„Az operát nem lehet komolyan venni” – Fischer Ádám előadása az Eötvös Collegiumban

Különleges vendége volt április 23-án az Eötvös Collegiumnak: Fischer Ádám tartott előadást Fonetikai kérdések az idegen nyelvű operajátszásban címmel. Amilyen tudományosan hangzik, annyira szórakoztató volt az előadás. A világhírű karmester elsősorban saját tapasztalatairól mesélt: megtudhattuk, miért hasznos úgy ragozni a Figaro szót, mintha egy magyar ige lenne, vagy hogy meg lehet-e változtatni A kékszakállú herceg vára szövegét egy külföldi énekes kedvéért.

Azt nyilván senki nem gondolta, hogy egy operaelőadást összehozni a világ legegyszerűbb dolga: ott vannak az énekesek (sokszor lehetetlen ruhákban és helyzetekben), a zenekar, a karmester, a díszlet, a rendezés, stb. Sok ember összehangolt munkája szükséges ahhoz, hogy egy ilyen produkció létrejöjjön, és ennek több olyan komponense is van, amire a kívülállók nem, vagy csak nagyon ritkán gondolnak. Az egyik legalapvetőbb dolog elég kézenfekvőnek tűnik: az énekeseknek meg kell tanulniuk a darab szövegét. Ezt nemcsak az nehezítheti, hogy legjobb esetben is három órás művekről van szó, hanem az is, ha nem az énekes anyanyelvén íródott a szöveg. Ez pedig elég gyakran megesik, főleg mióta szinte teljesen kiment a divatból a művek lefordítása – és hát a zenészek világa annyira nemzetközi, hogy nehéz manapság olyan produkciót találni, ahol az előadók közt bármelyik náció tagjai is túlsúlyba kerülnének.

 

DSC_1709

 

Az énekeseknek tehát gyakran kell olyan nyelven énekelniük, amit legjobb esetben is második nyelvként ismernek: legtöbbször olaszul, németül, esetleg franciául, angolul, néha oroszul, és hát olyan is előfordul, hogy csehül, sőt magyarul kell megtanulniuk egy szerepet. Fischer Ádám olyan esetekkel kezdte a sort, amikor magyar énekeseknek gyűlt meg a baja az idegen nyelvű szöveggel: visszatérő probléma például, hogy az olaszban gyakran előforduló, szóvégi rövid -o-t a magyarok képtelenek röviden ejteni. Rossini A sevillai borbély című operájának híres áriájában Figaro például rengetegszer mondja ki a saját nevét, ami hosszú -val meglehetősen komikusan hat. A karmester sajátos módszert talált ki a rövid ejtés begyakoroltatására: a Figaro szó végén alig hallhatóan egy -k-t kell ejtenie az énekesnek. De fontos hangsúlyozni, hogy nem azt kell elképzelnie, mintha több Figaróról lenne szó (tehát nem „jönnek és énekelnek a Figarók”), hanem mintha ige volna, és a ragozási sora a szabályos magyar igékét követné (én „figarok”, te „figarsz”, stb.). Tehát gyakorlatilag a magyar nyelv logikájára próbálta meg lefordítani az egyébként „magyar füllel” nehezen megvalósítható kiejtést, ami nemcsak nagyon szellemes ötlet, hanem rendkívül szórakoztató megoldás is. A karmester ugyanakkor felhívta rá a figyelmet, hogy anyanyelvi beszélőt is be kell vonni a dologba, ugyanis „ha az olasz ezután azt mondja, annak a k-nak nem is lenne szabad ott lennie, megette a fene az egészet.” Fontos ugyanakkor, hogy az anyanyelvi beszélőre nem a megoldás megtalálásakor, hanem a „diagnózisnál” és az ellenőrzésnél van szükség, egy külső fül ugyanis gyakran jobban meg tudja ragadni a problémát, és kézenfekvőbb megoldást tud javasolni.

DSC_1802

 

De nemcsak a magyar énekeseknek okoz fejtörést az idegen nyelvű szöveg, az olaszok is ugyanúgy megküzdenek a német darabokkal és fordítva; de olyan is előfordul, hogy magyar nyelvű művet adnak elő külföldön. Ez elég ritka, Bartók A kékszakállú herceg vára és Kodály Psalmus Hungaricus című műveit szokták műsorra tűzni. A nem magyarajkú énekeseknek elsősorban a kettős mássalhangzókkal gyűlik meg a baja: a -gy, a -ty és a -ny különösen nehezek számukra, mert még ha ki is tudják valamennyire mondani, mindig hosszan ejtik. Fischer Ádám felidézte, hogy egyszer egy külföldi Kékszakállú-előadáson az atyád szót végül apád-ra változtatta, mert az énekes nehézkes kiejtése nagyon elvonta a figyelmet. Bár sokan felháborodtak, hogy Balázs Béla szövegét nem lehet megváltoztatni, a karmester kiállt amellett, hogy a Bartók-mű az, amit nem lehet megváltoztatni, és ha ehhez az kell, hogy belenyúljanak a szövegbe, hát ő megteszi.

 

DSC_1705

 

Itt csak két példát emeltem ki a rengeteg közül, de mindegyik egy tézist volt hivatott alátámasztani: bár a korrepetitorok (a karmesterek segítői, feladatuk elsősorban az énekesek felkészítése) és a karmesterek módszerei sokszor „tudománytalanok”, jól működnek a mindennapokban. Az a fontos, hogy nem az ideális, hanem az optimális megoldásra kell törekedni – arra, ami nem állítja lehetetlen feladat elé az énekest, mégis el lehet vele érni a célt, és működik az előadáson.

 

DSC_1817

 

Fischer Ádám kiemelte, hogy nagyon fontosnak gondolja ezt a kérdést, ugyanakkor tény, hogy az operák feliratozásával a probléma kicsit átalakult. Amíg nem volt kiírva a szöveg, hatványozottan fontos volt, hogy a közönség értse az elhangzó szöveget. Ez most kevésbé életbevágó, viszont, mivel mindenki követheti a szöveget a kijelzőn, az énekes tévesztései sokkal könnyebben tetten érhetők.

 

DSC_1814

 

A közönség részéről felmerült még a librettófordítások kérdése is, egy időben ugyanis gyakran magyar fordításban mentek itthon az operák, és ez bizonyos művek esetén meg is maradt a gyakorlatban. A karmester elmondta, hogy édesapja, Fischer Sándor sok operafordítást készített, A varázsfuvola például a mai napig az ő fordításában megy az Operaházban. Ez a kérdés még kényesebb, hiszen figyelni kell a forrás- és a célnyelv sajátosságaira, a prozódiára, a dallamra, és még a tartalomnak is meg kell maradnia: szinte lehetetlen vállalkozás.

 

DSC_1831

 

„Az operát nem lehet komolyan venni” – hangzott el végül az elsőre talán meglepőnek tűnő konklúzió. De ha belegondolunk, semmi meglepő nincs benne: az egyik legkonzervatívabbnak tartott műfajban annyi az emberi tényező, hogy nemcsak nem lehet, nem is szabad igazán komolyan venni. Fischer Ádám közvetlen humorával, életszagú tapasztalataival és a szavain átsütő végtelen lelkesedéssel megmutatta még A kékszakállú herceg vára nagyszabású tragikuma mögött is a legjobb és leghétköznapibb értelemben vett emberi esendőséget – nem mindennapi élmény volt, hálásak lehetünk érte.

 

 

Fotó: Burkus Dávid