Előadástechnika kezdőknek és haladóknak, avagy a Lélek és Történelem konferencián jártunk

Az október 17-én megrendezésre került Lélek és Történelem interdiszciplináris konferencián jártunk, ahol pár érdekes előadás mellett lehetőségünk adódott, hogy figyeljünk és tanuljunk arról, hogyan lehet jó előadást tartani, és mit érdemes kerülni, mikor kutatott témánkat a közönség elé kívánjuk tárni. Avagy a jó előadás titka a jó előadó.

Mi teszi pontosan a jó előadót? Először is talán a következő: tisztában van vele, hogy egy érdekes téma nem adja el önmagát. Felteszem, kutatók esetében esetleg nagyobb nehézséget okoz közönség elé kiállni, de ha ez így van, vagy ne tegyék, vagy készüljenek többet. Kérdés természetesen, mennyire releváns egy tudományos konferencia esetében az élvezhetőséget számonkérni. Ahogyan kérdés lehet az is, miért merül fel egyáltalán ez a kérdés…? Szigorúan szubjektív szemezgetés következik.

A Lélek és Történelem konferencia eseménymeghívójában a következőket mondta el magáról: „A pszichológia és história összefonódását már a múlt század első harmadában deklarálta a mélylélektan atyja, Sigmund Freud: történésznek, pontosabban archeológusnak tekintette magát, aki a terápiás szövegekből képes felfejteni a páciens életének korábbi eseményeit, történéseit. […] De a történeti forrásoknak is kitűnő partnere a lélektan […] A történeti forrás tehát „meglelkesülhet”, élettelivé válhat. Mivel a két tudományág határa nincs pontosan kijelölve, a pszichohistória művelése komoly felkészültséget kíván. Indokolt és termékeny lehet ezért a két terület szempontjainak egymásra vonatkoztatása, kölcsönhatásainak feldolgozása, számbavétele.”

A konferenciát a Szekfű Gyula könyvtárban tartották. Az olvasóteremben gyűltek össze az érdeklődők, akikhez a második és harmadik szekcióra sikerült csatlakoznom. Purebl György előadását hallhattam először, aki az alvászavarokról és ezek élettani hatásairól beszélt nekünk, egy rendkívül összeszedett és praktikus diákkal kiegészített előadás keretében. A Magyar Pszichiátriai Társaság volt elnökéről tudni kell, hogy rendszeresen ad elő a témában, így gyakorlott rétornak tekinthetjük. Tisztán, hangosan, lassan és szépen artikulálva beszél. Mindez pedig egyáltalán nem magától értetődő. A nap folyamán nemcsak az előadók, de a szekcióvezetők közt is akad olyan, aki sajnos a felsorolt képességek egyikét sem birtokolja. A konferencia több pontján a hallgatóság is bekapcsolódik: „lehetne, hogy lassabban beszéljen?”- vagy „szűkítsd a fókuszt!”-kérésekkel megszólítva az előadókat.

De vajon valóban szükséges a megfelelő előadásmódról beszélnünk tudományos ügyek kapcsán? Hiszen ezek a konferenciák nagy többségükben a szakma számára „készülnek”, mindegy, hogy az egyszeri fogyasztó mit gondol, tekintve, hogy szinte nem is  jelenik meg magán az eseményen, csak az újságíró tudósításából értesül a történtekről. (Ha és amennyiben.) Az újságíró pedig szépen megszűri az élményt, és csak a lényeges elemeket emeli ki. Miről volt szó, miért fontos, hogy az elhangzottakról a nagyközönség is értesüljön, hol tájékozódhatnak, merre induljanak tovább az érdeklődők, ha felkeltette kíváncsiságukat az összefoglaló.

De kötelessége-e az újságírónak megszépíteni az élvezhetetlen, követhetetlen előadásokat? Vajon megteheti-e, hogy a tudományos élet szereplőinek felhívja figyelmét hiányosságaikra? Elmondhatja-e nekik, hogy ha fontosnak tartják témáikat, akkor tiszteljék meg magát a kutatott anyagot is azzal, hogy felkészülten állnak ki? Hiszen ha valamit fontosnak tartok, akkor szükséges, hogy ezt a fontosságot képes legyek kommunikálni, az pedig nem megy másként, mint megfelelő előadásmóddal. Ezeket a kérdéseket most itthagyom továbbgondolásra, és elmondom, mit tudtam meg – többek közt – a bioritmusról vagy a szülőföld elhagyásának traumájáról.

Összesen hat előadást hallgatok végig, melyek közt akad a hétköznapokban azonnal alkalmazható tudást közvetítő, látókört szélesítő és tudományos kutatásokban használható egyaránt. Úgy mondanám, aktív és passzív tudástárunkat egyaránt lehetőségünk van a mai napon bővíteni. Aktív tudást ad a már említett Purebl György-féle 20 perc, ami alatt olyan információkkal leszünk gazdagabbak, amik segítségével akár holnaptól elkezdhetjük tudatosabban monitorozni magunkat és változtatni megszokásainkon. Ezeken túl egy kis kultúrtörténeti áttekintést is kapunk a világ időszemléletétről: míg Nyugaton az éjszaka a nappal ellensége, legyőzendő terület, addig Keleten a két napszakot egymás komplementerének tartják, a törzsi kultúrákban pedig egyáltalán nem különül el egymástól e kettő.

MIT TUDTUNK MÉG MEG?

  • Bioritmusunkat úgy nevezett Zeitgeberek határozzák meg/stabilizálják:

(1) a fény és a sötét váltakozása, (2) a mozgás, (3) az örömet okozó társas együttlét és (4) az étkezések ritmusa.

  • Ezek megléte nem opcionális, mondhatnánk úgy is: biológiai korlátaink, melyek áthághatatlanok. Jól látjuk, mit okoz hiányuk/áthágásuk: szív- és érrendszeri megbetegedéseket, depressziót.
  • MINDEN földi élőlénynek, organizmusnak genetikailag határozza meg bioritmusát a csillagászati ritmus.
  • A kialvatlanságot nem kompenzálni, hanem kibírni kell.
  • Természetes világunk SOKKAL FONTOSABB, mint kulturális/teremtett környezetünk.
  • A fiatalok bioritmusára, „éjjeli bagolyságukra” a szociális nyomás nagy hatással van. (A fiataloknál az „örömet okozó társas lét” az éjszakába tolódott ki. Ha részt akarnak venni csoportjuk életében, ehhez kell alkalmazkodnia bioritumusuknak.)
  • Az ember alvásgörbéje annyira egyedi, mint ujjlenyomata.
  • Az óraátállítás körüli megbetegedések és halálesetek nem az óraátállítás számlájára írandók. Valódi okuk a szervezet beszűkült alkalmazkodóképessége, csökkent toleranciaszintje. Akik ebben az időszakban lesznek betegek, azok egészségügyi állapota eleve rosszabb, s az átállás már csak az utolsó csepp a pohárban.
ujkor hu

A konferencia részletes programja

Kovács Janka előadásából, mely a lélek és elme betegségeinek 18-19. századi interpretációját igyekezett bemutatni, azt a részt emelném ki, amikor megtudtuk, az elmebetegeket a századfordulón az állatokhoz hasonlították. Azonban az ekkoriban megjelenő terápiás optimizmusnak köszönhetően gyógymódként kezdték alkalmazni a betegek társaságba való bevezetését/visszaintegrálását. Így állat helyett újra emberként kezelték őket, emberhez méltó bánásmódban részesülhettek. Következő előadónktól, Lászlófi Violától  az államszocialista rendszer elmebetegekhez való hozzáállásáról hallhatunk, és arról, miképpen igyekeztek ebben a korszakban a hatalom képviselői mindent megtenni a módszer sikerességéért. A betegeket mezőgazdasági nagybirtokokon kialakított létesítményekben helyezték el, melyek munkaterápiás intézményként működtek. A gyógymódot a mezőgazdasági termelésben való részvételben látták ekkoriban.

A TÖRTÉNELEM TERHE

A harmadik szekciót Hárdi Lilla, a Cordelia Alapítvány elnökének előadása nyitja. A doktornő megosztja velünk, hogy a betegeket sokszor „menekülők”-nek is hívják a terapeuták, de ma ez csak mint érdekes háttérinfó kerül terítékre, mert amiről hallani fogunk, az a szülőföldjüket elhagyókat ért trauma.

De mit hoznak magukkal a menekültek, illetve kik ők pontosan? Menekültnek tekinthetünk minden olyan személyt, aki kényszerűségből hagyja el hazáját; a WHO rendelkezései értelmében minden menekültet traumatizáltként kell kezelni, hiszen az anyaföld (egyes kultúrákban „apaföld”) elvesztése az egyik legsúlyosabb veszteség, ami egy embert érhet. A menekülteket héjakként veszik körbe az őket menekülésük közben ért erőszakos események, melyek közül legsúlyosabb a kínzás lehet. Traumának tekintendő még a megérkezés és az integráció a befogadó kultúrába is. Sokan ugyanis írástudatlanok, számukra még nagyobb nehézséget okoz egy új környezetbe való beilleszkedés, a latin ABC elsajátítása. Ezek a sorozatos traumák szinte betakarják a személyiséget. Olyan váratlan és feldolgozhatatlan cselekménysorokkal kell megküzdenie az egyénnek, melyek hatására a bio-pszicho-szociális egysége megbomlik, a self magja fragmentálódik, darabjaira hullik. A trauma a sejtekbe ivódik bele, a test megőrzi és tárolja.

Menekülés közben adott egyént olyan váratlan, extrém traumák ér(het)ik, melyek egyszerre árasztják el, és felülírják alapszemélyiségét, adaptív és coping funkcióit/megküzdési stratégiáit. Ezek közül legsúlyosabb a kínzás, ami egyben az ismert legsúlyosabb interperszonális trauma is. A kínzás következtében olyan erős bizalomvesztés következik be a kínzott személyben, aminek gyógyítása igen nehéz. A kínzás a személyiség magját roncsolja szét, legrosszabb esetben visszafordíthatatlan pszichiátriai betegségek kialakulásához, a személyiség tartós  változásához vezet(het).

Hárdi Lilla mesél még nekünk alapítványa munkájáról, így megtudhatjuk, hogy tolmácsaikat maguk képzik, hiszen ők speciális „filter funkciót” töltenek be a menekült és a terapeuta között. Egy ilyen terápiás folyamatban a tolmácsok is traumatizálódnak, így többszörösen traumás anyagról beszélhetünk, melynek kezelése különösen felelősségteljes feladat. A munkacsoportok tevékenysége természetesen nem merül ki csupán a terápiában. Tartanak tréningeket, orvosi kötelességük dokumentálni a kínzásokat, és tíz éven keresztül a menekültekkel dolgozó állami szervek számára is biztosítottak szupervíziót. Hálásan emlékezik meg a páciensekről, akik közül többen könyvet adtak ki, a terapeuták – gyógyulásukban, integrációjukben betöltött – szerepét kiemelve. A doktornő azt mondja, ennél hitelesebb ratifikációra nincs is szükség, ez a legnagyobb elismerés, amit csak kaphatnak.

SZEXUÁLIS TRAUMÁK vs BUDAPEST OSTROMA

A konferencia utolsó felszólalója Kunt Gergely, aki a második világháború végén megerőszakolt nők megküzdési stratégiáiról ír éppen könyvet. Anyagait naplókból nyeri ki, ezek gyűjtése ugyanis a hobbija. A ma felolvasott egyik részlet egy idősek otthona mellett kidobott naplóból származik. Szerzője egy apácák által nevelt, szigorúan vallásos lány, Erzsébet, akit szenteste, Szűz Mária képe alatt erőszakol meg egy orosz katona. Az ő története mellett Gyarmati Fanniéval ismerkedünk. Mindkét nő leírásaiban közös, hogy megerőszakolásukat egyfajta áldozathozatalként értelmezik. Míg Fanni Radnóti Miklósért való áldozatnak tekinti megpróbáltatásait, addig Erzsébet a magyar katonákkal érzi magát szolidárisnak, értük szenvedi el a megnevezhetetlent. Megnevezhetetlen, mert vallásossága okán ilyen és hasonló megfogalmazásokkal találkozunk naplójában: „liliomos fehérségem/fehér szüzességem”.

Mindketten igyekeznek valami módon relativizálni az átélt iszonyatot. Fanni többször hasonlítja össze szenvedéseit az ostromlott Budapesettel, más nőkkel. Bagatellizálja saját fájdalmait. Itt merül fel a kérdés, vajon mennyire gyakori az iróniára építő retorika a női traumák leírásakor? Fanni, mikor „végre” áldozattá válik, egyfajta megnyugvást él át, most már ő is kivette részét a szenvedésekből. Miklós szenvedéseiből, a magyar katonák szenvedéseiből, a város szenvedéseiből. Szívszorítóan gyönyörű sora naplójának: „…mindent és mindent vállalok, csak Miklóst add vissza, Istenem”.

A naplókban közös, hogy az erőszak jelentésadás által válik elbeszélhetővé.

Erzsébet, aki rendszeresen vezeti naplóját, megerőszakolását követően fél évig semmit nem ír. Majd mikor újra tollhoz nyúl, sokáig csak arról beszél, mi történt vele, különböző magyarázatokat igyekszik találni arra, ha van Isten, miért hagyta, hogy vele, a hithű, ártatlan lánnyal ez történjen. Hogy hogyan illeszthető be az Isteni gondviselés gondolatába egy ilyen teher. Végül arra jut, hogy ő maga volt a tiszta áldozati bárány, aki méltónak találtatott.

Kunt Gergely könyvét jövőre veheti kezébe az olvasó.

*

Összegzésként fontosnak tartom elmondani, a szervezők olyan konferenciát hívtak életre, amelyen értékes tudományos eredményeket ismerhettünk meg. Mindazonáltal a hosszú, információkkal telezsúfolt jegyzetek felolvasása, vagy a köhécselve, a megadott időkeretet bőven túllépő, szétfolyó előadásmód jobban megmarad a hallgatóban, mint maga az ismertetett anyag. Amennyiben kutatóként feltesszük életünket és időnket, de legalábbis annak nagy részét választott területünkre, azt hiszem, fontos, hogy tiszteljük annyira ezt a témát, hogy megtanulunk kiállni vele, hogy amikor mesélünk róla, akkor képesek legyünk átadni jelentőségét közönségünk számára. Mert ekkor már nem mi vagyunk a lényeg, hanem a kutatásunk. Akarjuk, hogy ismerjék? Akarjuk, hogy továbbgondolják és elvigyék magukkal?

*

Kiemelt kép: images.thepositivelife.co.uk

Képek: ujkor.hu ; Történeti Kollégium; vs.hu (dr.Hárdi Lilla) ; hvg.hu (Kunt Gergely)