A Magyar Képregényszövetség 2019 decemberében 15. alkalommal szervezte meg a Hungarocomixot, az ország legnagyobb idényzáró képregényes eseményét a Lurdy Konferencia- és Rendezvényközpontban. Könnyed sétálgatással nem ússza meg senki: tárt karokkal invitált minden kiállító, hogy alaposan körbenézzünk a fanatikus gyűjtők, panelek fölött megőszült szerkesztők, olasz ponyvák, magyar mesék és amcsi lézernyalábok forgatagában… És betekintsünk picit a mögöttük, belőlük, értük élő magyar alkotói-kiadó közösség, a hazai képregényes élet motorját kitevő szenvedélyes emberek életébe.
A várakozással ellentétben sehol egy cosplayer, egy Marvel- vagy animefigura, de még a Lurdyban is sokáig csak elvétve látni egy hősös vagy geek pólót. Felkeveredni majdnem fél órába telik… Bömböl a Tankcsapda, „Melyik ajtón menjek be?”, nem csak én vagyok elveszve, de sebaj: némi kavargás után az 1. emelet egy hosszú kifutójának végében lelkes gimis srácok fogadnak, és ahogy hallják igényeim, egyből Esztiért is kiáltanak – Eszti pedig odafordul az asztal széléről: vörös kupolaséró, vastagkeretes szemüveg, színpompás Hungarocomix top és rózsaszín hátizsák, valóságos élőreklám. Ő az összekötőm. Pacsi, igen, te vagy az, igen, én vagyok, te pedig te, igen, én, NA, akkor Isten hozott, kerülj beljebb, tankolj fel! Ennyi volt az egész, szalag fel, irány be. És…
Elsőre a gyerekkori könyvtári kiárusítások ugranak be. Csupán három lépés kell, hogy múljon a finnyáskodás, és a helyébe lépjen a melegség, amint nevetgélve átcikázik előttem egy csíkos felsős, tündérszárnyas kislány. Két bőrmellényes, fehér borostás bácsi pöröl az első asztal előtt, spicces olasz horgászapukák stílusában – csupán amúrcsalik helyett Allan Moore visszavonulásáról megy a vita. Eléggé tele van a terem, száz-százötvenen lehetnek a kiadók, a fanok és a megszállottak. Mindenki kiművelt és invesztált a maga zsánereibe, csak a legmerészebbek még nyomtatják is: ők ülnek a padok túloldalán és a számlatömböknél. Semmi más különbség nincs.
Az egyik legfeltűnőbb csoport a 40-50 közötti, viharvert apukáknak tűnő gyűjtők; egyikük sugárzó arccal, bevásárlókocsiban tolja ki a hatalmas zsákmányt. A másik a bepörgött kislányok, úgy hatan-nyolcan, akik teljes zavartalansággal fogócskáznak, VAGY: merülnek úgy el egy füzetben, ahogy csak egy lassacskán fanatizálódó kisiskolás tud. Lencsilány a sláger náluk: Lakatos István cukin bús alakja köré egy kisebb franchise épül, a „magyaros Tim Burton” gyermeki fantáziát és depressziót szuperaranyosan keverő képnyelve újra és újra leköti őket. Is. Külön helyet kaptak a standban, sose emberibb élőreklámot.
A láthatóan először-másodszor lecsábított anyukák, feleségek és barátnők (és apukák, férjek és pasik) is meglepődnek, milyen gyorsan rátapadnak egy-egy címre, és semmi sem fogható a rajongással fertőző férjek és pasik büszkeségéhez. No de nem ám csak „lecsábítottak” kóborolnak a teremben: akad tucatnál is több füligszáj geekleány, sőt, a standok túloldalán ülőknek is közel fele nő. Szerkesztők, ügynökök, beírók, lektorok, két, ázgárdi csatát lefestő Marvel-top emitt, egy legós hajcsat amott. Ha bárkiben is élne a dagi, elitista torokszakállak komikus képe, itt felvilágosulhat: a képregényes színtér a XXI. századtól már egyértelmű, hogy nem a fiúk magánjátszótere.
Piaci a hangulat. Senki sem álldogál magában, gyakorlatilag mindenki mindenkivel beszél, magyaráz, az árukat gusztálja. Egy kékhajú srác idegesen rágcsálja a piercingjét, kezében számológép, lapos tárca, vállán szögletesen dagadó vászonszatyor. Házi X-Men-logó a festett minta rajta. Picit arrébb, sárga pulcsiban Kertész Sándor író, újságíró, a magyar képregénytörténelem legendás kutatója beszélget a Marvel irodalomszociológiai hatásairól standszomszédjával. Neki köszönheti az ország többek közt a Menő Manót, a Hahota megannyi rajzát és a mára kultikus Képregényiskolát, az első hazai képregényes ábrázolást okító szakkönyvet is. Előtte még egy toronnyi áll A Pókember-generáció c. hiánypótló kötetéből, ami, végső soron, rólunk szól: a szocializmusból kitérve a képregényre kattanó első magyar nemzedék életéről és hatásáról a hazai piacra, színtérre, a geek-jelenség születésére. Kár, hogy már fixen be van tervezve, mi jön haza velem a zsákban, de azért egy kontaktcsere befér.
Rögtön az első standnál klasszikusok klasszikusai fogadnak: a bőröndnyi méretű A Pokolból, teljes Hellboy-széria, Vaják-képregények díszdobozban, egy ólszakajtónyi Usagi Yojimbo, a fényes-keménylapos Umbrella Akadémia. A Vad Virágok Könyvműhely volt az egyik első, hirtelen (de messze nem azonnal) feljövő hazai „kult” képregénykiadó, aki hamar az élbolyba került kiváló ízlésű, irodalmi igényű szelektálásuknak és nyomdászatuknak hála. És igen, jön az új Hellboy jövőre, még az új antológia magyar szálának is utánanézünk, és igen, Allan Moore-tól is olyat dobnak nemsokára, hogy leesik az állunk. De nem árulhatom el forrásom nevét, saját kérésére.
„Egyébként régóta képregényezel?” – kérdezem. „Hát, nem-professzionálisan van pár éve. De tulaj, már az egyik tulaj, csak tavaly lettem. Á, a nevemet ne is írd le, nem akarok felvágózni.” Nem is kell: a Vad Virágok eredményei magukért beszélnek. És nem is a kardos-lézeres-palástos témák rajongói csoportosulnak igazán a stand előtt, inkább olyan tagok, akikkel egy irodalmi esten vagy egy íróműhelyen találkozna az ember.
Bár mindenki (más) azonnal szuperhősökre asszociál a képregényekből, a Hungarocomixon tűnik csak fel igazán, mennyire megfeledkeztünk arról, mi minden van még e műfajban… Főleg Európában. Talán a Kockás és a Bucó-Szetti-Tacsi öröksége, de a hazai friss nagyon is markáns: az Árpád-ház történetét hőseposzként feldolgozó Királyok és Keresztek fogad egy szinte trónok harcás dekorral a bejárattal szemben, a geek merchpult mellett, hátrébb Kockás(!!!) és a legendás Korcsmáros Pál-féle Piszkos Fred halmai. Sajnos Mayer Roland minimál szerzői füzeteit már sehol sem találni.
A Mesterhez, vagyis a Napirajzzal kultuszt építő Merényi Danihoz sem férni oda, akkora a szerető rajongói gyűrű, megy a belsős sztorizás. Tényleg minden egyes fannak saját rajzot készít, fülig szájjal, mint a gép, még pirulva, fáradva is. Dünnyögi valaki, hogy pedig ő is csak két új füzET akar, erre a körlet kuncogni kezd az automatikus tárgyesetre. A napirajz-rajongók saját fordulatokat, anekdotákat, valóságos metanyelvet termeltek ki a több mint másfél évtizede futó abszurd képsorokból. Boldogan el is mesélik, ha érdeklődne bárki, miért poén, hogy Zeist ist Geld, hogyhogy a Vatannen! a legkeményebb finn szitokszó, mi a különbség Tibor és Tibor között, és legfőképp miért is érdemes mindig mérőmókust használni a mérlegbeállításokhoz. (Mindez itt most izgalmasan belsősnek tűnik, de tényleg esélytelen elmagyarázni. Tessenek Napirajzra kattanni, aztán irány a rajongói csoport – és bármit is csinál a drága olvasó, MEG NE KÖSZÖNJE A BEFOGADÁST!)
A másik megközelíthetetlen pult a Kaméleon Komixé. Érthető is, miért: a világhírű Kaland-Játék-Kockázat lapozgatós kalandkönyveket és Az országút harcosát író Ian Livingstone augusztusban áldását adta, hogy legendás Tolvajok Városa című könyve (franchise-a, univerzuma) előzményét magyar szerzők rajzolják, írják és publikálják! Szűcs Gyulát, a hazai geekség egyik sarokkövét, aki korábban a Világvégi Mesék szerkesztőjeként és a Café Postnuclear „Hortobágyi Mad Max-ével” már beírta magát a magyar ponyvatörténelembe, szinte folyamatosan szétszedték a vevők és a gratulációk…
Így az átmeneti szélcsend irányába fordulunk. Vele szemben egy arcvonásokat követő, fekete maszk, amiből csak a szempár látszik ki, fura méretű kiskönyvek, és egy ismerős név a molinón: DIABOLIK. Az Anagram Comics, vagyis Horváth Antal fordító, kiadó, egyszemélyes magyar Diabolik-üzem a fanatikus rajongók gyönyörű lelkesedésével kezdi mesélni az olasz ponyva antihős-sztoriját. Mondja és mutatja, hogy „egy oldal gyakran csak két panel, a szemed előtt pörög az egyszerre ez a Warhol-érára és napjaink kihúzóira emlékeztető vonalvezetés, látod, már mennyivel modernebb, tisztább, mint a régi… Aztán próbáld csak elképzelni, ahogy ezt munkába jövet-menet, reggel és este olvassák a melósok, a titkárnők meg a menedzserek egy jó kávé és pizza fölött!” Meglepő módon tizenévesek, főleg lányok fedezik fel maguknak az izgalmasan erkölcstelen férfit. Jön a Velencei Filmfesztivál és a Diabolik-film, ha jól sikerül, ismét megkapja a rivaldát a cím! Bár végig kellemes hűvösséggel beszél, a rajongás nem tud nem átragadni a hallgatóra. És igen: nem csak ő, mondja Antal, hanem mindenki, aki nem kifejezetten nagy kiadó, önerőből, munka mellett, pénzt, időt, erőt nem kímélve, mintegy kultúrmissziót végző hobbistaként végzi a képregények publikálását. Mindenki egy-két-három címre rendezkedik be, annyira, amennyit bír, de a többiek tippjeire és segítségére számíthatnak az induláskor! Erre kezet rázunk, névjegy, dobbantsunk tovább.
Dia egy komoly kiadóból szabadnapra kiszökött veterán szerkesztőnek tűnik… és az is. Segítője, Dávid még pólójába is varratta az előttük húzódó sornyi The Walking Dead: az Élőholtak logóját. Ők a Books and Stuff Bt., a TWD magyar kiadója/kultúrmissziósai. Kevesen tudják, de a képregény már a sorozat előtt elkezdett megjelenni az országban, és idővel egyre jobban el is tért az ott látottaktól. Dia szívszerelemből, az előző kiadó csődje után vette magára a TWD hazai terjesztését, és rántotta be akkori kollégáját, Dávidot, a nagy vállalásba. „A legtöbb képregény nem egészen arról szól, amit a borítón látsz, és ez így jó. A TWD sem a zombikról szól: a többi túlélő a veszélyes!” A sorozatról leszakadó rajongókat lassan, de biztosan visszaszívja a képregény: már a 24. kötetnél tartanak, de eltökélték, hogy végigviszik az USA-ban épp véget érő saga magyar kiadását. És ettől még a szabadúszói könyves melók és a vendéglátás (köznapi foglalkozásaik) sem tudják őket távoltartani.
A folyton mosolygós Panel Kalandor, Bedekovics Ákos előtt szúrom ki a Vissza a Jövőbe! 3. és 4. részét. Ilyen is van?! „Bizony, és már egy éve elérhető idehaza! Sajnos se pénzem, sem erőm nincs promóra, de aki rábukkan, mind imádja.” Még nagyobbat nézek a pink és fekete keményborítós Buffy-kötetre mellette – talán a legszínvonalasabb kiadvány, amit kiskiadótól a vásáron láttam. „Ez pedig csak szerelem. Jó, ez IS. Külföldön ment, úgyhogy dobtam egy merészet.” Ez a Buffy nem az a Buffy, és közben mégis: az eredeti forgatókönyvet követi a reboot, csak 20 évvel felénk tekerve az órát, okostelefonok és közéleti válságok színes-szagos korszakába. A jelek szerint sikeres a vérfrissítés: a hatalmas buffy-s fóliának már csak az aljában akad pár kötet. Eszerint a vámpírvadászat szép hagyománya még nem halt ki, a Földnek még van remény!
A sor végén jönnek a nagyok: a Kingpin pultján a most is lázasan jegyzetelő Harza Tamást, legendás szerkesztőt és kiadótulajt kapjuk el, épp csak fel-felpillantva, de válaszolgat jó velősen. Így tudjuk meg, hogy a gyűjteményes kötetek jobban mennek, 20-30-asok viszik a címeket, a Semic örökségét sikerült átmenteni, nem, a pár gyűjtő által lesajnált kisformátumú füzetek nem lesznek nagyobbak, és hogy nincs megállás, nincs pihenés, amíg robog a szuperhős-szekér! Szerencsére az Y: az Utolsó Férfi-kötetek is duplájukra fognak vastagodni 2020-tól, reméljük, marad ez a tendencia.
Végül a Fumaxhoz érek. Kovács Ákos kiadóvezető első kérésre elém toppan, alacsony, göndör, vörös hajú; Amerika Kapitányos pólója és háromfelé beszélni tudása lenyűgöz. Az egész csapatnál lelkesebben mesél arról, hogyan kezdtek bele, tettek le róla, majd tértek vissza a képregénykiadáshoz, hogyan jöttek be baromira mindenkinek a limitált keménykötésesek, micsoda forradalmat csinált a Sandman… És hogy mindenképp beszéljünk még, mert máris délután négy, záróra van. Épp csak visszaérek az automatától, kartonból rántják ki nekem a Sandman II. díszkötetet, a Monstress II.-t és a Locke&Key 3-at. Húzós, de még így is baráti. Dorombol a sorszámnyomott deluxe zsírpapír borító a kezemben, Eszti pedig a bejáratnál már hívogat is egy levezető kávéra. Itt senki sem volt, maradt sziget. Ekkor derül ki, hogy Szép Eszter képregénykutató néven blogot vezet, és hogy ő szervezte ezt az egészet… meg gyakorlatilag a Magyar Képregényszövetség közelgő programjainak egy mérvadó részét is. A továbbiakról sajnos köt a titoktartás… egyelőre.
A képregényes szubkultúra végleg kiköltözött a kisszobából Magyarországon: plázákba és irodalmárok polcaira jutott, felnőttek, idősek és pici gyerekek veszik, emésztik, gyűjtik, írják és törik az utat neki, kisteremről kisteremre. Soha életemben nem láttam egyszerre ennyi embert kortárs (és ennyi hazai) könyvet venni, majd úgy vonulni haza, mint a Bosszúállók a Végjáték stáblistájában. Ha ez nem kulturális teljesítmény ma Magyarországon, akkor nem tudom, mi az.
Hazafelé nyögve nézek a tárcámba, emelem a dögnehéz zsákot. Nem lehet elég korán félretenni kezdeni a következő negyedéves újdonságokra… De érdemes. Tényleg mindenkinek megvan a maga története, és az valószínűleg már itthon is kapható!
~
Kiemelt köszönet illeti a Geekz.444.hu-t, amiért engedélyt adtak cikkünkben a Hungarocomixon készült képek használatára!
A Geekz-logóval jelölt kiváló fotókat Baski Sándor készítette, a jelöletleneket a cikk szerzője.
Így tartson össze a hazai kockaság a jövőben is!
❤︎
