A sportot nem követő vendégek csak annyit figyelhettek meg a zuglói étterem teraszán, hogy többen mosolyogva gratulálnak egy huszonéves lánynak. Aki azonban kicsit is jártasabb ebben a világban, vagy csak egyszerűen követte a híreket, könnyen ráismerhetett Kapás Boglárkára, a kazanyi úszó világbajnokság bronzérmes sportolójára. Semmi hivalkodás, semmi nagyképűség, Bogi hozzáállása példaértékű lehet mindannyiunk számára.
Megkerülhetetlen kérdés, mikor kerültél kapcsolatba az úszással és mi tartott ezen a pályán?
Először 5 évesen jártam az uszodában, ugyanis az óvodából ide, a BVSC pályájára jártunk úszni. Az akkori oktatóm javasolta édesanyámnak, hogy kezdjek el komolyabban foglalkozni ezzel a sporttal, mivel látott bennem fantáziát, és végül itt is ragadtam. Ennek immár tizenhét éve, és még most sem érzem úgy, hogy bármiféle lemondással járna ez az életmód. Ezen kívül Egerszegi Krisztina személye jelentett plusz motivációt, anyukám saját magának vett egy róla szóló kazettát, de végül én néztem annyit, hogy tönkrement.
Személyesen sikerült vele találkoznod? 
Igen, először 2010-ben a szingapúri ifjúsági olimpián, aztán később még egyszer. Elég különös érzés volt, hogy a példaképem, akinek minden egyes versenyét ismerem, ő állt fel az én tiszteletemre a Himnusz alatt. Fantasztikus érzés volt élőben találkozni vele, és ugyan olyan szerény, szimpatikus ember benyomását keltette, mint amilyennek elképzeltem.
Közel két évtizede úszol, mi motivál abban, hogy újra és újra beleugorj a medencébe, és vállald az élsporttal járó életvitelt?
Minden évben van egy nagy esemény, világ vagy Európa-bajnokság, vagy ugye négyévente az olimpia, így minden évben megvan az adott célkitűzés. Természetesen a legnagyobb siker egy olimpiai aranyérem lenne, ez motivál immár tizenhét éve. Rengeteg munkát beleöltem, most már nem adhatom fel, és nem is tartom magam olyan típusnak, aki a cél előtt dobná be a törölközőt. Természetesen nekem is megfordult már a fejemben, hogy abbahagyom, de mindig visszataláltam önmagamhoz.
Rengeteg sportoló ragaszkodik a babonájához, és szinte esélytelennek érzik magukat, ha nem a bevett módon állnak oda a rajthoz. Neked van valamilyen rítusod, amiből nem engedsz?
Kimondott babonám nincs, inkább csak egy bevett koreográfiám a versenyek előtt. Mindig egy órával a rajt előtt szállok ki a medencéből a bemelegítést követően, aztán zenét hallgatok, de még itt sincs kedvenc számom, mindig változó, mit teszek be. Aztán végül öt perccel a rajt előtt egy átmozgató masszázs következik.
Az egyszeri néző általában annyit lát egy versenyből, hogy szólítanak titeket, kimentek, úsztok, majd elvonultok. De mi játszódik le a színfalak mögött egy verseny előtt?
Ez egy érdekes kérdés, mivel eddig azt tapasztaltam, hogy a call room-ban (itt várakoznak az úszok, amíg szólítják őket) már eléggé érezhető a feszültség, fel-le járkálnak a versenyzők, elmélyülten zenét hallgatnak vagy épp toporognak a lábukkal. De Kazanyban sokkal oldottabb volt a légkör, mivel már az előző versenyszámokból nagyjából ismertük egymást. Mosolyogtunk, szinte úgy néztünk ki, mint egy nagy család. Igaz, én eléggé izgulós típus vagyok, így 5 perc alatt kétszer is ki kellet mennem a mosdóba, amíg ott várakoztunk, de erre az egészséges drukkra egyfajta serkentőként tekintek, ami segít kihozni belőlem a maximumot.
Hogy tekintesz vissza az egyes versenyeidre, van, amivel tökéletesen meg voltál elégedve, esetleg olyan, amit szívesen elfelejtenél?
A szingapúri ifjúsági olimpia mindenképp az egyik kedvenc versenyem volt, mivel két arany és egy ezüstéremmel sikerült hazatérnem, illetve a döntőket követően még jutott idő egy hét nyaralásra is. Sajnos bármennyire is szeretném, manapság erre nincs lehetőség, a megmérettetések után egyből indulunk haza. A mostani világbajnokságon a 800 méteres gyorsúszás fináléja olyan szempontból volt érdekes, hogy a 7-es pályán lévő ellenfelemtől nem láttam a többieket, abban a hitben voltam, hogy jó tempót úszik, de én éreztem, hogy kevésbé fáradok a kelleténél, és csak későn váltottam iramot. Ez nem tragédia, ezekből a hibákból lehet tanulni.
Utolsó kérdésemmel egy érdekes témát érintenék, hogy élitek meg ti, élsportolók a médiától vagy a rosszmájú ellenfelektől érkező doppingvádakat?
Legutóbb Hosszú Katinkát támadták ilyennel, ami abszolút nem volt jogos. Engem személy szerint nem ért ilyen vádaskodás, de nem is foglalkoznék vele. Saját magukat minősítik, akik ilyenekkel hozakodnak elő. Az ellenőrzések sem véletlenül vannak, akik tiltott szereket használnak, biztos, hogy le fognak bukni.
Köszönöm szépen az interjút, sok sikert kívánok az elkövetkezendő versenyekre!
