Société Realiste – empire, state, building.
„Hogyan fejezik ki és örökítik meg az ideológiát az épületek, a köztéri szobrok, illetve az emlékművek? Hogyan jelenítik meg a közterek a modern állam és a kultúra kapcsolatát?” – hangoznak a Société Realiste empire, state, building című, a Ludwig Múzeumban megtekinthető kiállításának alapvető kérdései, melyekre az általuk adott válasz az elmúlt évek egyik legizgalmasabb kiállításában manifesztálódik.
Az azonban a legkevésbé sem adja könnyen magát: a legtöbb kortárs művészeti kiállításról elmondható, hogy egy megtekintés még nem üdvözítő a befogadó számára. Ez a kijelentés hatványozottan igaz a meglehetősen szokatlan eszközökhöz nyúló empire, state, bulding esetében is – grafikonok, térképek, pénzjeleket ábrázoló szobrok és egy több mint száz év hosszúságúra nyújtott filmet vetítő terem fogadják a múzeumi keretek között többnyire nem százalékos adatokhoz szokott látogatókat.
De mi is az a Société Realiste, ami egyfajta műalkotásként képes elénk tárni a szociológiát? A Gróf Ferenc és Jean-Baptise Naudy kettőséből álló művészcsoport 2004-ben alakult, céljuk pedig, hogy olyan tárgyakat (legyenek azok szimbólumok, pénzformák, szobrok vagy akár épületek) hozzanak létre/mutassanak be/alakítsanak át, melyek egy-egy hatalmi pozícióban lévő egyén vagy csoport kifejezett sajátosságaiként vonultak be a köztudatba. Az általuk végrehajtott kifordító gesztussal fogalmaznak meg kritikától abszolút nem mentes véleményt, miközben egy „politikai ritkaság-gyűjtemény” (ahogy ők nevezik műveiket) művészi rendszerezését végzik.
Nem kérdés, hogy az empire, state, building minden egyes terme megérdemelné, hogy külön foglalkozzanak vele. A teljesség igénye nélkül azonban nem mehetünk el szó nélkül a Leni Riefenstahl életművét egy, a rendezőnő életével megegyező (101 év és 17 nap) hosszúságú filmbe konvertált vetítés mellett, ahogyan a francia forradalomnak emléket állító, az Eiffel-torony 1789 lépcsőfokát kiegészítő négy mini-lépcsőfok mellet sem, mely arra a négy évre hívja fel a figyelmet, mely a forradalom kezdete és XVI. Lajos kivégzése között telt el. Az egyszerre tragikomikus EU Zöldkártya lottó mozgalom az amerikai álom reményében az USA-ba emigrálni kívánó tömegeket, pontosabban a belőlük hasznot húzó „zöldkártyaipart” figurázza – az ügy pikantériája azonban, hogy a fricskának induló projekt több ezer harmadik világbeli, jóhiszemű emigráns-jelöltet késztetett arra, hogy bejelentkezzen az „európai álmot” jelentő iratért.
Kétségkívül azonban az egyik legizgalmasabb jelenség az Árnyékállam címet viselő installáció, amely köré maga a budapesti tárlat is épül. A központban elhelyezkedő teremben a színskála legkülönbözőbb pontjairól egymás mellé felfestett csíkok nem önkényesen kerültek a falra: a Magyar Nemzeti Galéria honlapjáról válogatott festmények számítógéppel előállított színátlagát reprezentálják, mely árnyalatokat összekeverve kapjuk a magyar festészet (ezek szerint) központi, első pillantásra nem túl hízelgő, a hiperkanonizált műalkotásokat meglehetősen csúffá tevő szürke színt. Az installáció eredeti címe (State of shades) eredendően többértelmű: ugyanúgy asszociálhatunk belőle a magyar festészet, a színkezelést tekintve legalább is, meglehetősen egysíkú mivoltára, mint ahogy egy hajdan volt nagy nemzet mára csak árnyékként létező utódállamára, de akár a jelenlegi nemzeti politika homályba burkolózó irányvonalaira is.
Az empire, state, building tehát egyszerre okos és játékos, reflexív és irányadó, nemzeti és nemzetközi, régi és új, de legfőképp: még augusztus 5-ig megtekinthető a Ludwig Múzeumban.
Fotó: Bujnovszky Tamás (forrás: http://www.ludwigmuseum.hu/)
