Határidőn túl című új sorozatunkba olyan jól sikerült szemináriumi dolgozatokat, évfolyamdolgozatokat várunk Tőletek, melyeket a leadást és a jegybeírást követően sem szeretnétek a laptopotok legeldugottabb mappáiba száműzni, hanem szívesen megmutatnátok másoknak is – akár az adott kurzuson kívül is. A teljes pályázati felhívást ide kattintva olvashatjátok.
1. Bevezetés
Az esélyegyenlőség megteremtése a mai világban is kritikus és komplex probléma, ami áthatja a közösségben való együttélés mindennapjait, hiszen bármennyire is törekszünk arra, hogy az egyenlő feltételeket megteremtsük a különböző társadalmi és etnikai csoportok számára, mégsem sikerül ezt teljes mértékben elérni. A támogató intézkedések bevezetése és a pozitív diszkrimináció alkalmazása kétségbe vonható a társadalom megítélése szempontjából, hiszen ezen esélykiegyenlítő intézkedések az igazságtalan, diszkriminatív cselekedeteket elszenvedő társadalom egy részének megsegítését szolgálják, hogy mindenki egyenlő lehetőségekkel rendelkezzen a felsőoktatásba való jelentkezés vagy a munkavállalás során. A hátrányos megkülönböztetés leküzdése ellen egyenlő esélyt kell biztosítani minden olyan társadalmi rétegnek, akik rendszerszintű diszkrimináció áldozataivá válnak úgy, hogy önhibájukon kívül kerültek ebbe a szituációba. Legfőképp a nők és a különböző etnikai, vallási csoportok, fogyatékossággal élő személyek szenvedik el a diszkrimináció hatásait, rontva a lehetőségüket az aktív társadalmi szerepvállalásban, szakmai fejlődésben és a munkaerőpiacra való integrálódás során (Kovács, 2012).
A dolgozatomban arra keresem a választ, hogy a pozitív diszkrimináció és a támogató intézkedések használata mellett milyen érvek és ellenérvek sorakoztathatóak fel. Továbbá azt is elengedhetetlennek tartom megvizsgálni, hogy sérti-e a közösség tagjainak jogait, hogyha az egyetemek figyelembe veszik a felsőoktatásra való jelentkezéskor az egyének speciális szükségleteit és érdekeit annak érdekében, hogy a diszkriminált társadalmi csoportokhoz tartozó személyek egyenlő esélyekkel indulhassanak a felvételizés során. Kutatási kérdésem arra irányul, hogy az esélykiegyenlítő intézkedések milyen hatással vannak a sokszínű társadalom egészére, tényleg hatékonyan csökkentik-e az alá- és fölérendeltségi viszonyt az egyes társadalmi csoportok között a felsőoktatáshoz való hozzáférés vizsgálatán keresztül. Hipotézisem szerint a hátrányos helyzetű csoportok etnikai és faji szempontjának figyelembevétele a pozitív diszkrimináció alkalmazásakor nem ütközik mások alapvető jogaiba.
Elsősorban ismertetném a támogató intézkedések hátterét és gyakorlatban való megvalósulását a felsőoktatási rendszeren belül, hogy megvizsgáljam a pozitív és negatív következményeit egyaránt a kisebbséghez tartozó diákokra nézve. A dolgozat végén összefoglalnám és elemezném a fent említett pontok alapján a pozitív diszkrimináció hatékonyságának megítélését és eredményességet. Végezetül indokok alapos tanulmányozása után vagy igazoltnak tekinthetőek az esélykiegyenlítő támogatási intézkedések az azonos feltételek biztosításához, vagy teljesen az ellenkező hatást váltják ki az elfogadás ösztönzésének, az előítéletesség csökkentésének és a sztereotípiák legyőzésének érdekében a különböző családi hátterű és származású sokszínű csoportok között.
2. Pozitív diszkrimináció és támogató intézkedések szerepe és hatása
Az egyenlő bánásmód és a diszkrimináció tilalmának elve minden demokratikus társadalom alapköve azért, hogy minden ember egyenlő esélyekkel induljon az élet különböző területein, és senki elé ne állítsanak hátráltató korlátokat és akadályokat a boldogulásuk megakadályozása érdekében. Alapvető kihívásnak bizonyul a globális társadalomban, hogy az emberek heterogén szociális háttérrel rendelkeznek, ráadásul etnikai hovatartozásuk, származásuk, szexuális beállítottságuk is nagyban befolyásolja, hogy milyen funkciót tudnak betölteni a társadalmon belül. A pozitív diszkrimináció célja, hogy azok a csoportok, akik hátrányos megkülönböztetéssel szembesülnek, előnyben részesüljenek többletforrások garantálásával és egyenlő feltételeken túlmenő jogok biztosításával, vagy kvóták megszabásával, hogy kiigazítsák az előnytelen helyzetüket a többséggel szemben hosszútávon (Tausz, 1998).
Az egyének különböző képességek, ismeretek, kulturális neveltetés és erőforrások birtokában vannak, ezért a társadalom felépítését és szerkezetét gyökerestül át kell alakítani, hogy egyenlő lehetőségekhez jusson mindenki a felsőoktatásra való jelentkezés és foglakoztatás során. A társadalmi hierarchia tetején lehetőségek szempontjából a „vétlen fehér férfiak” állnak, nekik kedvez a jelenlegi patriarchális és diszkriminatív rendszer is, ami a kirekesztettség érzését, megvetést és lenézést eredményez a faji, etnikai, vallási és nemi csoportokkal szemben (Kovács, 2012, 185. o). A fehérek privilégiuma kifejezés olyan jelentéstartalmat hordoz magában, amely szerint a jelentős többségben lévő csoport számos társadalmi előnyt élvez és különböző lehetőségek adottak számukra mindössze azért, mert a társadalmi és intézményi berendezkedés az ő érdekeiket tartja szem előtt (Collins, 2018). Ez a jelenség elkerülhetetlenül növeli az etnikai csoportokon belüli egyenlőtlenséget és relatívan jobb helyzetbe kerülnek a fehérek minden versenyhelyzetben, mivel a társadalom velük szemben előítéletesmentes, és a hatalom az ő kezükben összpontosul.
Ennek érdekében azt kívánom megvizsgálni, hogy a felsőoktatásban az esélykiegyenlítő intézkedések és a pozitív diszkrimináció használata mellett milyen érvek és ellenérvek szólnak. A támogatási rendszer az oktatáson keresztül bővítésre szorul, hogy szolidárisabb és elkötelezettebb legyen a közösség a hátrányos helyzetű etnikai és faji csoportok felkarolásában, akik történelmi és gazdasági, politikai okokból váltak a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb rétegévé. Az állam feladata, hogy biztosítsa mindenki számára az oktatáshoz való jogot, de ez nem garantálja azt, hogy mindenki be is fog jutni ezekbe az intézményekbe a képességeinek figyelembevétele, azaz a meritokrácia elve alapján. A szokásos tanulmányi eredményeken, tevékenységeken kívül más egyéb tényezőket is bele kell kalkulálni az felsőoktatásba való jelentkezéskor, mint például: családi háttér, anyagi helyzet, szülők foglalkozása (Kovács, 2012, 177. o). Nem túl igazságos, hogy ha egy oktatási rendszer csak a meritokrácia elveit veszi figyelembe és azt, hogy ki teljesít a legjobban, mert rengeteg más tényező gyakorol hatást a jelentkező teljesítőképességére. Hiszen ha a kisebbségből származó már az általános iskolai tanulmányainak megkezdésekor sem rendelkezett a megfelelő körülményekkel (megfelelő iskolai felszerelés, nyugodt tanulási környezet, szükséges szakmai segítségnyújtás), abból az következik, hogy mindez a teljesítményén is meg fog látszódni, és szinte lehetetlennek tűnhet a hátrányos helyzetből való kitörés a későbbiekben.
Ezen érvekkel vitába szállnának a „meritokrácia” és a „legjobban teljesítő jelentkező” elveinek támogatói, hiszen ők azt állítják, hogy olyan embereket vegyenek fel a felvételi során, akik a legjobb intellektuális tudás tulajdonában vannak, ráadásul a legjobb pontszámot is érik el az egyetem képességvizsgáló tesztjein. Ennek következményeként szerintük nem engedhető meg az, hogy egy alulteljesítő hátrányos társadalmi csoportból kikerülő felvételizők számára alacsonyabb legyen a felvételi ponthatár, mert a jelentkezők teljesítésének sikerességét indokolt méltányolni, és számításba kell venni azt is, hogy az egyén a képességei alapján hogyan fog teljesíteni az egyetemen (Clayton, 2012). A meritokrácia elvei megakadályoznak bennünket abban, hogy mások felé együttérzést mutassunk, ami ahhoz fog vezetni, hogy az etnikai csoportok közti szakadék egyre csak nőni fog. Az egyetem megfogalmazhat magának egy társadalmi célt, hogy mi alapján válassza ki diákjait, és aszerint jelöli ki észszerűen azokat a bizonyos szempontokat, melyeket az igazságos felvételi során alkalmazni fog. Ezek nem az érdemek megjutalmazására irányulnak. Példának okáért a Texasi Egyetem jogi kara az etnikai sokszínűséget hivatott elérni az igazságszolgáltatásban, törvényhozásban és a bíróságon, ezért alkalmazott faji alapú preferenciát a célja elérése érdekében (Sandel, 2012). Ezért én is amellett foglalnék álláspontot, hogy adott pillanatban produkált teljesítményüktől függetlenül, a faji alapú preferencia alkalmazása esélyt adna ezen állítások megcáfolására, és bebizonyítható lenne, hogy igenis megfelelő képességűek a kisebbségi diákok, akik az egyetem elvégzésével ugyanúgy sikeres karriert tudnak befutni a szakterületükön, ha a lehetőség egyáltalán megadatik nekik.
A pozitív diszkrimináció is egyfajta diszkrimináció, ami ugyanúgy diszkriminatív lépésekkel szándékozik elérni a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölését a többség csoportjával szemben. Ezt az ellenérvet azok a többséghez tartozó diákok emlegetik fel, akik úgy érzik, méltánytalanul bántak velük a felsőoktatási felvételi értékelésekor az etnikai szempontok előnyben részesítése miatt. Így úgy vélik, az „egyenlő bánásmód elve” ez esetben nem valósult meg (Tausz, 1998, 100. o). Azt mindenképp fontos hangsúlyozni, hogy amikor valakit valamilyen tulajdonságáért hátrányosan megkülönböztetnek, részrehajlás és előítéletesség vezérli ezeket a döntéseket (negatív diszkrimináció), míg a másik oldalról megközelítve azért intéznek a kisebbségi csoportok felé támogatást elősegítő döntéseket (pozitív diszkrimináció), hogy az életben az egyenlő esélyeket megteremtsék számukra. A döntéshozókat semmilyen rossz szándék, sztereotípia nem vezérli a támogató intézkedések bevezetésével, nem tekintik alsóbbrendűnek egyik társadalmi csoportot sem. Egyszerűen az igazságtalan társadalmi hátrányt próbálják ellensúlyozni és helyrehozni az etnikai csoportok számára (Kovács, 2012).
3. Az előnyös megkülönböztetés és a társadalmi megerősítő törekvések igazolása és hatékonysága
Az előnyös megkülönböztetés és társadalmi megerősítő törekvések alkalmazása több álláspont alapján alátámasztható, hogy miért jogosultak a társadalom egyes tagjai az egyenlő esélyekhez való hozzáféréshez némi kisegítő hozzájárulással a politikai döntéshozók és az állam részéről. „A támogató intézkedések alkalmazása nem lehet öncélú” (Kovács, 2012, 192. o). Ez az állítás rávilágít arra, hogy nem lehet a támogató intézkedéseket csak azért felhasználni, hogy egyes csoportok önös érdekeit szolgálja, mert ez egyáltalán nem vezetne társadalmi egyenlőséghez, hanem még jobban beágyazódna a társadalmi méltánytalanság problémája.
Sandel (2012) tanulmányában megkérdőjelezi „a felvételi tesztek közötti eltérés korrekcióját”, ami azt a kérdést veti fel, hogy egy adott felvételi eljárásban mennyire relevánsak képességvizsgáló írásbeli vizsgák, vagy szóbelik mennyire mutatnak túl az adott pillanatban teljesített eredményeken, és mennyiben lehet megjósolni, hogy az adott diák elvégzi-e sikeresen a szakot, és ezután ténylegesen el tud-e helyezkedni a munka világában (Sandel, 2012, 199. o). Mivel az etnikai kisebbséghez tartozó diákok rosszabb társadalmi és anyagi háttérrel rendelkeznek, születésüktől fogva másként kezeli őket a társadalom, ezért nekik jóval komplikáltabb bebizonyítani megfelelő tudásukat egy vizsga keretein belül. Ennek érdekében a felvételiző diák családi hátterét is indokoltnak tűnik számításba venni, mert például a fehér diákok, akik magasabb szintű oktatást kaptak a középiskolában, jártak korrepetálásra és nyelvi felkészítő órákra, sokkal jobb versenyhelyzetből indulnak, mint azok, akik egy kisebbségi csoport tagjai. Mindezek ellenére, számos nehézség árán küzdötték fel magukat a ranglétrán ugyanolyan eredményeket elérve, mint a többiek (Sandel, 2012). Véleményem szerint ennek megfelelően kéne mérlegelni a felvételi viszonyokat, hiszen a kisebbségi diákoknak nap mint nap meg kell birkózniuk a rájuk kiható önkéntelen körülményekkel azért, hogy sikeresek lehessenek a továbbtanulásban.
A kompenzáció, avagy a múltbeli bűnök jóvátételének indoka is megjelenik Kovács (2012) és Sandel (2012) szövegeiben mint megalapozott tény a pozitív diszkrimináció igénybevételére a felsőoktatásban. Ezek a magyarázatok arra szolgálnak, hogy a múltban elkövetett igazságtalanságokért kárpótolják az etnikai kisebbséghez tartozó egyéneket, akiknek családjai, vagy egy csoport tagjaként, saját bőrükön érezték és tapasztalták meg, és káros következményeit jelenleg is elszenvedik. Azt legitimnek tartom, hogy a közösségnek együttesen fel kell lépnie a múltbeli sérelmek ellen a jogszabályozáson keresztül, hogy ez még egyszer ne történhessen meg. Ennek ellenére sok hátulütője van a kompenzáció nyújtotta kedvezményeknek, mert nem feltétlen azok részesülnek abban, akik a múltbeli diszkriminatív cselekedeteket elszenvedték. Emellett azokkal szemben sem teljesen megalapozott ez az elvárás, akik ezeket a jóvátételeket megfizetik, hogy ők elszámoltathatóak lennének azért, mert a régmúltban a domináns fehér réteg szörnyű vétségeket követtett el velük szemben (Kovács, 2012; Sandel, 2012). Szerintem azt is érdemes lenne megemlíteni, hogy nem feltétlenül azért kéne pozitívan diszkriminálni a kisebbségeket, mert a fehéreknek vállalniuk kell a múltbeli tetteik következményeit, hanem mert a rendszerszintű rasszizmus miatt sokkal kevesebb kisebbséginek van lehetősége arra, hogy részt vegyen a felsőoktatásban, mint a fehéreknek. Mindezért nehezebb számukra a társadalmi mobilizáció, a társadalomban való elhelyezkedés és a beilleszkedés is.
A faji sokszínűség előmozdítása egy eszköz, ami arra hivatott, hogy a társadalomban a diverzitás pozitív narratíváját megerősítse, továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy a kisebbségi etnikai csoportok közreműködése a társadalomban igenis esszenciális. Eszerint törekedni kell arra, hogy az etnikai kisebbségek minden oktatási szinten megjelenhessenek, illetve rá kell világítani arra, hogy a különböző kulturális háttérrel rendelkező diákok mennyi mindent tudnak tanulni egymástól új perspektívák megismerésén keresztül. Ezen felül a faji sokszínűséget szolgáló intézkedések megteremtik a lehetőséget a kisebbségek számára, hogy a felsőoktatásba való bejutás valójában lehetséges legyen a támogató intézkedések segítéségével. Ez precedenst teremt az etnikai közösségeken belül, ami bizalmat, magabiztosságot, önmagukba vetett hitet kölcsönöz számukra. Sokan kétségbe vonják a pozitív diszkrimináció használatát ilyen esetekben, mert lehetséges, hogy ez a túlzott ráerőltetés csak tovább fokozza a feszültségeket és megerősíti azt, hogy a kisebbségek csak segítséggel tudják elérni azt, amit mások önerejükből érnek el, ami további ellenszenvet szül a fehérek szemszögéből (Kovács, 2012; Sandel, 2012).
Az egyik alapvető probléma, hogy a társadalmi hátrányt gyakran felelőtlenül a kulturális sokszínűséggel asszociálják az emberek. Ebből adódik az a probléma is, hogy ha valaki alulteljesít az iskolában a többi diákhoz képest, akkor azt egyből a szülők neveltetésére fogják, és a kulturális különbségekre hívják fel a figyelmet. Ez azzal jár, hogy az áldozatot kezdik el jogtalanul hibáztatni és megtámadni a saját helyzetéért, ami nagy nyomást helyez a kisebbségi tanulókra és szülőkre egyaránt (Arató, 2017). Amellett érvelnék, hogy a kisebbségek integrálása a társadalomba az oktatáson keresztül kezdődhet meg, amit a leghatékonyabb folyamatnak ítélek. Ezt már az általános iskolába járás során érzékenyítő tréningekkel, iskolai játékos foglalkozással lehetne véghezvinni. Ugyanakkor különös tekintettel fel kéne hívni a figyelmet arra, hogy a bőrszín és a származás nem számít, mert a belső értékeink nem különböznek. Ehhez jó eszközként szolgálhat a faji sokszínűség hirdetése az iskolai közösségekben, amihez kulcsszereplőként a tanárokat és szülőket jelölném meg, akik nagy hatással tudnak lenni a vélemény formálására, és rajtuk keresztül a gyerekek a kritikai gondolkodásmódot is el tudják sajátítani.
4. Konklúzió
Dolgozatomban arra a konklúzióra jutottam, hogy a pozitív diszkrimináció és a támogató intézkedések alkalmazása a felsőoktatásban lehetőséget biztosítanak arra, hogy a marginalizált és alulreprezentált etnikai csoportok tagjai továbbtanulási alternatívákkal rendelkezzenek és egyenjogúság feltételeit garantálják számukra a felvételi folyamatban. A feldolgozott szakirodalmak alapján elmondható, hogy a társadalmi hátrány kompenzálása nem jár jogsértéssel azokkal szemben, akik a támogatói intézkedésekben nem részesülnek, megerősítve ezzel hipotézisemet. Mivel a többség csoportját semmilyen veszteség, kár, degradálás vagy megvetés nem éri, csupán a fehérek privilegizált helyzetét próbálják kiigazítani az esélyegyenlőség megteremtésével.
Ezenkívül azt is elengedhetetlennek tartom megemlíteni, hogy a meritokrácia elvei alapján nem csak azt kell méltányolni, hogy a jelentkezők milyen képeségekkel rendelkeznek, hanem igenis a hátrányos helyzetben lévő diákok sajátos hátterével is számolni kell a felsőoktatási felvételi elbírálás folyamatában. Véleményem szerint nem elég csak a nemzeti törvényeket korrigálni, mindemellett a társadalom felépítését teljes mértékben át kell strukturálni ahhoz, hogy átláthatóbbak és jobban kiszűrhetőbbek legyenek a nem feltétlen mindig nyilvános és szembetűnő társadalmi kirekesztések vagy diszkriminatív cselekedetek az etnikai csoportok ellen.
A kutatási kérdésemre a választ, úgy érzem, megtaláltam, miszerint az esélykiegyenlítő támogatási intézkedések hatékonyan tudnak működni a felsőoktatásban az etnikai csoportok javára, mert a kollektív társadalom felelőssége, hogy a kisebbséghez tartozó csoportokat megfelelően be tudja vonni az élet összes területére. Hiszen ha ezeket nem biztosítanák számukra, akkor a diszkriminatív magatartásból eredő társadalmi hátrány a generációk során csak újra fog termelődni, így esély sem lesz arra, hogy ezt a nemkívánatos helyzetet vissza lehessen fordítani. Ebből kifolyólag úgy ítélem meg, hogy a pozitív diszkrimináció alkalmazása a felvételizés során rövid távon esélyt tud biztosítani a faji és etnikai csoportok számára, de mindez nem elegendő, mivel a társadalom hozzáállásán múlik az, hogy ez mind hosszútávon fenntartható lesz-e.
Bibliográfia
Arató, F. (2007). Pozitív diszkrimináció vagy megerősítő társadalmi törekvések? Új pedagógiai szemle. 2007/5.
Clayton, M. (2012). On Widening Participation in Higher Education Through Positive Discrimination. In: Journal of Philosophy of Education. Volume 46, Issue 3. pp. 414-431. (Utoljára elérhető: 2021. 05. 16., https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/j.1467-9752.2012.00858.x)
Collins, C. (2018). What Is White Privilege, Really? Learning for Justice. Issue 60. (Utoljára elérhető: 2021. 05. 16., https://www.learningforjustice.org/magazine/fall-2018/what-is-white-privilege-really)
Kovács, K. (2012). Az egyenlőség felé. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a támogató intézkedések. Budapest, L’Harmattan. pp. 165-198.
Sandel, M. J. (2012). Pozitív diszkrimináció: érvek és ellenérvek. In: Mi igazságos és mi nem? A helyes cselekvés gyakorlata. Budapest,Corvina, pp. 197-215.
Tausz, K. (1998). Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Fundamentum, 1998/1-2. pp. 97-102. (Utoljára elérhető: 2021. 05. 16., https://tauszkati-hu.webnode.hu/_files/200000007-9c1729d0eb/Tausz%202008%20Egyenlotlensegek%20es%20kulonleges%20banasmod.pdf)
A kiemelt kép forrása: https://www.archyde.com/the-establishment-of-positive-discrimination-which-does-not-speak-its-name-involves-many-dangers/
