A békés vitarendezés közös nyelve

Arról már olvashattunk, hogy a verseny többfordulós, és egy 25 oldalas jogeset feldolgozásával kell 70-70 oldalas felperesi és alperesi beadványt benyújtani, csak ezután mérkőzik meg a csapat egy szóbeli fordulón. De mégis: hogyan kell elképzelnünk a Jessup menetét?

Balázs Gergő: Ez úgy néz ki, hogy a verseny első szakaszában az írásbeli beadványokat kell elkészíteni alperesi és felperesi oldalon, ez egy 60-70 oldalas érvelést jelent. Ezeket január 13-áig kell beadni, és később már nem tudunk módosítani rajtuk. Így igazán pontosan kell megírnunk őket, már ilyen korai időpontra. A verseny második fele voltaképpen a szóbeli teljesítményünkön alapszik. Itt a csapatok egymás ellen szólalnak fel alperesi és felperesi oldalon. Azonban azt, hogy ki juthat be később a legjobb 32 csapat közé a washingtoni döntőbe, nemcsak ezek a szóbeli teljesítmények döntik el, hanem azt is figyelembe veszik, hogy az írásbelijeink milyen szintet értek el. Ezek a beadványok voltak azok, amelyekre mi (felperesire és alperesire összesen) a legmagasabb pontszámot kaptuk az indulók közül, és így kaptunk első helyet.

A szóbeli fordulókon csak egy-egy csapat érvel egymás ellen? Felteszem, nem jut idő körmérkőzésre…

Németh Olívia: Összesorsolnak minket más országok pont ellentétes párjával. Van egy felperesünk és egy alperesünk: a felperes kap két másik országból egy-egy alperest, az alperesi oldal pedig ugyanígy megkapja szintén másik két ország felperesét. Washingtonban, a verseny előtt egy nappal tudjuk meg, hogy kik ezek az ellenfelek, és megkapjuk az ő írásos anyagaikat. Így az első fordulóra nagyjából egy éjszakánk van, hogy összekészüljünk. Ez idén is így volt, rögtön hétfő reggel kilenckor már versenyezett az egyik oldalunk. Most ez úgy nézett ki, hogy a felperesi oldalunk ment a Fülöp-szigetek, illetve Nepál ellen, míg az alperesi oldalunk Kenya és Kuvait ellen.

És a pontozási rendszer hogyan működik? Úgy tudom, a szónokokat külön pontozzák: itt milyen szempontok vannak?

Németh Olívia: Itt egy viszonylag összetett szempontrendszer van, értékelik egyrészt a jogi tudást, másrészt a kiállást, a time managementet… Ezekből a szempontokból áll össze egy összpontszám. Mindhárom bíró külön értékeli mind a felperesi, mind az alperesi képviselőket is, és minden bíró egyenként 100 pontot adhat egy adott képviselő teljesítményére. Egy szónok tehát összesen 300 pontot kaphat egy adott körben. Az írásbeliket névtelenül másik négy bíró értékeli még a szóbeli köröket megelőzően, erre is max. 300 pontot lehet kapni. Tehát összesen 900 pontot lehet szerezni egy körben, ennek kétharmad része a szóbeli, egyharmad része az írásbeli teljesítmény.

Bazánth Barbara: Igen, az írásbelikre így maximum 300 pontot lehet összegyűjteni. Külön a felperesire és külön az alperesire. A mi beadványaink ezen a 300-as skálán kaptak igazán magas pontokat (az egyik egy második helyre eleget, a másik pedig egy ötödikre). És ezt a maximum 300-300 pontot mindegyik körünkbe visszük tovább. Ebből is látszik, hogy az írásbeli pontszámnak a szóbeli körökben is nagy jelentősége van.

Hogyan lehet készülni a szóbeli fordulóra? Egyrészről nyilvánvalóan ott van a szakmai felkészülés, a jogi része, másrészről viszont a kiállás is. Erre külön gyakoroltatok?

Bazánth Barbara: Január közepén adtuk le az írásbelit, január végén kezdtünk el gyakorolni a szóbeli fordulóra. Minden héten találkoztunk kétszer, vagy akár háromszor is a Tanár úrral és Mátéval, aki a másik felkészítőnk (dr. Csernus Máté, a DLA Piper ügyvédjelöltje – a szerk.). Emellett a maradék napokban igyekeztünk kitölteni a nem velük töltött időt úgy, hogy egymást hallgattuk meg, kérdezgettük, és adtunk akár kritikát is egymásnak, hogy miben tudnánk fejlődni. Ez úgy nézett ki, mint ahogyan a versenyen is: tehát három ember volt egy “panel”, kiállt valaki, mértük az időt, és ‒ teljesen úgy, mintha kint lettünk volna ‒ elmondtuk a perbeszédet, kérdésekkel tűzdelve.

Balázs Gergő: Még azt tenném hozzá, hogy a fordulókat úgy kell elképzelni, hogy mind a felperesi, mind az alperesi oldal 45-45 percet beszél, tehát összesen nagyjából másfél óráig tart a kör. Először felszólalnak sorban a felperesek, alperesek; van egy rövid viszontválaszra ideje a felperesnek, majd az alperes zárja az egész fordulót. És azt még szeretném megemlíteni, hogy ez a “perbeszéd” elnevezés egy kicsit félrevezető magyarul, mert ezeket nem úgy kell elképzelni, hogy kiállunk és elmondunk egy nagyjából húszperces beszédet fejenként, hanem percenként több kérdést is kapunk. Tulajdonképpen inkább egy kicsit párbeszédjellegű az egész. Ez az, amit különösen nehéz gyakorolni. Nem elég általános retorikai készséget fejleszteni, hanem megvannak az előző évek döntőiről a videófelvételek, és azokat is tanulmányozni kell. Megnézni, hogy akik máskor beszéltek, hogyan valósították ezt meg: hogyan gesztikuláltak, milyen udvariassági formulákat használtak… Rengeteg ilyen apróságot.

Angol nyelvből is külön készültetek? Mert ugyebár ez mind angolul folyik; az egy dolog, hogy minderre magyarul képesek vagytok (például a magyar udvariassági formulákat ismeritek), de ezt angolul elsajátítani mennyire volt kihívás?

Kajtár Gábor: Nem kerülhet be a csapatba olyan, aki erre már nem képes, mert itt nem tanítunk angolt. Nyilván még tovább fejlődik az angoltudásuk, egyre folyékonyabb a vita, de külön nyelvtudásfejlesztésre nincs idő és energia ebben a szűk egy évben.

Németh Olívia: Persze azt a jogi szaknyelvet, ami kell az adott témához, közben magunkra szedjük. Nem úgy érkezünk, hogy azt a szókincset is tudjuk, de annyi szöveget kell folyamatosan olvasni, hogy ez ránk ragad.

Kajtár Gábor: Tényleg a felsőfok és az anyanyelvi szint között van valahol ez az alaptudás, tehát a felsőfokú nyelvvizsga nem elég ehhez.

Lenne egy körkérdésem is. Mi az, ami benneteket motivált, hogy erre az igazán komoly munkát igénylő versenyre jelentkezzetek?

Bazánth Barbara: Az én motivációm három éve kezdődött, mert harmadjára vettem részt a versenyen. (Buda Zolta egyébként szintén benne volt a tavalyi csapatban is.) Engem mindig érdekelt a nemzetközi jog és a perbeszéd is, illetve diák ENSZ-konferenciákon a nyilvános beszédet angol nyelven már gyakorolhattam. Szerettem volna ezt egy kicsit szakmaibb dolgokkal kitölteni. Az egyetemen nagyon sokat lehetett hallani erről a perbeszédversenyről ‒ persze más versenyekről is, de ez érdekelt leginkább, a jogterület miatt. Ezért jelentkeztem akkor, aztán ez azóta is kitart: nagyon élveztem, és rengeteget lehet belőle tanulni. Engem érdekel a nemzetközi jog is, így jó volt, hogy mindig egy új és új területet fedezhettem fel benne. És persze mindig volt mit elérni benne. Ez egy személyes fejlődés, olyan értelemben is, hogy megtudjuk, hol vannak a határaink, és igyekszünk azokat kitágítani, áttörni.

Németh Olívia: Én harmadéven tudtam meg, hogy mi ez a verseny valójában, többek között Barbin keresztül. Így bele is láttam abba, hogy ez miről szól. Aztán negyedéven segítőként vettem részt. Minden évben van egy nyilvános vita azelőtt, hogy a csapat kiutazik Amerikába, erre mindenki eljöhet az egyetemről, akit érdekel, és én is elmentem. Az volt az első gondolatom, vajon milyen érzés lehet ott kint állni, és mindezt végigcsinálni. Én is kíváncsi voltam, képes lennék-e erre. Akkor döntöttem el, hogy a következő évben megpróbálom. Egyrészről a kihívás érdekelt; másrészt az, hogy sokat hallottam arról, hogy olyat ad ez a verseny, amit egyébként itt, az egyetemen nem kapunk meg az öt év alatt. És ez maximálisan így is van.

Balázs Gergő: Én is talán ezt a két utóbbi szempontot emelném ki leginkább. Tényleg nem lehet ilyen szintű kihívással egyébként találkozni. Ez valóban arról szól, hogy egész évben folyamatosan készülünk, és felhasználás szintjén kell ismernünk az anyagot, nem pedig kampányszerűen megtanulni egy vizsgára, mint ahogy az sokszor történik. Emellett ez az érzés is tetszett, hogy sokszor mintegy ügyvédként beadványokat készítsek, hogy beszédet dolgozzak ki, hogy ilyen kérdéseken gondolkozzak ‒ ez nagyon izgalmas kihívás volt.

Önt felkészítő tanárként mi motiválja, hogy évről évre induljon a csapatokkal ezen a versenyen?

Kajtár Gábor: Nagyon sok oka van, megpróbálok rövid lenni. Először is, én magam is kompetitív vagyok, szeretek versenyezni, egyre jobb és jobb lenni. Ezeket az eredményeket elérni is szeretem. És tényleg egy csapatmunkáról van szó, joggal érezzük mindannyian, hogy ezek közös eredmények.

Nagyon nagy öröm a tehetséggondozás, a legjobbakkal együtt dolgozni. Ez talán a legjobb az egyetemen. A Jessup pedig tényleg megadja ezt a lehetőséget, vagyis azt a rugalmasságot és szabadságot, hogy az ember kiválaszthassa a coachtársával együtt, hogy ki az a négy-öt hallgató, akit a legjobbnak ítélünk, és akivel együtt akarunk gondolkodni egy évig. Mert ez nem csak egy egyoldalú dolog, messze van attól.

Izgalmas a másik része is az oktatásnak, amikor nem csak az “elittel” foglalkozik az ember, mert ott is mindig van sok kiváló hallgató. Alapelvem, hogy bármikor ülhet  az óráimon olyan diák, aki tehetségesebb nálam is. A Jessupon meg pláne. Az ember egyszerűen vágyik arra tehetséggondozóként, hogy ilyen diákokat találjon. Persze ez egy kölcsönös tanulási folyamat, egymást fejlesztjük. Ez egy borzasztóan izgalmas élmény: együtt gondolkodni, együtt rájönni dolgokra, egymástól tanulni. A saját határainkat is átlépjük ilyenkor, nemcsak a hallgatók, hanem mi magunk is.

A harmadik motiváció pedig maga az ELTE. Amikor azt mondtam, hogy ez egy verseny, és jobb eredményeket akarunk elérni, abban benne van tudatosan az is, hogy az ELTE is egy kompetitív hely. Hiszünk abban, hogy az ELTE a világ legjobb egyetemei között is megállja a helyét, ez a mostani eredmény is ezt bizonyítja. Ha minden összejön: ha itt vannak a legtehetségesebb diákok, beletesszük azt az energiát, munkát, azt a tudatos intézményi hátteret, amit megkapunk itt az ELTE ÁJK-n (a dékáni vezetéstől és a tanszéki vezetéstől is), és mindezt hosszútávon ‒ akkor tényleg bármit el tudunk érni.

Egy utolsó, szintén körkérdéssel zárnám. Melyik az az élmény, pillanat, amelyik igazán megragadt bennetek? Olívia?

Németh Olívia: Szerintem az, amikor vártuk az írásbelikért járó díjat, nem? Ez a legegyértelműbb…(Mindenki mosolyog és bólogat). Ugye azt, hogy az írásbelikre mennyi pontot kapunk, már a csoportkörök folyamán megtudjuk. Már akkor láttuk, hogy ez igen magas pontnak néz ki, akár a korábbi évek eredményeivel összevetve. Azt kell tudni, hogy az írásbeliknél az első húsz helyezést díjazzák, és reméltük, hogy ezzel a ponttal bejutunk. Aztán ahogy haladt előre az eredményhirdetés, már túl voltunk a huszadikon, tizenötödiken, tizediken, és még nem mondták ki a mi csapatszámunkat. Akkor érdekes és vicces is volt látni, hogy a csapat két táborra szakadt. Volt az optimista oldal, aki azt mondta, hogy hú, hát akkor ennél előrébb végeztünk, és voltak a pesszimisták…

Bazánth Barbara: Nem, mi csak… óvatosak voltunk.

Balázs Gergő: Az előző év pontszámaihoz képest magasabb volt a pontunk, de azt gondoltuk, lehet, hogy akkor arányosan az összes beadvány magasabb pontszámot kapott idén, ne igyunk előre a medve bőrére.

Bazánth Barbara: Tanár úr volt a nagyon optimista oldal.

Kajtár Gábor: Nem, hát az lehetetlen volt, hogy ne legyünk díjazottak. Öt ponttal volt magasabb az összpontszámunk, mint a tavalyi győztesé. És itt egy-egy pont dönt. Ebből az is következhetett, hogy megnyertük; az következett a legvalószínűbben, hogy a legjobb öt között vagyunk; és az lehetetlen volt, hogy húszan is megelőztek minket. Egyszerűen nem lehet. De Gergő jól megfogalmazta, az embert azért érte elég kudarc az életben, hogy a medve bőrére előre azért ne… Rossz ómen, ha az ember előre elkezd ünnepelni.

Németh Olívia: Tíznél szerintem még mindenki nagyon örült, de ahogy egyre mentünk lejjebb, azért már én is kicsit megijedtem, hogy semmit nem kapunk. Változott ez helyezésről helyezésre.

Bazánth Barbara: Öt és tíz között is elégedettek lettünk volna borzasztóan.

Kajtár Gábor: (Mimikával jelzi, hogy nem annyira; nevetés.) Csalódás, csalódás lett volna ötön kívül…

Bazánth Barbara: Ahogy tanár úr is mondta, nagyon kevés pont dönt, bármi megeshet, és sok mindentől függenek az az évi pontszámok. És amikor az ötig eljutottunk, már mindenki azt gondolta, hogy hú, ez komoly. Aztán kimondták a másodikat, és azok sem mi voltunk… Akkor arra gondoltunk, mindent vagy semmit.

Németh Olívia: Néma csend volt.

Kajtár Gábor: Ott az optimista oldal is… Az arcunkra fagyott a mosoly, ezt bevallom. Az ember elgondolkodik, nem racionálisan (mert a pontozás szerint, racionálisan benne kellett, hogy legyünk a díjazottak sorában). Akkor megijed, hogy mit nézett be. Persze reméli, hogy nem nézett be semmit, de ott olyan nagy a tét már, hogy azért megremeg az ember keze.

Balázs Gergő: Nekem még egy hozzáfűzésem lenne ehhez. Az írásbeli első helyet azért is tartjuk különösen nagy eredménynek, mert talán ez a legobjektívebb kategória az egész versenyen. A szóbelin nagyon sokat számít az, hogy mennyire vagyunk szimpatikusak a bírónak, éppen aznap reggel milyen hangulatban vagyunk mi is, a bírók is… Az írásbelit viszont oldalanként négy bíró pontozza, akik semmit nem tudnak rólunk. Ezért is ilyen nagy dolog, hogy nyolc bíró pontszámának átlaga alapján kaptuk ezt.

És neked mi jut eszedbe, Barbara?

Bazánth Barbara: Ami a másik legmeghatározóbb élmény volt számomra, az eredményhirdetésen kívül ‒ és szerintem ott is mindenki őszült pár hajszálat ‒, az a legjobb harminckettőnek a kihirdetése volt. Ez mindig a legnagyobb rosta. Azt jelenti, hogy a világon induló 600 csapatból, de már a kinti 120-130 csapatból is a legjobb harminckettő része vagy. Négy kör után, három nap után, amit mindenki végigküzd anélkül, hogy bármilyen eredményt tudna, akár annyit, hogy a kört megnyerte-e. Ekkor kihirdetik ezt a harminckettőt, nem sorrendben. Általában egy csoportkörből egy csoportból jut tovább, legjobb esetben kettő. Éreztük, hogy van esélyünk, de azt is, hogy voltak szoros körök. Azt vártuk, hogy a mi nevünket kimondják, és mást lehetőleg ne a csoportunkból. Aztán körülbelül tizedikként kimondták a legerősebb ellenfelünk nevét, a Fülöp-szigetekét… Akkor mindenkiben kicsit összetört valami. Több esély volt ezután arra, hogy mi nem kerülünk be, mint hogy igen. Aztán amikor huszadikként kimondtak minket, azt az érzést le sem tudom írni. Szerintem én voltam, aki a legtöbb reményt elvesztette abban a köztes három percben. Akinek a kezét fogtam, azt el is engedtem, meg is jegyezték utólag.

Kajtár Gábor: Azt én sem tudom megfogalmazni, hogy mit érzek, mert azóta se jött vissza a hangom. Ez a rekedtség akkor keletkezett.

Bazánth Barbara: A továbbjutók közül, azt mondták, mi sikítottunk fel a leghangosabban, mikor megtudtuk, hogy bejutottunk. Ez egy olyan pont, ami már jelent valamit, onnantól kezdve jön az örömjáték. Onnantól szép bármeddig eljutni.

Kajtár Gábor: Nagyobb is a tét, meg kisebb is. Azért kisebb, mert az embernek van egy papírja arról, hogy az induló 600 közül a top 5%-ba került be a csapat.

Németh Olívia: És olyan kicsi a különbség az egyetemek között, hogy akkor már bármi előfordulhat.

Önnek melyik volt a legfontosabb élménye, Tanár úr?

Kajtár Gábor: Nekem olyan élményem van, ami nem is annyira a sikerhez kapcsolódik, mint inkább a motivációhoz. A megnyitón ott ülünk több mint 800-an. A főszervező elmondja az egyik céljukat ezzel a versennyel, és nekem minden évben (idén kilencedszerre is) jó érzés ezt hallgatni. Közel ezer fiatalnak, akik 18 és 23 közötti életkorúak, elmondják, hogy a legfontosabb mégiscsak a közös élmény. Nagyon különböző kultúrákból, ideológiai-politikai különbségekkel rendelkező fiatalok vannak kint, akik mégis egy éve ugyanazt a jogesetet, ugyanazt a történetet, ugyanazokat a szereplőket ugyanolyan szempontok alapján vizsgálják. Azaz egy közös nyelvet beszél mind az a 800 résztvevő, aki ott van. Közös nyelv a jogeset, és közös nyelv persze a nemzetközi jog is; végső soron ez a közös nyelv a békés vitarendezés. Tehát az az elv, hogy bármilyen intenzív is a konfliktusunk, azt mindig békésen kell rendeznünk. Leülve egy asztalnál, előre megalkotott szabályok szerint, civilizáltan. Akik ezt itt megértik és megtapasztalják ‒ és jó eséllyel a jelenlévők közül kerülnek ki a világ vezetői ‒, azok képesek lesznek erre később is. És persze ennek az implikációi határtalanok. Hogy egy nukleáris katasztrófát, egy globális háborút, vagy akár csak egy regionális konfliktust el lehet kerülni csak azzal, hogy itt összebarátkozik egy orosz és egy amerikai, vagy egy kínai és egy indiai fiatal. Vagy ha nem is barátkoznak össze (mert nem is találkoznak, mivel olyan sokan vannak), de elmennek tárgyalni egymással ‒ akár az ENSZ-be, akár egy bilaterális tárgyalásra ‒, és amikor előtte felkészítik őket a másik félből, és azt látják, hogy ő is jessupozott, nem fogják egymást bántani. Nem fognak egymás ellen háborút indítani, ha rajtuk múlik. És minél többen vesznek ebben részt, ennek annál kisebb az esélye. Nekem ez egy nagy élmény, és nagy élmény, hogy ide újra és újra kimehetünk, és minden évben más fiatalok hallhatják meg ezt a nagyon fontos üzenetet, ma, a 21. században.

És utolsóként: Gergő, neked milyen megosztható, fontos emléked van?

Balázs Gergő: Most Tanár úr végszónak ható története után…

Kajtár Gábor: Nem végszónak szántam…

Balázs Gergő: Igen. Hogy nekem mi volt a legemlékezetesebb pillanat… Mondanék egy nem annyira szakmai részt ennek kapcsán. Nekem a legnagyobb élmény a ciprusi barátságos fordulóhoz kötődik; ennek részletezésébe nem mennék bele… (Nevetés.) Különösen jó volt benne, hogy akkor tulajdonképpen nem volt teher rajtunk, nem múlott rajta továbbjutás. Voltaképpen csak az élményért, a gyakorlásért voltunk kint, és utána is volt még pár napunk bérelt autóval járni a szigetet. Számomra a közösség miatt volt ez hatalmas élmény. Ezt is fontos kiemelni, hogy ez a verseny nemcsak egy egész éven át tartó szakmai kihívás, hanem tényleg az élményekről, a barátságról is szól. Az elmúlt év legfantasztikusabb napjai társulnak hozzá. Olyan emlékeket szereztünk, amiken máig poénkodunk, és nem véletlenül derül fel el a velem szemben ülők arca sem, amikor megemlítettem Ciprust…