A Szabadbölcsészeti és Médiakutatási Intézetek Képviselete és az ELTE BTK Esztétika Tanszékének szervezésében kerül megrendezésre több héten keresztül a Mi az esztétika? online előadássorozat. Az első előadó Darida Veronika volt, aki a lázadás színházával ismertette meg az érdeklődőket. Az már most biztos, hogy a sorozat többi részét is érdemes lesz meghallgatni. Ráday Zsófia tudósítása.
Szeptember 11-én, pénteken délután indult el az ELTE BTK Esztétika Tanszékének Mi az esztétika? című új, nyilvános előadássorozata. Az online rendezvény célja, hogy a hallgatók közelebbről is megismerkedjenek az esztétikai gondolkodással, az esztétika sokszínűségével és nem utolsósorban magával a tanszékkel is, miközben a címben feltett kérdésre keresik a választ – vagy éppen válaszokat. A jelenlegi járványhelyzetben talán nem is olyan rendhagyó módon a Microsoft Teams rendszerén keresztül hallgathatták meg az érdeklődők Darida Veronika tanszékvezető nyitóelőadását.
A 17 órai kezdés után néhány perccel már több mint 250 résztvevője volt a program platformjául szolgáló hívásnak. Darida először köszöntötte a népes hallgatóságot, majd nagy vonalakban felvázolta az előadássorozat rendeltetését, várható menetét. Mint a hallgatók közül sokan, ő is hiányolta a személyes jelenlétet; le kellett mondania a közönségtől vett „szagminta” megszerzésének lehetőségéről is, mellyel kedvenc színházi rendezője, Jeles András minden bemutatója előtt élhet a nézők közé vegyülve. A közvetlenség élményének hiánya, a közösségi élmény megszokottól eltérő gyakorlata nyomán előadásának formai megvalósulását az utóbbi hónapokban egyre gyakoribb online színházi produkciókkal és az ún. streamházakkal vonta párhuzamba. Ez a hasonlóság azonban – ha lehet – csak még időszerűbbé tette és a jelenlévőkhöz is közelebb hozta a program első témáját: a lázadás színházát.
Darida Veronika. A kép forrása: potszekfoglalo.hu
A tárgykör történeti megközelítésén túl, illetve abból kiindulva Darida lényegesnek tartotta az aktuális színházi, színházközeli jelenségekre való reflektálást is. Előadása nagyrészében Robert Brustein 1964-ben (magyarul 1982-ben) megjelent, ugyancsak A lázadás színháza címet viselő könyvét vette alapul a kérdés vizsgálatához. Darida egyik kiindulási pontja az volt, hogy mindig is állt fenn kapcsolat a színház és a lázadás között, azaz tulajdonképpen a színház valamilyen módon mindig is szólt a lázadásról. Így tehát a görög színház is, melyben a leggyakoribb drámai vétség, a hübrisz valójában szintén a lázadás egy formájaként (is) jelent meg. Darida a görög dráma és a modern színház segítségével e lázadás sokféleségét is próbálta bemutatni: míg az előbbiben a hős az istenekkel szemben mutat lázadó magatartást, addig az utóbbiban elsősorban más emberek és a hatalom különböző alakjai ellen lázad – mely cselekedete szintén nagyon változatos módokon tud megnyilvánulni. Továbbá beszélt arról is, hogy a lázadás színházának, dramaturgiájának egy lényeges előzményét Georg Büchner Woyzeck című drámájában látja, melyet a (magyar) alternatív színházak, társulatok is előszeretettel dolgoznak fel.
A kép forrása: Amazon.com
Ezután részletesebben is elkezdte tárgyalni Brustein elképzeléseit, aki szerint az egész modern dráma a lázadás kifejezéseként értelmezhető. Darida két mozgalmas és érzékletes brusteini képpel élve előbb a klasszikus, közösségi színházat festette le (mondván, ilyen lehetett Szophoklész vagy éppen Shakespeare színháza), majd pedig a – mintegy az előbbi romjain megszülető – lázadás színházát, mely a maga korában jellemzően idegenkedést vált ki közönségéből. Szó esett a szerző lázadás-tipológiájáról is, melyben megkülönbözteti egymástól az istenek elleni, a társadalommal szembeni, illetve az életfeltételek ellen irányuló lázadások három csoportját. Darida végül Brustein írásának egyik hibájára is rávilágított: szerinte a könyv a színház és a dráma fogalmát összemossa és nem igazán foglalkozik azzal, hogy egyes színházak hogyan állítják színpadra a lázadás dramaturgiáját. Ennek kapcsán azonban a szöveg ’60-as évek eleji megszületése óta eltelt idő jelentőségére is felhívta a figyelmet, illetve arra, hogy csupán pár évvel későbbre tekintve a lázadás e dramaturgiája mellett a lázadás színháza is ténylegesen létrejött.
De mégis mi tesz egy színházat, egy társulatot, egy színházi embert, művészt vagy éppen egy előadást lázadóvá? Darida Veronika e kérdésekkel kapcsolatos gondolatait is megosztotta a hallgatósággal. Elmondta, hogy egy „lázadó” rendezőt, színészt vagy éppen dramaturgot nem feltétlenül az aktuális tendenciákkal direkt mód(ok)on szembemenő karakterként kell elképzelni. Hiszen léteztek és léteznek ma is olyan színházi alkotók, akik megismételhetetlen, semmihez sem fogható életművük által fejezik ki lázadásukat. Példaként a – már az előadása elején is felmerült – kedvenc rendezője, Jeles András nevét említette. Majd arról is beszélt, hogy mindemellett természetesen vannak a mindenkori jelen történéseire nagyon erőteljesen, radikálisan reagáló művészek is. Nemzetközi viszonylatban többek között ilyen számára Ariane Mnouchkine, akihez számos (olykor még a szó szoros értelmében is) forradalmi színházi esemény köthető. Darida külön is hangsúlyozta Mnouchkine egyik alapvető nézetét, miszerint a színház a jelen művészete, ennek értelmében pedig minden előadás a jelenünkről, nekünk szól. A másik kiemelt rendező Schilling Árpád volt, aki a magyar színházi életben számít az egyik – ha nem a – legradikálisabb alkotónak. Darida felidézte Schilling néhány fontos rendezését – kezdve a főiskolai vizsgadarabjától egészen a pár éve készült, A harag napja című drámájáig, melynek éppen az online előadás napján mutatták be egy idegennyelvű változatát Franciaországban. Szóba került még a legendás Lúzer című darab is, mely jól példázza, hogy a művészi életben a közügy és a magánügy gyakorta összemosódik: Schilling Árpád ebben a színműben felesége mellett saját magát is színpadra állította – méghozzá a legmegdöbbentőbb módokon, a legsebezhetőbb helyzetekben. A tanszékvezető mesélt a rendező által alapított Krétakörről is, melynek elnevezése egyszerre utal a színház igazságára és a változás színházára, s melynek bemutatóin a hallgatóság tagjai közül is sokan szerezhettek már meghatározó élményeket.
Darida előadása utolsó részében kifejezetten jelentős, a magyar színház lázadásának milyenségére, formáira irányuló kérdésekre kereste a választ. Szerinte ma Magyarországon a leglázadóbbnak a (gyakran a túlélésért küzdő) kis színházak tekinthetők – így például a Tandem Színház, a Közmunka Színház vagy éppen a szegedi Metanoia Artopédia Színház. Kuratóriumi tagként Darida Veronika a Halász Péter-díjról is sokat tudott mesélni. A díjat, mellyel a kísérletező, műfaji határokat feszegető magyar színházi alkotásokat ismerik el, idén mind a hat jelölt megkapta, a jövőben pedig szintén érdemes lesz figyelemmel követni a sorsát, mert az odaítélés során még nagyobb hangsúlyt fognak kapni az adott előadások egyes formabontó, újító elemei, részletei.
Az előadássorozat első része az egyik legaktuálisabb színházi témával zárult. Mi sem hívhatná életre időszerűbben a lázadás színházát, mint az SZFE hallgatóinak egyetemfoglalása? Darida szerint – de határozottan nem csak szerinte – ez a több hete tartó eseménysorozat is, melynek mindnyájan nézői, sőt részesei vagyunk, azt igazolja, hogy az élet és a színház dolgai elválaszthatatlanok egymástól.
A soron következő (3.) alkalommal, e hét péntekjén Seregi Tamás Az esztétika rövid története című előadását hallgathatjátok meg online.
A kiemelt fotó (amely Ariane Mnouchkine egyik előadásáról készült) forrása itt érhető el.
