Egy nyár Udmurtföldön

Középiskolai nyelvtanórán hallottam először az udmurtokról, aztán finnugrisztika szemináriumon bukkantak fel újra, de még akkor sem gondoltam, hogy valaha is komolyabb közöm lesz hozzájuk. Aztán felajánlották a lehetőséget, hogy ki lehet menni Udmurtiába nyári egyetemre, ahol oroszul vagy udmurtul tanulhatok. Ekkor már több mint négy éve tanultam a spanyol nyelvet, de sehogy sem tudtam értékelhető szintet elérni, ezért gondoltam, megpróbálkozom az orosszal. Továbbá az is hajtott, hogy elmehetek Oroszországba és világot láthatok. Az egy hónapos kintlét során megismerkedtem új emberekkel, az orosz és udmurt kultúrával és egy kicsit a nyelvekkel is.

Az udmurtok, a finnugor nyelvcsaládba tartozó udmurt nyelven beszélő nép, többségében az Udmurt Köztársaságban élnek, amely az Oroszországi Föderáció egyik tagköztársasága. Fővárosa Izsevszk, ahol az Udmurt Állami Egyetem is található, itt rendezték meg júliusban az ominózus nyári nyelvkurzusokat. Ide egy tizenhat órás vonatúttal jutottunk el Moszkvából. Hárman utaztunk Szabó Dittával és Dékány Évával, akik az udmurt kurzuson vettek részt, mivel ezt a nyelvet kutatják. Egyedül Ditta beszélt oroszul, és ő már volt is kint korábban Izsevszkben, így az ő útmutatásait követtük. Moszkvában fél napot töltöttünk, mivel délután indult a vonatuk, ezt kihasználva megtekintettük a Vörös Teret és egy egyetemet is. A legszembetűnőbb az volt, hogy a fővárosban minden épület, út és szobor hatalmas és monumentális, már-már brutalista hatást kelt. Délután ötkor indult a vonatunk, ami egy kétemeletes monstrum volt, és tényleg elhittem róla, hogy képes átszelni a tajgát. Utunkat végtelen erdők sora kísérte. A fülkékben két-két ágy volt fent és lent, és bár elsőre kényelmetlennek tűnt, engem kellemesen elringatott a gépóriás zakatolása.

Másnap, vasárnap délelőtt érkeztünk meg Izsevszkbe, ahol várt minket Lev, egy udmurt srác, aki beszélt magyarul. Megmutatta nekünk a kollégiumot, és segített ügyeket intézni, például SIM-kártyát szerezni; ugyanis Oroszországból nagyon drága külföldre telefonálni (hívásindítás 702 Ft/p, fogadás 210 Ft/p, SMS 168 Ft/db), ezért kártyafüggetlen telefonokat vittünk, amibe 450 rubelért (~2 050,00 Ft) vettünk kártyát. Ez korlátlan netet biztosított, persze csak ha nem osztottuk meg. A kollégiumi szobatársam Santiago, a huszonkilenc éves dél-amerikai író volt, aki önmaga jelentette meg első könyvét, a SOVREV: The Faith Endeavort, Alexander Sylazhov álnéven. Az oroszkurzuson egyébként még négy spanyol és egy koreai lánnyal, illetve egy észt fiúval vettünk részt. Bár ez már csak másnap, hétfőn derült ki, amikor is beugró tesztet írtunk az egyetemen, ami alapján beosztották a többieket egy középhaladó és egy haladó csoportba. Én pedig egyedüli kezdőként a többiek órája előtt jártam egyéni felkészítőre. Három hét alatt elsajátítottam a bemutatkozást és a cirill ábécét.

Az egyetem főépülete

Az egyetem főépülete

Délelőtt mindig nyelvórák voltak, aztán délután valamilyen program. Első nap találkoztunk az udmurt és orosz diákokkal, akik körbevezettek minket az egyetemen és a könyvtárban, megmutatták a vitrinekben őrzött ősi udmurt földművelő eszközöket és hagyományos ruhákat. Ezután a papírmunkákat végeztük, ugyanis az egyetemre és a kollégiumba is szükség volt belépőkártyára, amiket két különböző irodában kellett intézni, de szerencsére a helybeli diákok nagyon segítőkészek voltak. Harmadik nap tartották a megnyitóünnepséget, ahonnan sikeresen elkéstünk, mert könnyelműen azt gondoltam, hogy a szerző úr majd állít be ébresztőt (persze az én hibám is, hogy nem állítottam be). Azonban a latinoknál ez nem így működött, ők sokkal lazábban kezelték az időpontokat, mint az oroszok. Csodálkoztak is a szigoron és azon, hogy az emberek nem mosolyognak egymásra az utcán, míg én többnyire azonosulni tudtam ezzel a kelet-európai életérzéssel. Az urbánus környezet szinte egésze a kommunizmusból maradt hátra, ellenben furcsa elegyet alkot a terjeszkedő globális kapitalizmussal. Hiába vannak számítógépek, az adminisztráció nagy részét papíron vezetik, illetve a villamosok és buszok mindegyikén van egy ellenőr, aki vizsgálja a jegyeket, és kártyát is elfogad; vidéken pedig a népviseletbe öltözött nagymamák is táblagéppel fotóznak.

A programok kifejezetten változatosak voltak. Ellátogattunk a Kalasnyikov-múzeumba, ahol a fegyvertörténeti ismertető után tüzelhettünk is éles lőszerrel. Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov, a fegyvertervező azért fontos a város számára, mert itt tervezte meg az AK-47-est, és az itteni fegyvergyárban kezdték el gyártani. Kalasnyikov 2013-ban hunyt el, és idén novemberben lenne száz éves, ezért a tiszteletére mindenhova kiplakátolták az arcképét. Elutaztunk Votkinszkba is, ahol Csajkovszkij szülőházát, illetve a család birtokát tekinthettük meg. A családapa a helyi acélöntő üzem mérnöke volt, ezért egy hatalmas birtokon éltek, jólétben. Az ifjú Pjotr Iljics zenei nevelésben részesült, és legszebb gyermekkori éveit töltötte itt. A múzeumban kiállították az eredeti dolgozóasztalát és az egyik zongoráját, amelyen ma már csak a legnagyobb zenészek játszhatnak, akik arról számolnak be rendszeresen, hogy a hangszert ihletett atmoszféra lengi körül.

Votkinszkban, Csajkovszkij szobránál

Votkinszkban, Csajkovszkij szobránál

Két nappal később Ludorvájba mentünk, amit egy skanzenként kell elképzelni, és megismerkedtünk az udmurtok hagyományaival és népszokásaival. Természetközeli vallásuk van: úgy hiszik, hogy mindennek lelke van, ezért totemeket építenek például a szélnek, az erdőnek és a pataknak, hogy áldásukat kérjék. Emellett szövetből készítenek apró védőbabákat, amelyek távol tartják a rossz szellemeket. Jellegzetes ételük a perepecs, amely egy tésztából készült kosárka, amibe főzelékszerű pépet tesznek, majd ezt megsütik, és egy finom, sós sütire emlékeztető étel lesz a végeredmény. Egy faluban, Karamasz-Pelgában tett látogatásunk során a helyiek imitáltak nekünk egy udmurt esküvőt is. Két diákot beöltöztettek vőlegénynek és menyasszonynak, felszolgáltak nekik egy női és egy férfi genitáliára emlékeztető palacsintát (amik a termékenység szimbólumai), hagyományos táncokat járattak velünk, illetve a lánynak bele kellett öntenie mindenkinek a szájába egy forró röviditalt úgy, hogy a pohár egy hosszú rúd végén volt. Ezután kipróbálhattuk a tradicionális udmurt szaunát, amelyben elvileg egy órát is el lehet tölteni. Ám amikor bementünk, már fullasztó volt a hőség – hát még amikor a tanszékvezető rálocsolta a vizet a kövekre: olyan égető forróság töltötte meg a tüdőmet, hogy pár percnél tovább nem bírtam. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy eközben egy száraz nyírfaággal kellett csapkodnunk magunkat, mivel ez jót tesz a bőrnek és a vérkeringésnek. Visszagondolva kellemes élmény volt, szívesen kipróbálnám újra.

Hétvégenként családokhoz mehettünk vidékre. Az első ilyen hétvégén eljutottunk egy etno-futurista fesztiválra, ahol zenészek és táncosok léptek fel. Kiderült számomra, hogy az udmurtoknak nem kérdés, hogy velünk, magyarokkal nyelvrokonságban állnak (vagy legalábbis valami közünk van egymáshoz), hanem a köztudatuk része. A második hétvégén a szállásadónk, Oleg beszélt velünk egy kicsit magyarul, ugyanis egyetemista korában járt Magyarországon nyári egyetemre. Napközben szamócát szedtünk a mezőn, este pedig az egész falu összegyűlt, és a szabadtéri sütés-ivás-tánc szentháromsága alatt mulattunk. Itt senki nem iszik magányosan: szépen összegyűltünk 10-20 percenként, és eltüntettünk egy üveg vodkát, ami meglepő módon nem volt hidegrázósan erős vagy rossz ízű, hanem egészen kellemes. Itt történt, hogy a szállásunkként funkcionáló Kenosz (ez egy kétszintes tárolóhelyiség, amelyben alul gabonát, ruhaneműt tárolnak, nyáron az emeleten alszanak a fiatalok)  tulajdonosa megkért, hogy vájjak egy arasznyi rést a háza gerendájába, és abba verjek bele egy forintot úgy, hogy az megtartson egy kis kendőt. Ezt szokás tenni, amikor egy fiú elmegy katonának a háztól, és várják vissza; de a babona ezzel egyben azt is mondja, hogy én is el fogok menni. Szegény feleségem majd veretheti az érméket a gerendába… Ugyanis asszonyt adtak a harmadik hétvégén. Ez pedig úgy történt, hogy ellátogattunk Picsi-Purga járásba, ami éppen alapításának kilencvenedik évfordulóját ünnepelte. Az ünnepség házigazdája Bagras-Bigra falu volt, és itt sem maradhatott el a mulatság. Etettek kásával, itattak házi akármivel, és megáldottak minket a kemencénél úgy, hogy meglegyeztek minket egy füstölgő fenyőággal, hogy elűzze a rossz szellemeket, aztán egy palacsintával is. Itt esett meg, hogy a szakácsné megragadott, és bemutatta a lányát. Mivel se tudásom, se merszem nem volt, hogy visszautasítsam, ezért csak a „da” és „haraso” szavak használatával beleegyeztem. De hazamentünk, mielőtt nyélbe ütöttük volna a frigyet; talán jobb is így. Dinara, ha ezt olvasod, nyugodtan keress másik nyugat-európai fiút, nem fogok megsértődni.

Ludorvájban

Ludorvájban

A harmadik hét végére összekovácsolódott a társaságunk; búcsúzáskor mindenki megígértette a többiekkel, hogy ha valaki az ő országában jár, akkor feltétlenül keresse fel. Hiszen diákként könnyebb egy haverodnál aludni, mint hotelben megszállni – meg aztán az érzelmi szálakat is érdemes ápolni. Mikor véget ért a három hét, egyáltalán nem érződött annyinak, nagyon hamar elrepült. Szívesen folytatnám az orosz nyelvet, ha már így belekezdtem, de még szívesebben mennék vissza, ugyanis a kintiek rendkívül vendégszeretőek, és meglehetősen otthonos Izsevszk is. Ezt a nyári egyetemet azoknak ajánlanám, akik már tanulnak oroszul vagy udmurtul; de úgy is ki lehet menni, mint én, hogy a cél főleg világot látni. Kint egy kicsit udmurtul is tanultunk, ugyanis van pár udmurt hallgató, akik beszélnek magyarul, mivel itt tanultak Magyarországon. Vidéken egy bácsi mesélte, hogy mikor Göncz Árpád végiglátogatta a finnugor népeket, náluk ő fogadta az egykori köztársasági elnököt. Az udmurtok részéről adott a nyitottság – talán nekünk is ápolnunk kéne a rokoni kapcsolatainkat.