Az akadálymentesítés, esélyegyenlőség és társadalmi részvétel korunk legjellegzetesebb fogalmai közé tartoznak. Képviselik mindazt a befogadó szemléletet, amelyet az emberjogi mozgalmak célul tűztek ki. Azonban sokszor hajlamosak vagyunk úgy tekinteni ezekre a fogalmakra, mint elvont, megfoghatatlan szempontokra, amelyeket nehéz a való életben betartani. Az akadálymentesítés értelmezése pedig gyakran kimerül a konkrét fizikai akadályok elhárításában. Hogy ez mennyire nincs így, mennyire könnyű egy kis odafigyeléssel a gyakorlatban is megvalósítani az esélyegyenlőséget, akadálymentesítést, és elősegíteni az inkluzív, befogadó társadalom létrejöttét, arra az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézetének legutóbbi eseménye az egyik legjobb példa. A 2019. november 26–27-e között „Hatalom és fogyatékosság” címmel megrendezett Hetedik Fogyatékosságtudományi Konferencia szervezői a tudományos diskurzusokon túl az inklúzió gyakorlati megvalósulására is nagy hangsúlyt fektettek. A csütörtöki nap élményeiről Németh Viola tudósított.
Papp Gabriella dékáni megnyitója és Könczei György intézetvető köszöntése után a levezető moderátorok, Cserti-Szauer Csilla, az Általános Gyógypedagógiai Intézet oktatója és Csángó Dániel, a szervező intézet participatív oktatója ismertette a konferencia tudnivalóit. Egyúttal bemutatták az előző két év konferenciájának anyagából készült, online is elérhető Szabálytalan kontúrok című kötetet, valamint a frissen megjelent, a karon egyedülálló módon kialakult inkluzív, úgynevezett participatív oktatást bemutató Együtt oktatunk és kutatunk! Inkluzív megközelítés a felsőoktatásban című kötetet. (Participatív oktató az olyan érintett személy, aki általában külsős tapasztalati szakértőként vesz részt az egyetem munkájában, ellentétben a fokozattal rendelkező egyetemi oktatókkal). A nemzetközi konferenciát a fogyatékosságtudomány két elismert szakértőjének vitaindító előadása nyitotta meg. Az első előadó Anita Ghai, az indiai Ambedkar University School of Human Studies (Delhi) professzora tartalmas, Lehetőségek és ígéretek: fogyatékosságtudomány a gyakorlatban című előadásában a fogyatékosságtudomány relevanciájáról számolt be az akadémiai életben, minthogy a nyugati társadalmakkal ellentétben Indiában még nem ágyazódott be az egyetemi diszciplínák közé ez a viszonylag újkeletű tudományág. Ghai professzor erősen elméleti síkon közelítette meg a fogyatékosság problémakörét, szólt a fogyatékosság társadalmi megítéléséről Indiában, jogi keretekről, az oktatási diskurzusokról – bejuthatnak-e egyáltalán fogyatékossággal élő hallgatók a közoktatásba, felsőoktatásba –, valamint a más marginalizált csoportok érdekérvényesítő mozgalmainak történetéről.
Prof. Anita Ghai
A szünetet követően a második vitaindító előadást Jan Walmsley professzor, a nagy-britanniai The Open University oktatója tartotta Inkluzív kutatás a gyakorlatban címmel. Walmsley intellektuális fogyatékossággal élő személyekkel dolgozik együtt, 2001-ben alkotta a meg az inkluzív kutatás kifejezést, amelynek lényege, hogy az adott fogyatékossággal érintett személyeket partnerként vonják be a kutatásokba – a Bárczin alkalmazott participatív együtt oktatáshoz hasonlóan. Nemcsak passzív résztvevőként, tanácsadóként, hanem a kutatókkal közösen dolgozzák ki a számukra megfelelő módon az adott vizsgálatokat. Walmsley olyan kutatásokról számolt be, amelyek keretében például kérdőíveket készítettek az értelmi fogyatékos résztvevők segítségével. A participatívan részt vevő személyek ugyanis tapasztalati szakértőként (és nem szakemberként) tudtak segíteni abban, hogy mennyire érthető számukra az adott kérdéssor. Rendkívül fontos, főleg egy ennyire speciális csoport esetén, hogy a kommunikációs anomáliákat kiküszöböljék, hogy alkalmazzák a könnyen érthető kommunikáció irányvonalait. A könnyen érthető kommunikáció célja, hogy a lehető legtöbb információ eljuthasson azokhoz is, akiknek az intellektuális képességeikből adódóan nehéz tájékozódni a mindennapi élet verbális megértésen alapuló ismeretei között. Az inkluzív kutatások során kidolgoztak például olyan kiadványokat – egyszerű nyelvezettel, átlátható információkkal –, amelyek segítenek eligazodni az egészségügyben. Walmsley professzor ismertette az inkluzív kutatások módszertanát, és példákat hozott az együtt kidolgozott könnyen érthető kiadványokból, valamint kiemelte, hogy mennyire hasznosnak bizonyultak ezek a kooperációk mind a kutatók, mind a bevont tapasztalati szakértők számára. Hatalmas előnye az ehhez hasonló kutatásoknak, hogy több olyan érintett személyt sikerült bevonni, akik valamilyen oknál fogva kívül esnek a szakemberek látókörén, valamint előny még, hogy szorosabb együttműködés jöhet létre az érdekérvényesítő szervezetek és a kutatók között.
A délutáni párhuzamos szekciók előtt a Magyar Williams Szindróma Társaság fotókiállításának megnyitója következett. A fotók a Williams-szindrómás gyerekek, felnőttek mindennapjait mutatják be, s ahogy a megnyitón Papp Gabriella kiemelte, ezek a képek valóban hűen és etikusan tükrözik ezzel a ritka szindrómával élő emberek személyiségét. Sokszor probléma az értelmi fogyatékos személyek esetében, hogy a róluk készült felvételek nem veszik figyelembe emberi méltóságukat, esetleg kifejezetten negatívan ábrázolják a személyeket. A Bárczin kiállított fényképekből azonban pozitivitás, életerő és szerethetőség sugárzik.
A délutáni szekciók előadásain több olyan szervezet képviseltette magát, amelyek valamilyen fogyatékossági csoportot érdekképviseletével, önérvényesítésével foglalkoznak, ebből adódóan pedig az érintett személyek is jelen voltak a konferencia előadásain. Voltak olyan kutatások, ahol participatív résztvevők vettek részt, például az első szekció Szegedi Tudományegyetemről érkező előadója Sárközi Sámuel (participatív kutató), aki Bauer Júliával (SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar) a Participatív kutatás photovoice módszerről számolt be, de voltak előadók a SINOSZ-tól, az Önállóan Lakni – Közösségben Élni mozgalomtól vagy éppen a Rejtett Kincsek Down Egyesülettől is. Külön érdekesség volt a negyedik szekcióban szereplő Balog Gyula (Első Kézből a Hajléktalanságról Program), Erdőhegyi Márta (A Város Mindenkié) és Gyöngyösi Katalin (BGGYK-hallgató) Segítség vagy ellenőrzés? A hatalom működése hajléktalan és lelki, mentális nehézségekkel küzdő (pszichoszociális fogyatékossággal élő) emberek életében című előadása, amely a konferencia címében is szereplő hatalom és a perifériára szorult rétegek viszonyába engedett betekintést. Habár a konferencia a fogyatékosságtudományt helyezte középpontba, a szintén kiszolgáltatott helyzetben lévő hajléktalanság jól megfért a többi programpont mellett, már csak azért is, mert a különböző fogyatékosságcsoportok igen nagy számmal megjelennek a hajléktalan populációban. Ezért a gyógypedagógiának, ahogy több oktató hangoztatja, égető szüksége reflektálni a hajléktalanságot érintő kérdésekre.
A rendezvény szervezői mindent megtettek azért, hogy mindenki számára elérhető lehessen a konferencia, és az elérhetőségen túl még a kényelmi szempontokat is figyelembe vették. Nem felületes, lényegtelen dolgokról van szó; a szervezők odafigyeltek a résztvevők igényeire – ami egyébként a huszonegyedik században elvárható –, így a konferenciákon megszokott 10-15 perces szünetek helyett félórás, egyórás szüneteket tartottak. Az arra igényt tartóknak pedig Csendes szoba, Baba-mama szoba és fekvési-pihenési lehetőséget is biztosító szoba is rendelkezésére állt. Banális dolgoknak tűnhetnek ezek, de voltaképpen ilyen egy igazán inkluzív esemény, így nyilvánul meg az esélyegyenlőség.
A tolmácskészüléken túl még három információközvetítési mód is megjelent. A bárczis konferenciákon megszokott, hogy az elhangzó előadásokat élő feliratozással is kivetítik. Ezen túl pedig a siket és nagyothalló érdeklődők segítségére még jelnyelvi tolmácsolás is volt, valamint a vitaindító előadások alatt Livits Réka grafikus jegyzetelő ábrázolta az elhangzott információkat a plénum mögött gondolattérképszerű jegyzetén.
A konferencia mintául szolgálhat nem csupán a fogyatékossággal közvetlenül foglalkozó intézmények, szervezetek, szakemberek számára, hanem, közhelyesen, a társadalom egésze számára is. Valószínűleg számos fogyatékossággal élő személy szívesen részt venne akár szakmai, tudományos rendezvényeken is, ha egyenlő hozzáférést biztosítanának számukra. Remélhetőleg néhány éven belül a konferencián tapasztalt különlegességek – az akadálymentesség, időbeosztás, elvonulásra alkalmas helyiségek – már általánossá és elvárttá válnak nem csak a kifejezetten fogyatékosüggyel foglalkozó szervezetek rendezvényein. Habár a szervezők egyáltalán nem hangoztatták, hogy miért szükségesek a többletszolgáltatások – hiszen számukra valószínűleg evidens volt, hogy ezeket a szempontokat szem előtt tartsák –, talán épp ezek a keretek mutatták meg legjobban a konferencia igazi célját és lényegét.
Képek: Németh András (ELTE Online)
