A fájó Párizs

Charles Baudelaire 1867. augusztus 31-én hunyt el. Halálának évfordulója alkalmából emlékezzünk ma az egyik legjelentősebb francia költőre.

Baudelaire kevésbé ismertebb művei közé tartozik A fájó Párizs (Le spleen de Paris) című műve, amely 1869-ben jelent meg Franciaországban. Egy Baudelaire-verseskötetet lapozgatva rövid novelláknak látszó szövegekre bukkantam a könyvben, a verseskötetben szokatlan volt látni prózai műveket. A szövegek Párizs korabeli helyszíneit, jellegzetes típusait, élethelyzeteit mutatják be. A kötet apró prózai költeményeket foglal magában, a magyar fordítást Szabó Lőrincnek köszönhetjük. Az Arséne Houssaye-nak című prózavers számos gondolatával magára a műre irányítja a figyelmet. A címadás a levél műfaji sémáját vetíti előre az olvasó számára. Az első sor pedig a címadás sémájának engedelmeskedve a „Kedves Barátom” megszólítással kezdődik. A vers megírásának apropója, hogy a narrátor egy „kis művet” küld a barátjának. A kezdősorokban a vers fiktív írója defenzív mozzanattal él a művét illetően, hangsúlyozza, hogy a költemény nem kaotikus szóhalmaz, hanem a szöveg egy átgondolt szerkezet szerint épül fel. A narrátor mintha már az előre sejtett vádaskodást szeretné megelőzni, ezért versének védelmére kel. Az elbeszélő a mű „szerkezetéről” megállapítja, hogy „kényelmet nyújt”, nemcsak számára, hanem barátja és „az olvasó” számára is. A narrátor ezzel egy háromosztatú befogadói rendszert jelöl ki, amely az olvasás aktusában jön létre. Játékos gesztus figyelhető meg abban, ahogy a narrátor a levél címzettjét elkülöníti az olvasó szerepétől, pedig a „kedves barát”-ot is az olvasó szerepébe avatja a levél megírásakor.

Az apró prózavers egy másik szöveg létrejöttének történetét eleveníti fel. A narrátor beszámol a barátjának arról, hogy sokat lapozgatta Aloysius Bertrand Gaspard de la Nuit című művét, és – ebből nyerve inspirációt – megpróbált „valami hasonlót” írni, amelyben „a modern élet”-et próbálta ábrázolni írói eszközökkel. Az elbeszélő Bertrand festői leíró módszerét próbálta megvalósítani a saját művében.

Az elbeszélő egy olyan költői próza létrehozásáról álmodik, amelyben nincsenek rímek, és amelyből a hangzásvilág szikársága emelődik ki. A narrátor ezt a poétikai eljárást a lüktető, kavargó nagyváros kínálta életviszonyokkal hozza összefüggésbe. Szerinte a modern prózavers és a modern nagyváros is ezt a kusza szerkezetet és a zaklatottságot implikálja. A narrátor a következőket írja az elkészült munkáról: „…észrevettem, hogy nemcsak messze elmaradtam titokzatos és tündöklő mintaképem mögött, hanem azt is, hogy tőle sajátságosan eltérő valamit hoztam létre…” A narrátor úgy gondolja, nem teheti őt büszkévé az eredmény, ugyanis számára az jelent értéket, ha művészileg azt tudja megvalósítani, amit tervezett.

Képtalálat a következőre: „párizs 1900”

A címben megjelenő spleen és a komor hangulat belengi az egész szöveget. Baudelaire 112 verset tervezett megjelentetni a kötetben, halála azonban megakadályozta benne, így végül A fájó Párizs-ban ötven prózavers található.

Az idézetek forrása: Kiss Zsuzsa (szerk.) – Szabó Lőrinc (ford.) 1992. Baudelaire versei. Budapest: Európa Könyvkiadó.
A kép forrása: www.magyarszecessziohaza.hu
Kiemelt kép forrása: www.mno.hu