Törésvonalak hálózata – Kertész 90 Konferencia, csütörtök

A Kertész Imre születésének 90. évfordulója alkalmából rendezett konferencián jártunk az ELTE BTK-n. Az esemény célja az életmű filológiai, történeti és elméleti újraolvasása volt az évforduló alkalmából. Számos érdekes előadást hallhattunk, és nem egyszer élénk párbeszéd, vita alakult ki az egyes előadások mentén. A csütörtöki napról olvashatjátok beszámolónkat.

A konferenciák a tudományos gyakorlat szempontjából különleges jelentőséggel bírnak.  Nem csupán lehetőségek, hogy egy megadott témában a különböző kutatók előadhassák eredményeiket: diszkurzív terek nyitása, párbeszéd kezdeményezése is a célja e praxisnak. Kertész Imre művei köré azért is különösen izgalmas konferenciát szervezni, mert szövegei határozottan intézmény- és normaellenesek (vagy annak mutatják maguk), így plurális értelmezői stratégiákat provokálnak ki az akadémiai közegből. Természetesen a sokféle megközelítések könnyen vezethetnek vitához, mely viták felfedhetik a tudományos mező különböző törésvonalait, belső ellentéteit. Így e konferencia tanulságai legalább annyira vonatkozhatnak az irodalomtudományos közegre, mint Kertész Imre életművére.

A konferenciát a két szervező tanszék vezetői, Gintli Tibor (Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)  és Kulcsár-Szabó Zoltán (Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék) nyitották meg. Kulcsár-Szabó Zoltán Kertész munkáságának világirodalmi fontosságára hívta fel a figyelmet. Kiemelte, hogy Kertész életműve túlmutat a nemzeti kontextuson, de mégis erősen kötődik a magyar irodalomhoz. A konferencia tétjét is e kettőség kibontásában határozta meg. Gintli Tibor megemlítette, hogy ez az első közös konferenciája a két tanszéknek, és közös értelmezői munkát szorgalmazott. Hangsúlyozta, hogy Kertész szövegeinek értelmezéséhez nem elegendő az esztétikai viszonyulás. A közös munka talán épp erre világíthat rá.

IMG_8619 (1)

Gintli Tibor

Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma

A megnyitó beszédeket követő előadások számos szempontból hangsúlyozták Gintli Tibor óvatosan megfogalmazott állítását. Az első három előadó különböző szökésvonalak mentén próbálta elemezni a Kertész életművet egy tágabb, a normától eltérő értelmezői stratégia segítségével: György Péter az Auschwitz-tapasztalat esztétikát felszámoló erejéről tartott előadást, Zsadányi Edit kultúrkritikai és genderszempontú olvasatot mutatott fel a Kaddis kapcsán, majd Scheibner Tamás posztkoloniális perspektívából igyekezett kritika alá venni a Sorstalanságot. Mindhárom előadás felszínre hozott ellentéteket a jelenlévők között.

György Péter előadásának „A katarzis kritikája” címet választotta. Érvelését a valóságos holokauszttapasztalat és a szocialista emlékezetpolitika viszonyával kezdte. Rámutatott, hogy csak Kertész és Pilinszky értette meg, mit is jelent Auschwitz: botrány, mely az egész addigi kultúrát felszámolja. A katarzis lehetetlen egy Kertész-szövegben, mert a művek valóságreferenciái ezt meggátolják. Innentől kezdve kérdéssé válik, hogy a katarzis lehetetlensége lehet-e esztétikai tapasztalat, vagy ha azzá tesszük, nem hazudjuk-e el annak lényegét? „A Sorstalanságot tudományos szempontból nem tudom olvasni” – adja személyes válaszát a kérdésre György Péter. Szirák Péter az irodalomtudomány védelmében szólt hozzá az előadáshoz. Amellett érvelt, hogy az irodalomtudomány igenis képes foglalkozni a szövegi jelentésen túlival, igazolásul saját Kertész Imre-monográfiájának Sorstalanság-fejezetét hozta fel, melynek címe: „A megérthetetlen megőrzése”.

Zsadányi Edit előadása két, egymástól független szempontot érvényesített: egyrészt a márkanevek jelentéselévülését problematizálta az ezredforduló előtti prózában, másrészt előadása végén a Kaddisnak igyekezett egy genderszempontú olvasatát adni. A két megközelítés közötti kapcsolat nem lett explikálva, és vitát inkább az utóbbi generált, így arra térnék ki. A Kaddisban egy férfi hang beszél a feleséghez a gyermekvállalás elutasításának okairól, így a genderszempontokat erősen behívja a szöveg. A holokauszt tapasztalata felszínre hozza a hagyományos férfiszerep és az apaelvű társadalom elnyomását, mely elől az elbeszélő a gyermekvállalás, a termékenység elutasításával menekülne. A termékenység elutasításának e férfiszerepre kihegyezett értelmezése (ebben a formában) erős ellenállásba ütközött a hallgatóság részéről. Schein Gábor és György Péter is amellett érvelt, hogy a termékenység elutasítása itt nem férfitapasztalat, hanem korszaktapasztalat. A holokausztot megélő korosztály (férfiak és nők) az életet folytathatatlannak tekinti, emiatt mond nemet az elbeszélő a gyerekvállalásra. György Péter szerint ezt csupán a nemi szerepek felől értelmezni súlyos elfedése a komolyabb egzisztenciális téteknek. Schein Gábor szerint is többről, másról van itt szó mint a férfitapasztalat, és habár a gender studies nem feltétlenül leegyszerűsítő megközelítés szerinte, az előadás Kaddis-olvasata az volt. Zsadányi Edit az éles kritikákra azzal válaszolt, hogy szerinte a kortapasztalat felőli olvasat nem zárja ki a genderszempontú olvasatot, sőt, a kettő még erősíti is egymást. Kertész prózája sokszor nem elvont, hanem nagyon is konkrét, testi tapasztalatokról szól, rámutat arra is, hogy ne csak a nagy ideákat lássuk.

Scheibner Tamás előadásában más népirtások felől közelítette meg a holokausztot. Kiemelte, hogy Európán túl számos genocídium zajlott és zajlik (külön kiemelte Hirosimát, illetve a volt gyarmati országokban jelenleg is zajló népirtásokat), tehát globális holokausztról kéne beszélni, az európai lokális holokauszt kitüntetettsége ebből a szempontból kevésbé tűnik megalapozottnak. És csakúgy, mint a holokauszt kitüntetettsége, a holokauszton belül számos mítosz van, melyek kikezdhetőek. A Sorstalanság körül dogmává lett, hogy a tabu és elhallgatás környezetében tudta felfedni a valódi Auschwitz-tapasztalatot és annak következményeit. Csakhogy ’45 után éppen, hogy emlékezetdömping indult meg az eseményekről; számos interjú, regény jelent meg, főleg jelentős a ’45 utáni jiddis irodalom a témában. Az előadó javaslata szerint ilyen megfontolások mentén érdemes lenne újragondolni a Sorstalanság tétjeit, és kritika alá vonni kiemelt pozícióját. Az előadást követő vita gócpontja a holokauszt kitüntetettségének problémája volt. György Péter szerint a holokauszt nem csak egy genocídium, technikai jellege és földrajzi kiterjedtsége kiemeli a többi közül. Madácsi-Laube Katalin szerint a különböző népirtások között tényleg nincs morális különbség, viszont a holokauszt az európai kontextusban civilizációs törés is egyben, Kertész felismerésének erejét ez adja. Schein Gábor amellett érvelt, hogy nincs globális holokauszt, csupán sok lokális, és a globalizáló hozzáállás elmossa a különbségeket. Kelemen Pál Schein Gáborra reagálva hívta fel a figyelmet arra, hogy a különbségelmosás veszteségét az új hozzáállás más eredmények felmutatásával pótolhatja. Scheibner Tamás válaszában kiemelte, hogy György Péter körkörös érvelést használ, hisz minden népirtásból kiemelhetőek elemek, melyek egyedivé teszik azt. A globális megközelítés előnye épp az, hogy habár lemond a lokális különbségekről, megmutatja a népirtások közös jellemzőit, a hatalomstruktúra hasonlóságait, melyről Kertész szövegei is szólnak.

IMG_8807

Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma

Az ebédszünet előtti utolsó előadás már nyugodtabb reakciót váltott ki a jelenlévőkből. Szirák Péter a Sorstalanság egyes szöveghelyeinek szoros olvasása által mutatta meg, hogyan képes Kertész a prózanyelve segítségével a jelentésadásra vagy épp tagadásra. Kertész fő problémája a holokauszt nyelvi elbeszélésének lehetősége vagy lehetetlensége. Az elbeszélő nyelvileg is olyan jelentéshálózatokat épít, amelyek aláhúzzák a regény mondanivalóját; az előadó néhány példát hozott erre. Narratív eszköz például az alak és a hang szétkapcsolása. Nem tudjuk, Köves Gyuri hogy néz ki, az arca csak egyszer jelenik meg a regényben, akkor is idegenként ismer magára az elbeszélő; ugyanakkor a vele történteket az ő hangján ismerjük meg. Ez a kettősség megmutatja, hogy egy mediátori, megfigyelő pozícióba kerül a főszereplő, az eseményeknek nem egészében véve átélője és értelmezője (nem „látja” benne saját magát, közvetve: saját sorsát, ugyanakkor ennek tapasztalatát ő hivatott elmondani). Hasonló célt szolgál a regény naplószerűsége. Az irodalom mindig utólagos elbeszélést takar, azonban a Sorstalanság elbeszélői hangja jelenidejűséget színlel, így kizárva az elbeszélői hang utólagos értelemadását.  De az is nagyon érdekes, hogy az elbeszélő nagyon gyakran él ipari, piaci metaforákkal. Sok leírás üzletszerű megfogalmazásokat használ, az elbeszélői hang ítéletei haszon alapúak. Így nyelvileg is performálja a párhuzamot, amelyet Auschwitz és a modern társadalom között lát. E szövegközeli módszerrel dolgozó olvasat kedves tűzhelyként funkcionált a korábbi előadások után: a hozzászólások mind egyetértőek voltak a módszerrel és az eredményekkel is. Kulcsár-Szabó Zoltán felszólalását emelném ki, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a recepció mindig Köves Gyuriként hivatkozik az elbeszélőre (ahogy az előadó is tette), azonban így egyszer sincs megnevezve a regényben. Ez egy újabb olyan hiány, mint a megjelenésének elhallgatása, amely az önreprezentáció rombolására szolgál.

Az ebédszünet utáni négy előadás mind Kertész Imre hagyatéka felől közelített az életműhöz, így szerencsés volt, hogy a legelső épp e hagyatékkal és a hagyaték kutathatóságának jogi viszonyaival foglalkozott. Madácsi-Laube Katalin Berlinből érkezve mutatta be az ott tárolt Kertész-korpusz néhány elemét, valamint informálta a kutatókat a jogi helyzetről. Kertész Imre örökségének tulajdonjoga külsőleg vitás helyzetnek tűnhet, azonban a hagyaték teljes mértékben kutatható (a Berlini Művészeti Akadémia Kézirattárának szabályai szerint). A még publikálatlan anyagokból való idézés, illetve azok közlési szándéka esetén szükséges azonban a Kertész Imre Intézet jóváhagyása is, mivel ez az intézmény felhasználói jogok tulajdonosa a még ki nem adott anyagok esetén. A hagyaték meglehetősen hatalmas, Kertész kényszeresen archivált mindent az életében, és noha nagy meglepetésekre (mint egy kéziratban maradt regény) valószínűleg már nem lehet számítani, a tudósok előtt nyitva áll a lehetőség, hogy felhasználjanak bármit kutatásukhoz. A következő három előadás remek példát adott arról, hogy milyen lehetőségek rejlenek e szövegkorpuszban.

Kelemen Pál egy korai Kertész-esszé felől (Első vázlat a funkcionális ember portréjához) értelmezte az életmű ideológiai hátterét. A funkcionális ember koncepciója az ötvenes-hatvanas évek marxista-egzisztencialista filozófiájára épít. A funkcionális embert az jellemzi, hogy minden szempontból  külsőleg meghatározott, csavar a gépben, azaz sorstalan. Kertész a művészet célját a gépezet átütésében látta. A holokauszttapasztalat egy olyan katasztrófa, mely átüti a mindennapi társadalom látszatvalóságát – a naplói alapján ennek megjelenítése volt fő célja Kertésznek, épp ezért nyúl a camus-i nyelvhez; azonban Kertész hangsúlyozza, hogy a funkcionális ember nem elidegenedett ember. A funkcionalitás lényege épp az öntudat hiánya: az elidegenedett ember tudja, hogy ő elidegenedett, azonban a funkcionális létező képtelen másodrendű megfigyeléseket tenni. Kertész összes regényének tétje saját megfogalmazásában tehát e funkcionalitás felmutatása és felszámolása.

Szemes Botond a hagyaték önarchiváló jellegéből indult ki. Kertész egész élete adatbázisok építéséből állt, az írás, a rögzítés volt életének maga definiálta lényege. Művei is saját archívumának átrendezéséből jöttek létre (A kudarc című könyve ezt nyíltan be is mutatja). Azonban e lenyomatokat Kertész egy új, nem narratív múltkoncepció felől használta. E koncepció lényege a kompilálás, az adatok állandó és dinamikus  újrarendezése, kapcsolatok hálózatát felrajzolva ezzel. A cél egy folyamatosan és folyamatosan változó jelentésalkotás. A Kertész-hagyaték rendezhetetlen, zavaros a sorrendje, eredet nélküli szétszóródás jellemzi. Épp ez az eredet nélküli szétszóródás Kertész poétikája.

Végezetül Németh Tamás is a hagyatékot vizsgálta. Őt a számos vázlat, félbemaradt mű, regényterv és változat érdekelte. E szövegeknek kettős tanulsága van az előadó szerint: egyfelől megmutatják az elkészült művek kezdetleges intencióit, valamint felfednek egy másik, egy szabadabb, játékosabb Kertészt.

IMG_8814

Fotó: Veres-Barta Tímea Pálma

A délutáni szekciók hagyaték felőli megközelítései kevés vitát generáltak. Komolyabb párbeszéd egyedül Kelemen Pál előadása nyomán alakult ki, ahol György Péter vetette fel, hogy a funkcionális ember valójában pártfunkcionálist jelent. Madácsi-Laube Katalin szerint viszont Kertész társadalomkritikája az egész modernitásra érvényes. Szirák Péter úgy összegezte, hogy a koncepció folyamatosan billeg a szocialista társadalmak kritikája és a modernitás kritikája között, valamint megemlítette, hogy a Sorstalanságban nem csak a funkcionalitás jelenik meg: nagyon sokan segítenek Gyurinak önzetlenül, még a Kertész regényében megjelenő Auschwitzben is van humanizmus tehát. Kelemen Pál azzal reagált a felvetésekre, hogy az irodalom mindig több, mint a koncepciója, előadásának célja csupán egy új segédegyenes bevezetése volt, nem átfogó értelmezés adása.

Az első napot összefoglalva valóban a pluralitáson volt a hangsúly. Számos új értelmezői út nyílt meg a Kertész-szövegek felé, véleményem szerint lesz még folytatása jó pár itt elhangzott szempontnak, melyek tanulságát egyelőre én nem tudom levonni. Viszont ha a konferenciát reprezentatívnak tartjuk, akkor a vita – vagy épp a hiánya  – felrajzolja az irodalomtudomány sajátos metszetét. A posztkoloniális megközelítést a hallgatóság nagy része elvetette, abban a holokauszt és Kertész életművének lefokozását látta. A genderszempontú olvasatnál a hozzászólások részben a szempont érvénytelenségét, részben a megvalósult előadás összetettségét kritizálták (mindenképp meg kell itt jegyeznem, hogy másnap Szűcs Teri szintén genderszempontú előadása után nagyon is affirmáló és termékeny diskurzus alakult ki). György Péter előadása nyomán pedig a hozzászólás a klasszikus szövegimmanens elemzés erejét próbálta bizonygatni, miközben az előadó pont annak vakfoltjára hívta fel a figyelmet. Az is tanulságos, hogy hol nem alakult ki ellentét: Szirák Péter sok szöveghelyet felmutató szoros olvasása és a délutáni szekciók hagyaték felőli, filológiai megközelítésű előadásai, úgy tűnik, az a két módszer, melyet tudományos normaként kezeltek a jelenlévők. Azonban talán mégiscsak helyénvaló, hogy pont Kertész Imre szövegeinek elemzése nyomán válnak láthatóvá az intézményi viszonyulás bonyolult belső törésvonalai. E szempont már átvezet péntekre, ugyanis az életmű és intézmény viszonya a konferencia második napján számos előadás kulcskérdésévé vált.

A kiemelt kép Veres-Barta Tímea Pálma fotója.