk. De valóban van szüksége az országnak ekkora létszámra? Még nagyobb baj, hogy ezek a szakok igen nehezen végezhetők el, hiszen nemcsak szorgalomra, hanem speciális szemlélettel, rátermettséggel kell rendelkezni ahhoz, hogy a hallgató eljusson a diplomáig. Azt mindenki elfogadja, hogy nem lehet a Zeneakadémiára korlátlan számban csellistákat felvenni, mert a 18 éves évfolyamban nincs annyi rátermett diák. Nem tudatosítottuk eléggé, hogy a matematikusokra, vegyészekre is vonatkozik hasonló követelmény, ha nem is annyira szigorúan… Vagyis el kellene érnünk, hogy a TTK-kon annyi diák tanuljon, amennyi erre alkalmas, és amennyire szüksége van az országnak. Persze mindezt úgy, hogy az oktatás anyagi lehetőségei ne szenvedjenek csorbát. Lényegesen kevesebb hallgatói létszámra és ennek megfelelően egy hallgatóra számítva jóval magasabb összegű finanszírozásra lenne szükség.
Miben látja egy dékán legnagyobb felelősségét?
Ezt igen könnyű lenne valami tartalmatlan általánossággal megválaszolni, ehelyett azzal felelnék, ami ezekben a napokban a leginkább foglalkoztat: hogyan lehet a katasztrofális anyagi körülmények között megőrizni a kar működőképességét úgy, hogy az oktatók ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, és a hallgatók valahogyan hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a jelenlegi oktatógárda képes számukra átadni. Ez olyan felelősség, aminek a megvalósítása napjainkban nem triviális.
