A rituális nevetés – Nevetésfilozófiai adalékok

Hogyan illeszkedik egy nevetésfilozófiai gondolatmenetbe a Kétfarkú Kutyapárt? Hogyan kapcsolódhat össze a Jézus feltámadása utáni „húsvéti nevetés” és a rénszarvasvadászat áldozatkinevetése? Legyen szó a tekintéllyel szembeni nevetésről vagy a halál közelségében, például egy temetésen érzett késztetésről arra, hogy nevessünk, Szilágyi Ákos költő, esztéta, habilitált egyetemi docens szerint mindegyiknek rituális aspektusa van.

Úgy tűnik, cím és tartalom elérintése csak epizodikus jelenség volt a 2000 estjei között Vajda Mihály előadása esetében. Szilágyi Ákos volt a 2000 estek harmadik vendége, aki többek között az ELTE BTK-n tanított; esztéta; mondhatom Oroszország-, ikon- és Tarkovszkij-kutatónak is; illetve költőként például a hangverseiről híres. Április 3-án a Nyitott Műhelyben már valóban a beszélgetés (és egyben a tudósítás) címében foglalt rituális nevetésről beszélt: a határátlépéseket, határsértéseket kísérő felszabadító nevetésről.

A határátlépés Szilágyi értelmezésében sokféle formát nyerhet. Ezek közül az egyikről, a félelmetes tekintély, a hierarchia kinevetéséről már szó volt Margócsy István és Vajda Mihály előadásában is. Szilágyi nem a bahtyini karnevált hozta fel példának, hanem a római szaturnáliákat ‒ és az április elsejei tréfákat ‒, de a jelenség ugyanaz. A humor forrása az, hogy a megszokott rend és hierarchia hirtelen felfüggesztődik, a szerepek felcserélődnek, és a világ kizökken mindennapi komolyságából. Szilágyi Ákos szerint a félelem- és gyűlöletkeltő hatalmon ugyanilyen nevetőszelep ma a Kétfarkú Kutyapárt.

Szilágyi úgy gondolja, a tekintélyben is valamiképpen a halál nyilvánul meg; félelmet árasztó komolyság ez, amit néha meg kell törni ahhoz, hogy a mindennapi élet elviselhető legyen. Ahogy mondta, nemcsak a rendet kinevető komikus, de a szardonikus nevetés is ebből fakad. Szardínia korábbi lakói, a szárdok az időseket meggyilkolták, kitették őket olyan helyre, ahonnan biztosan nem térhettek vissza, vagy pedig nevetés kíséretében megölték őket. Szilágyi szerint azonban másról van itt szó, mint amit a 19. századi etnográfusok gondoltak a maguk fejlődéselvű civilizációképével, és ami a nyelvben hagyományozódott (hiszen a szardonikus nevetés ma a ‘gonosz, megsemmisítő nevetés’ jelentésben használatos) ‒ ti. hogy ez az archaikus kultúrák kegyetlensége lenne. Szilágyi ezt a jelenséget nevetésmágiaként értelmezi. A nevetés funkciója éppen az, hogy egy, a közösség számára elviselhetetlen, de szükségszerűnek tartott dolgot ‒ a munkára már képtelen, viszont nem eltartható öregek, családtagok meggyilkolását ‒ feldolgozhatóvá tegyen. Részben emiatt kapcsolódnak pozitív képzetek a halálhoz: hogy ez egy új, jobb világ kezdete, s ezzel a nevetéssel az itt maradók az átjutást segítik.

Hasonló funkciója lehetett a középkorban a húsvéti nevetésnek: ez Jézus átkísérése az új világba. Ebben az interpretációban Jézus háromnapi halála egyfajta beavatási szertartásként fogható fel, a feltámadás pedig eltörli a halált ‒ vagyis nincs semmi baj, a lelke a túlvilágon él, lehet nevetni. A halál és a születés mezsgyéje: nevetésküszöb; hiszen a terhességet, a születést, a halált, a vadászatot ugyanúgy kíséri a rituális (nem pedig komikus) nevetés. Ezek egy része önkéntelen gesztus, egy részére pedig reflektálni vagyunk képesek. A sajátunktól eltérő folklór például már elég nagy távolságban van, hogy reflektálhassunk a szokásokra: például úgy, ahogy azt a mai Oroszország területén talált falfestmények mutatják, amelyek egy rénszarvasvadászat után a megölt állatot körbeálló és azt kinevető vadászokat ábrázolják.

Szilágyi annyiban azért kapcsolódik a 19. századi tudomány felfogásához, hogy úgy gondolja, a nevetésben valami nyelv előtti mutatkozik meg. A nevetésre vannak ugyan szavaink, de nem szavakat ejtünk ki; egy önkéntelen reakció, csiklandozás váltja ki: az értelmünk vagy a testünk csiklandozása; és mindkettő ugyanúgy bizalmi viszonyon alapul. Nem engedjük meg egy idegennek, hogy csiklandozzon, és nem is feltétlenül reagálunk rá nevetéssel, ha mégis megteszi; egy barát vagy családtag esetében azonban igen. Látszatra agresszív a késztetés, hiszen nevetéskor a fogunkat vicsorítjuk (nem véletlen, hogy a vigyor és a vicsor etimológiailag összefügg). Azonban csupán látszólagos az erőszak, játékról van szó, ugyanúgy, ahogyan a kölyökkutyák is játszanak. A játék a bizalmat mutatja, barátság vagy vonzalom van benne; a nevetés ilyenformán valamilyen nem tudatos közösségi, közösségépítő tevékenység.

Isteni, paradicsomi a nevetés abban az értelemben, hogy megvalósul általa a béke bármilyen embercsoportban, legyenek látszatra bármennyire különbözőek a tagjai. Még a kereszténységben is benne van ez a gondolat: Ézsaiás könyve mutatja azt a paradicsomi állapotot, ahol „farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha”, vagyis ahol a mindennapi hierarchia és harc megszűnik. Szilágyi szerint a nevetés ezt a paradicsomi ígéretet hozza el a hétköznapi életbe – éppen a megszokott rend ünnepi felfüggesztettségével, és a békével, ami a nevetésben mindenkit egyesít. (Erre az alapgondolatra épít a folklór is, például olyan népmesékkel, ahol az alvilágban járó embert a nevetéséről ismerik fel az alvilágiak, hiszen ott nincsen nevetés. Ugyanakkor ez mutatkozik meg már az ókori rómaiaknál is, ahol a nevetésnek istene van, vagy akár az ókori kultúrákban több helyen előforduló szamáristen képében.)

Összefoglalva: Szilágyi Ákos szerint a határátlépéseket, a rend megbontását rituális nevetés kíséri. Ez egyrészt feldolgozhatóvá teszi a rendet (az addig fennálló hierarchiát vagy az élet és a halál körforgását), másrészt a nevetésben egyesíti a közösséget.

Talán ezért búcsúzott úgy el a közönségtől egy (ön)ironikus verse és egy Kafka-levél felolvasása után, hogy vár, sőt elvár mindenkit a magyar demokrácia rituális nevető temetésére április 8-án.

A kiemelt kép Bazánth Ivola fotója, forrás: 168 Óra.