Keller Márkus történész, szociológus, habilitált egyetemi docens, az ELTE Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének vezetője oktatói tevékenysége mellett aktív kutató is. A Professzionalizáció-történet Kutatócsoport élén és az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoportjának tagjaként széleskörű történeti és társadalmi kérdésekkel foglalkozik. A járvány kihívásairól, annak társadalomtudományi megközelítéséről és az online oktatásról kérdeztük.
Március közepe óta a tudományos közeg is kénytelen alkalmazkodni az új típusú koronavírus megjelenésével kialakult helyzethez. Miként befolyásolja a járvány napi munkájukat, hogyan valósul meg a távoktatás/távkutatás?
Egyrészről nem változott semmi, hiszen továbbra is megtartjuk az óráinkat, arra törekedve, hogy a hallgatóinknak a lehető legkorszerűbb tudást nyújtsuk olyan módon, hogy az a legjobban befogadható legyen. A kollégáimat és engem érdeklő tudományos problémák sem változtak meg hirtelen. Másrészt sok minden megváltozott, illetve pontosabban sok minden meg fog változni, különösen, ha a koronavírus elleni védekezéssel együtt járó korlátozások huzamosabb ideig velünk maradnak, illetve ősszel újra erősödnek.
Az online oktatásra való gyors és lényegében csak kisebb zökkenőkkel járó átállás még a legoptimistábbak számára is (magamat idesorolom) megmutatta ennek az oktatási formának a korlátait és módszertani kihívásait. Nagyon más az, ha egy szemeszter felénél hirtelen, ideiglenesen váltani kell (ez történt most), vagy ha hosszú távra tervezve az online oktatásra szabva kell átalakítani a mintatanterveinket. De nem csak az oktatóktól követel ez meg más hozzáállást, az elmúlt hetekben világosan kiderült, hogy a hallgatóktól is másfajta munkamódszert kíván. A könyvtárak, levéltárak helyett az online adatbázisok használata került előtérbe, és bizonyos kutatásokat, egyes szakdolgozatok megírását át kellett alakítani, vagy akár fel kellett függeszteni. Interjúzni, kérdőívezni, fókuszcsoportot tartani a karantén idején nehézkes, bizonyos témáknál pedig lehetetlen. Közös tapasztalat, hogy mind a hallgatók, mind az oktatók részéről nagyobb energiát követel az interaktivitás fenntartása online, mint offline formában. Egy szimpla szemináriumi vita működtetéséhez is több energia kell, mint személyes kontaktus esetén.
Kovács I. Gábor, a tanszék korábbi vezetőjének online köszöntése
A vizsgáztatás is az online térbe került át, ami első hallásra nem jelent nagy különbséget, mégis sokkal nagyobb fegyelmezettséget és más vizsgázási, vizsgáztatási stratégiát kíván az oktatótól és a hallgatótól egyaránt.
Attól tartok, hogy az online oktatással együtt járó problémákat és nehézségeket már látjuk, de valódi súlyukat tapasztalni csak hosszú távon fogjuk majd. Egy rövid távon tapasztalható előnyét azonban már most látom: megnőtt a megbecsültsége a személyes találkozásoknak, szinte nosztalgiával gondolnak vissza a hallgatók és az oktatók azokra az időkre, amikor egy térben, egymástól néhány méterre ülve tartottuk az órákat.
Több párhuzamos projektjük fut, amelyek mindegyike kilépett a szűken vett tudományosság és az egyetem falain. A tanszék és a kutatócsoportok is jelen vannak a közösségi médiában, ami most különösen nagy előnyt jelenthet. Milyen stratégia áll az online kommunikáció mögött? 
Az Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszéken jelenleg három kutatócsoport működik (a Professzionalizáció-történeti Kutatócsoport, a Prozopográfiai és Családtörténeti Kutatócsoport és az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport). Végigtekintve ezek működésén láttuk, mennyi kincset termelnek ezek a kutatások, olyan kincseket, melyeket nem szerettünk volna véka alá rejteni. Ezért aztán tanszéki kollégáimmal demonstrátorainkat is segítségül hívva kidolgoztunk egy, a közösségi hálóra optimalizált disszeminációs stratégiát. Fő célunk az volt, hogy a történeti szociológia és a társadalomtörténet iránt érdeklődő nem szakember számára is érthető módon megmutassuk, mivel foglalkozunk, mire költjük az adófizetők pénzét. Ezért kifejezetten figyelünk arra, hogy a megosztásaink többsége (90%-a) ne átvétel, hanem saját magunk által gyártott tartalom legyen. De nemcsak a kutatócsoportjaink eredményeit jelenítjük meg az online térben, hanem törekszünk arra is, hogy a tanszéket körülvevő tágabb szellemi közeget is bemutassuk, így kerül sor a diákjaink kutatási projektjeinek, szakdolgozatainak bemutatására, vagy a nálunk tanító, megbízott előadók bemutatkozására is.
Az eredményeink nagyon biztatóak. A követőink száma persze nem mérhető a celebekéhez, de kevesebb mint egy év alatt sikerült kiépítenünk egy viszonylag nagy, és ami még fontosabb, aktív és elkötelezett közösséget. Nagyon nagy köszönet jár ezért Kondorosy Csenge és Kovács Ágnes demonstrátorainknak, akik sok munkát fektettek a kollégák által szállított nyers gyémántok fényesre csiszolásába, „facebookosításába”.
Általában a bölcsészet- és társadalomtudományokban mennyire növekedett meg a tudományos érdeklődés a koronavírussal kapcsolatba hozható témák iránt? Gondolok itt például válságok, járványok vizsgálatára. Az ilyen jellegű kezdeményezések kiváltója a tudományos érdeklődés, vagy kimondottan az egyes tudományterületek népszerűsítése a cél?
A járványok, válságok vizsgálata régi témája a bölcsészet- és társadalomtudományoknak. Rengeteg munka foglalkozik a járványok és az arra adott egyéni és társadalmi válaszok elemzésével. A válság fogalma sem most került az érdeklődés középpontjába, legyen elég a történettudomány területén most csak a Prof. Dr. Kövér György által vezetett Válságtörténeti Kutatócsoport munkájára utalni.
Természetesen most, hogy egy pandémia kellős közepén élünk, az összes ezzel kapcsolatos tudás iránt megnőtt a kereslet. Konferenciák és folyóiratblokkok szerveződnek, és biztos vagyok benne, hamarosan több monográfia is foglalkozik majd ezzel a témával. A hirtelen támadó igény és a lehetőségek között sajátos feszültséget okoz, hogy a tudományban (is) a jó munkához idő kell. A jelenlegi pandémiának azonban mindenképpen pozitív hozadéka, hogy felhívja a figyelmet az alapkutatások fontosságára.
Az, hogy ez a jelentőség szélesebb körben egyértelmű legyen, többek között kapcsolódási pontokon keresztül ragadható meg. A global history megjelenésével például egyre több módszertani eszköz áll rendelkezésre a globalizáció különböző aspektusainak megismerésére, ami egy ilyen világjárványt is értelmezhetővé tesz. Mennyiben érdemes helyi szinten vagy épp globálisan vizsgálni a kérdést? Illetve hogy látja, alkalmas a helyzet a történeti párhuzamállításra?
Csábító a kérdés, de azt gondolom, nagyon óvatosan kell bánni az ilyen diakrón összehasonlításokkal, párhuzamokkal. Különösen azért, mert a hidegháború vége óta gyökeresen megváltoztak a különböző országok, népek, populációk közötti érintkezések lehetőségei. Tehát nagyon más körülmények uralkodnak most, mint amikor a legutolsó nagy járványok pusztítottak Európában. A határok megszűnésével a globalizáció hihetetlenül felgyorsult, a munkaerő és az áruk, kulturális termékek szinte akadály nélkül áramolhatnak egyik országból a másikba. Ez a példa nélküli egyidejűség nagyon megváltoztatja a vírus megjelenését és különösen a járvány percepcióját, és így az arra adott reakciókat is. Ezért a több évszázaddal korábbi esetekkel való közvetlen összehasonlítást aggályosnak tartom. Ahol azonban sokat segíthet a korábbi járványok vizsgálata, azok a helyi közösségek reakcióinak, a lokális válaszoknak az elemzése. Hogyan épül újjá egy közösség a járvány után, hogyan kezeli a veszteségeket, mit kezd a járvány károsultjaival? Ezek mind olyan kérdések, ahol a múlt példáinak értő boncolgatása, ha nem is receptet, de segítséget nyújthat a mai problémák megoldásában.
Ha azonban nem a járványra, hanem a COVID vírus okozta vészhelyzet globalitására, globális környezetésre koncentrálunk, a globalizáció történetének kutatása kifejezetten segíthet a jelenség megértésében. A történeti perspektíva egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a globalizáció, bár az utóbbi évtizedekben felgyorsult, nem új dolog, hanem hosszú múltja van. Vannak szerzők, akik egészen a Római Birodalomig nyúlnak vissza, amikor globalizációról gondolkodnak. Ha ez talán túlzás is, de abban egységes a szakirodalom, hogy legkésőbb a 19. századtól beszélhetünk globalizációs tendenciákról. Egy másik fontos jellemző, amit a globalizáció történetének vizsgálata kapcsán megtanulhatunk, hogy a globalizáció nem lineáris folyamat, hanem sokkal inkább hullámokban jelentkezett és jelentkezik, és ezek a hullámok különbözőképpen hatottak/hatnak az társadalmakra és társadalmi alrendszerekre, azaz a vírus elleni küzdelemben is fontos a regionális különbségekre figyelni. A történeti kutatás harmadrészt arra is felhívja a figyelmet (és erre a COVID vírus okozta válság kezelése szemléletes példa), hogy a globalizáció nem irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan, csupán egy irányba ható folyamat, hanem különböző territorializációs időszakok (például amikor az államok határai nehezebben átjárhatóak vagy akár teljesen bezáródnak) megszakíthatják ezt. Ezekkel a szempontokkal a fejünkben sokkal érzékenyebben tudjuk elemezni a kialakult helyzetet, annak következményeit, és azt is, milyen lehetőségei, mekkora cselekvési szabadsága van Magyarországnak a jelen körülmények között. Ebben az értelmezésben a globalizáció és territorializáció történetének kutatása a mai felelős politikák kidolgozásához nyújthat muníciót.
Egy másik lokális és egyben globálist problémát is felvet az utóbbi időszak. Ön alapos ismerője a lakáskérdésnek a szocializmus időszakában, a témában két éve jelent meg Szocialista lakhatás? című könyve. Ma az életformák változása és a lakhatás egyik napról a másikra vált kulcskérdéssé. Többen használunk kisebb tereket jóval intenzívebben, vagy épp elhagyjuk megszokott környezetünket. Egy ilyen folyamatnak milyen következményei lehetnek?
Az ideális, a mindenkori lakók igényeinek megfelelő lakásról való gondolkodó irodalom elemzésekor újra és újra két fogalomba ütközünk. Az egyik a participáció, másik a flexibilitás. Az elsőt hangsúlyozók szerint az ideális lakást úgy találjuk meg, ha a lakás tervezésébe bevonjuk annak eljövendő lakóit. Ennek több formája is lehet. A konkrét személyes megkérdezéstől az igények elméleti modellezéséig terjedhet a skála. A flexibilitást hangsúlyozók úgy vélik, felesleges általános vagy konkrét igények, lakáshasználati formák figyelembevétele, mivel ezek egy lakás vagy ház élettartalma alatt többször és egymásnak is ellentmondva megváltozhatnak. Ami egy időszakban alapvető, néhány évtizeddel később teljesen feleslegesnek, sőt károsnak tűnhet. Ezért a jó lakások azok, melyek a változó használati módoknak, ideáloknak megfelelően rugalmasan módosíthatók.
A vészhelyzet radikálisan megváltoztatta lakáshasználati szokásainkat. A korábban kényelmesnek gondolt tereinkről kiderülhet, hogy nem várt helyeken szorítanak bennünket, másrészről korábban alig használt terek, például a bérházak elhanyagolt belső udvarai megtelnek élettel. Azt remélem, hogy a karantén egyik pozitív hozadéka lesz, hogy tudatosabbak leszünk épített környezetünk megalkotásakor, és jobban figyelünk majd a flexibilitásra; és nyitottá válunk a ma még elképzelhetetlenre is.
A képek az ELTE TáTK Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének Facebook-oldaláról származnak.
