Mit gondol az irodalomtudomány Kertész Imréről, hova helyezi el a magyar irodalom történetében; hogyan lehet olvasni a Kertész-szövegeket; miben rejlik aktualitásuk és esztétikai erejük; milyen hatással volt a Nobel-díj az író megítélésére? Az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszéke által rendezett konferencián ilyen kérdésekre kaphattunk válaszokat a hazai tudományos élet jeles képviselőitől. Szabó Csanád tudósítását olvashatjátok a pénteki napról.
A csütörtöki nap tanulságát talán úgy lehetne levonni, hogy az előadások tág perspektívában emelték be Kertész Imre életművét a tudományos diskurzusokba. A többesszám itt az értelmezői kihívásokról árulkodik: az eddig egyedüli Nobel-díjas írónk szövegeit a művek nyelvi működésére figyelő olvasatoktól kezdve a szélesebb perspektívát nyitó kultúratudományos és filológiai feldolgozásokon át egészen a genderszempontú elemzésekig lehet érvényes interpretációkkal gazdagítani. Mégis, bárhogy is nyúljunk a szövegekhez, az életmű önellentmondásoktól sem mentes összetettsége mintha ellenállna az értelmezői tekinteteknek, mintegy azt az önfelszámoló gesztust testesítve meg a kritikai diskurzusban is, amely a Kertész-szövegek poétikájának is szerves alkotóeleme.
Az említett összetettség az életmű számos vonásában megmutatkozik: az irodalmiság és a valóságreferencia közti határ elmosódik, a szövegek saját magukat parafrazeáló beszédmódja filológiai problémákat vet fel, a regények és a terjedelmes naplók más-más olvasásmódot igényelnek, a „külső” tényezőnek számító Nobel-díj keltette politikai visszhangokról nem is beszélve. Viszont éppen a konferencia előadásainak pluralitása kecsegtet talán mindezek ellenére a legtöbb eséllyel arra, hogy a Kertész Imréről alkotott képünk ne politikai szempontok szerinti kisajátításoknak legyen kiszolgáltatva, hanem egy árnyaltabb, akár a megértés korlátaira rádöbbenő megismerés tárgyává is válhasson. A pénteki nap is erősítette ezeket a benyomásokat.
Az első pénteki előadás azt a problémát járja körül, amelyre maga Kertész is gyakran rájátszott naplóinak, interjúinak öndefinícióiban: magyar nyelvű íróként Kertész bizonyos értelemben kívül áll a magyar irodalom hagyományán, utóbbi számára bizonyos fokig mindvégig idegen maradt. Gintli Tibor Az angol lobogó anekdota-értelmezéseit vizsgálva vázolta fel, milyen összetetten viszonyul Kertész Imre Szép Ernőhöz. Kertész elbeszélője szerint Szép Ernő egyszerre „kedélyes és bölcs”, ami azonban Kertész gondolkodásában egymást kizáró együttállás, mivel a kedélyesség a tudatlansággal, sőt a tudatosság hiányával rokonítható. Az anekdotizmus hagyományos értelmezése is a felszínesség konnotációját vetíti előre. Az előadás fő kérdésfelvetése e problémák alapján fogalmazódott meg: hogyan működhetnek az anekdoták abban a kertészi prózanyelvben, amelytől éppen a tudatlanság, a reflexióhiány és a felszínesség állnak távol?
Auschwitz – írás, élet, irodalom Kertész Imre három regényében című előadásában Schein Gábor a hálózatosság modellje szerint mutatja be Kertész életművét. E modell sajátossága, hogy elveti a szigorú műfaji megkülönböztetéseket, és a maga komplexitásában képes felmutatni a Kertész-korpuszt, továbbá az, hogy ellenáll egy-egy szöveg intézményesítésének, például annak, hogy a Sorstalanság kanonizálása kiszoríthassa, elnyomhassa a többi szöveget. Schein Gábor többek között körüljárta azt a problémát, hogy miért maradhatott ki Kulcsár Szabó Ernő 1993-as irodalomtörténetéből Kertész Imre, és hogy a magyarországi recepció miért olvashatta nevelődési vagy anti-nevelődési regényként a Sorstalanságot.
Kulcsár-Szabó Zoltán, Gintli Tibor és Schein Gábor
Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma
A következő szekció a többitől eltérően nem kettő, hanem három előadást tartalmazott. Szávai Dorottya az elégia, az antielégia és az irónia aspektusait értelmezte Kertész életművében. Ennek során az előadások közötti érdekes párbeszéd bontakozott ki, ugyanis Kelemen Pál Funkcionalitás és „Felszámolás” című előadásában a kertészi „funkcionális ember” koncepcióját bontotta ki, amelynek a sajátossága viszont éppen az, hogy a funkcionális ember nem bír az iróniához szükséges távolságtartás és önreflexió képességével. Szávai Dorottya hatástörténeti narratívákat felállítva arra a furcsaságra mutatott rá, hogy Montaigne hiányzik Kertésznél, miközben az a Camus hatása tagadhatatlan, akire azonban Montaigne gondolkodása gyakorolt fontos hatást.
Szűcs Teri Zsadányi Edit előző napi előadásához hasonlóan pedagógiai és genderszempontok szerint elemezte a Kaddist. Szűcs az apauralom és apaelvűség – a kertészi terminológiában – „Auschwitzra nevelését”, a Kaddis férfi nézőpontját, az anya perspektívájának hiányát és a patriarchális társadalmi berendezkedés jelenségeit elemezte. A csütörtöki vitával ellentétben – amelyet sajnos inkább a gender studies-zal szembeni viszolygás uralt – most sokkal termékenyebb diskurzus alakult ki a kérdés körül, hogy mennyire lehet a szövegek nyelviségére figyelő szoros olvasásmódtól egy kultúratudományosabb nézőpont felé elmozdulni. (A vita végén még az a kérdés is felmerült, hogy maga a szoros olvasás nem része-e egy elnyomó irodalomértési gyakorlatnak, azaz, hogy elsősorban az irodalmi mű nyelvére kell figyelni, nem pl.: a férfi nézőpont egyedüliségére a Kaddisban.)
Lénárt Tamás a Sorstalanság egy rövid részletének szoros olvasásán keresztül mutatta be azon nyelvi-retorikai eljárásokat, amelyek a Deleuze‒Guattari szerzőpáros devenir l’animal, azaz „állattá válás” fogalmát példázzák a szövegben. A kortárs tudományban egyre több teret nyerő poszthumán és animal studies-diskurzusok felől még érzékletesebbé válik Köves Gyuri állatszerű viselkedésének folyamata a koncentrációs táborban (aki egyébként az összemosolygásra mindig alkalmat adó felfedezés szerint egyszer sem szerepel Köves Gyuriként a szövegben, ezt a becenevet csak a recepció aggatta rá a világhírű regény főszereplőjére). Az előadást követő vitában az object studies relevanciája is előkerült azon szövegrészben, amelyben a facipőt nem tudja már levenni a lábáról Köves Gyuri, melynek során egy tárgy válik az ember „társlétezőjévé”.
Szirák Péter, Lénárt Tamás (takarásban Szávai Dorottya) és Szűcs Teri
Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma
Az ebédszünet után Kulcsár-Szabó Zoltán Ama másik jegyzőkönyvet ellenjegyezni című előadása következett. Kulcsár-Szabó az adminisztrációban és az archiválásában rejlő performatív lehetőségekről beszélt a Detektívtörténet és a Jegyzőkönyv kapcsán, azaz arról, hogy jogi, hatósági, mediális környezetben torzul a tanúságtétel hitelessége. Az adminisztráció nem lejegyzi a valóságot és az igazságot, hanem ez az apparátus olyan dokumentumokat állít elő, amelyeket igazságként lehet elkönyvelni az archívumokban. Az irodalmi szöveg is ilyen jegyzőkönyvnek tekinthető, mivel a befogadó nem győződhet meg a jegyzőkönyvezett állítások valósságáról: kénytelen magát kiszolgáltatni a hitelesség csapdáinak.
Lengyel Imre Zsolt a Kaddis ideológiájának problémáját vette górcső alá amellett érvelve, hogy ha távolságot veszünk az elbeszélő, B. retorikájától, akkor kirajzolódnak B. érvelésének önellentmondásai. Ilyen például a Tanító úr tettének B. szerinti irracionalitása, vagyis az, hogy miért adta vissza a Tanító úr B.-nek a nála felejtett fejadagot a koncentrációs táborban ahelyett, hogy a testi működés diktálta törvényeknek engedelmeskedve megette volna azt. A kritikus olvasó azonban profilozhatja a Tanító úr tette mögött meghúzódó értékrendet és motiváltságot, és arra a következtetésre juthat, hogy nem akasztotta meg semmi a haláltábor működési logikáját, sőt éppen, hogy helyreállt a rend a fejadag visszajuttatása révén. A Kaddis olvasásának aktualitását az adja, hogy detektálva a szöveg ilyen töréseit, a befogadó megpróbál megoldást találni a szöveg által felvetett kérdésekre és érvelési önellentmondásokra. Lengyel Imre Zsolt a vitában felveti, hogy a Kaddis mintájára talán több olyan szöveg volna elvárható a kortárs irodalomtól, amelyek nem félnek releváns állításokat megfogalmazni a világról, szakítva ezzel a filozófiai megalapozatlanság esztétizáló magatartásával.
Az utolsó szekció előadásai a regények helyett a sokkal bizonytalanabb státuszú, „nem szépirodalmi” szövegek, vagyis Kertész Imre naplói felé fordultak. Szávai János a kertészi „miért írok én esszét?” kérdést tematizálva mutatta be, hogyan viszonyult Kertész Márai Sándor naplóihoz, és hogy milyen kihívásokat támaszt a napló- és esszéírás, amennyiben a szépirodalminak mondott szövegekben a naplókból ismert esszészerű szerkesztésmód köszön vissza. Kertész Imrénél a naplók külön filológiai feladványt képeznek. Ugyanis minden magyar kiadásnak van német fordítása, de van olyan németül íródott német kiadás, amely viszont nincs magyarra lefordítva, ahogy arra Madácsi-Laube Katalin, a Berlini Művészeti Akadémia Kertész Imre-hagyatékának gondozója felhívta a vita során a figyelmet.
Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma
A kétnapos konferencia egy igen provokatív előadással zárult. Sipos Balázs Kertész Imre naplóiban, előadásaiban, valamint a szerző közszereplései alkalmával tett rasszista, antiszemita és xenofób hangvételű mondatait vizsgálta, arra a zavarba ejtő kérdésre keresve a választ, hogy miért vannak pont az üldöztetett Kertésznek ilyen típusú megnyilvánulásai. Előadásának célja az volt, hogy az életmű egészének összefüggésébe helyezze ezeket a mondatokat, kiemelve Kertész gyakori önmagát parafrazeáló, saját szöveghelyeire utaló technikáját. Az efféle árnyalás megnehezíti, hogy a kirekesztő megnyilvánulásokat politikai közösségek kisajátító narratíváinak engedjük át, ugyanakkor nem is marginalizálja a naplókból kiolvasható szólamokat, amelyek mintha elütnének a – főleg a Nobel-díjnak köszönhető – kanonikus Kertész-képünktől.
A konferencia előadásait (és vitáit) végighallgatva – számomra – úgy tűnik, hogy nincs egységes Kertész-narratíva a tudományos diskurzusban, sőt helyenként még módszertanilag is bizonytalan a helyzet – gondolok itt elsősorban a gender elemzői szempontok működtetésére, de az ún. „szoros olvasás”, vagy a ’90-es évek hazai tudományosságát uraló dekonstrukciós és hermeneutikai elméleti keretek problémái is felmerülnek. (Nem tartalmaz-e túl sok és túl intenzív valóságreferenciát Kertész életműve ahhoz, hogy „csak” nyelvileg/retorikailag elemezzük? Nem akar-e valamit nagyon is állítani egy Kertész-szöveg ahhoz, hogy az állítás filozófiai, etikai tartalma helyett a jelentésalkotás lehetetlenségét detektáljuk?) Az egységes narratíva hiánya viszont inkább előny, mint hátrány, mivel a Kertész-szövegek még mindig feltáratlan, értelmezésre váró rétegeit jelzi, továbbá azt, hogy a tudomány kénytelen kibővíteni a néhol talán túl mereven tartott szempontrendszereit – ezzel reflektálva saját belső diszciplináris „miniháborúira” is –, ha Kertész Imre munkásságát a neki kijáró összetettség szintjén akarja kezelni.
A kiemelt kép Veres-Barta Tímea Pálma fotója.
