Amire nem emlékszünk, annak történelme sincs

Milyen a jó színész-drámatanár? Milyen lehet a dramaturgia és a díszlet, ha az előadás folyton helyszínt vált, és előadásonként alakul? Miért ez a hirtelen „kutatáscunami”, ami a komplex színházi nevelést körülveszi, és milyen hatása van a színházra? És egyáltalán: „hogyan kerültünk ide, de most tényleg?” – Ilyen kérdéseket járt körbe az idén hatodik alkalommal megrendezett Fórum színházi nevelési találkozó.

Szombaton rendezte meg a hagyományossá váló Fórum szakmai találkozót a Káva Kulturális Műhely. Bár Dr. habil. Kiss Gabriella megjegyezte előadásában, hogy szerinte a színházzal kapcsolatos szakírást csak az művelheti jól, aki foglalkozik is színházzal – én megpróbálok laikusként, de a lehetőségekhez mérten szakmaian írni erről a találkozóról.

Először is tisztáznunk kell, hogy mivel foglalkozik a színházi nevelés. A drámapedagógia célja a ki nem beszélt egyéni és társadalmi problémákra nyitott, komplex gondolkodású, felelős emberek „nevelése” – színházi módszerekkel. Olyan színházról van szó, ami tudatosan elmossa a határt színész és néző, színpad és a valós világ között. Bethlenfalvy Ádám előadásában hallhattuk, hogy a Bertolt Brecht-i színházfelfogás jelenik meg ebben: a néző ne maradhasson távol a darabtól, hanem vonja bele egész életét, ismerjen rá a saját világára a színházban. A TiE (Theater in Education, színházi nevelés) a brechti elidegenítő színháznak inverzét használja eszköztárában (nem kizökkent, hanem bevon, résztvevővé, cselekvővé tesz); a célja és hatása azonban ugyanaz.

A Káva színházi keretekből való kilépését, „A Résztvevő Színházává” válását mutatta be Sereglei András nyitó előadása, ami talán megvilágítja a hagyományos és a TiE-színház különbségét. A nézők bevonásának legenyhébb módja volt szerinte a kész, zárt előadás után foglalkozásokat tartani, ugyanis a darab már félig kész válaszokat adott a nézőknek. Ezen lépett túl az előadás megtörésének módszere, ahol a színészek a darab alkalmas pontjain a nézőkhöz fordultak, azonban még mindig egy kész előadáson belül. Eggyel drasztikusabb megoldás volt kivinni az előadást a színpadról, így fizikailag elmosni a színész és a néző közti különbséget. Ide sorolhatók például az iskolákba vitt előadások, ahol a mosdóban játszódó jelenet valóban a mosdóban játszódik. Ahogy Sereglei elmondta, túl erősnek bizonyult ezt azzal párosítani, hogy a színészek jelzés nélkül léptek a szerepükbe: a diákok „átverés-shownak” érezték a foglalkozást. Emellett a formális színpadi térből való kilépéshez tartozik a Káva nagyszabású projektje is, amikor az Új néző c. előadásukat két olyan faluba vitték el, ahol cigány és magyar lakosság élt együtt. A társulat szociológusokat is bevonva kitapogatta a térség társadalmi kérdéseit, és ezeket a színház módszereivel igyekezett feltárni és átbeszélni a lakókkal. Az estéről estére elkészülő előadásokban már az egész falu a játéktérhez tartozott. (A formális színházi hagyomány erősségét mutatja Sereglei anekdotája: a projekt végén megjegyezték a résztvevők, hogy ez mind nagyon jó volt, de a társulat nem játszana most már valamit nekik?)

fórum sereglei jobb

Ahogyan Oblath Márton megfogalmazta, a színházi nevelési munka egyre gyakrabban társul tudományos kutatással. A két terület (színház és tudomány) tulajdonképpen alig választható el egymástól. A Fórum nyolc előadója közül hatan: Sereglei András, Gyombolai Gábor, Patonay Anita színész-drámatanárként; Bethlenfalvy Ádám (PhD) InSite-alapítóként és az Örkény Színház ifjúsági programjának munkatársaként; Róbert Júlia dramaturgként; a „másik” Kiss Gabriella látványtervezőként foglalkozik TiE-előadások létrehozásával. A színházi oldal mellett a tudományos megalapozottságot az mutatja, hogy Sereglein kívül mindannyian a disszertációjukat ismertették. Emellett a nap folyamán Dr. habil. Kiss Gabriella a színháztudomány, Oblath Márton pedig a szociológia felől közelített a drámapedagógia kérdéseihez.

Oblath prezentációja, úgy látszik, magába foglalta a napot. Arról beszélt ugyanis, milyen kényszerek működtetik azt, hogy a drámapedagógusok önmaguk, munkájuk kutatóivá válnak, és milyen színházi hagyományokat teremt ez. A pénzkérdés elsőként került elő: ti. hogy az olyan társadalmi munkát végző szervezetek, mint a TiE-színházi társulatok annak fejében kapnak támogatást már a ’90-es évek amerikai, tehát a kezdeti TiE-korszaktól kezdve, hogy a hatásosságukat bizonyítani tudják. Ez szerinte egyfajta mérés- és kutatáskényszerhez vezetett, főleg azzal a folyamattal párhuzamosan, hogy egyre elismertebb a szakértelmen alapuló művészet. A társadalmi konfliktusok kutatásában és kibeszélésében szintén jelentős szerepe lehet a színháznak, amit segíthet az előadásokat megelőző és azokat kiértékelő tudományos kutatómunka. A 2010-es években (a gazdasági válság után) Oblath szerint felerősödött a „szolidaritás kinyilvánítására vonatkozó közönségigény”, és erre válaszul egy új művészeti szerepvállalás alakult ki. Ennek egy formája a színházi nevelés, aminek pl. marginális csoportok (szegények, mozgássérültek, drogfogyasztók) reprezentációjában van szerepe.

fórum közeli

Oblath kutatásra vonatkozó megállapításain keresztül elbeszélhetjük a többi előadó munkáját is. Gyombolai Gábor gyakorló drámapedagógusként és többek között az ELTE BGGYK-n tanító oktatóként a színész-drámatanár képzéséhez szükséges kompetenciákat foglalta össze. Ezek a pontok a majdani akkreditált szak alapjául szolgálhatnak, így érne körbe a színház és a  tudomány kettőse.

Patonay Anita történeti szálat vett fel: Mezei Éva 1978–79-es munkáját kutatja dolgozatában. Az a felvetése, hogy nem a ’90-es években kezdődött a színházi nevelés; a szocializmus korában már működött egy kezdetleges magyar TiE-társulat, a Gyerekjátékszín. Ezt a gyerekek előadás közbeni aktivitásának lehetőségeivel és az interakciók sokféleségével támasztja alá. A délelőtti előadás után tartott workshopon nemcsak az aktivitás lehetőségeit, szerepét vették a résztvevők egy szövegkönyv alapján górcső alá, de azt is megállapították, hogy ezek az előadások a diktatúra éveiben meglehetősen bátrak voltak. A passzivitást és lehetőleg nem-gondolkodást elváró közegben Mezei Éva társulata cselekvésre, gondolkodásra, önvizsgálatra, döntéshozásra nevelő foglalkozásokat tartott.

Bethlenfalvy Ádám a már kész PhD-dolgozatáról adott elő, melynek témája a „living through drama”, azaz az átélt, megélt dráma. Kutatásának tézise, hogy a színházcsinálás, a játék lehet egyszerre átélt dráma is: a színházi nyelv ismerete nem hátráltatja az improvizációt. Vagyis az egyik ebből fakadó almegállapítás, hogy a színházi nevelés egészen kis korban, akár ovisoknál elkezdődik (a játékok színházi nyelvének megértésével és a jelek létrehozásával): az óvónők bizonyos értelemben TiE-színházat csinálnak.

Kiss Gabriella egy újabb aspektusról, a TiE-előadások látványtervezői kihívásairól beszélt. Töredékesnek nevezte az ilyen előadásokban a legideálisabb látványt: olyan díszletre, jelmezekre van szükség, amelyek képesek teljes drámavilágot teremteni, de elég helyet hagy a résztvevők egyéni értelmezéseinek is. A látványtervezőnek gondolnia kell arra is, hogy a díszlet darabjai interakcióba lépnek a nézőkkel, akár úgy, hogy átértelmezik, akár fizikai szinten; a résztvevők aktivitásának teret kell hagyjon a tér. Emellett ha az előadás úgy kívánja, más helyszínbe is illeszkednie kell, pl. egy stúdiószínpadról osztályterembe kerülve.

Dr. habil. Kiss Gabriella a színházi nevelési előadások elemzésének problámáiról beszélt. Meghatározta, milyen szempontokat kellene jobban figyelembe vennie az ilyen szövegeknek. Ilyen szempont például, hogy hogyan kapcsolódik az előadás a korábbi színházi előadásokhoz; vagy milyen eszközökkel és mennyire sikeresen képes a nézőket cselekvőképessé tenni az előadásban; vagy hogy felfed-e olyan tabukat, amiket a nyilvánosság perifériára szorít, legfeljebb sztereotípiákkal ragad meg.

fórum látvány - amire nem emlékszünk...

Ahogyan az a tudósításból látszott, a színházi nevelés éppen alakuló színházi és tudományos ág; még szubkultúrához tartozik. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a találkozón ugyanarra a néhány előadásra utaltak a résztvevők, vagy hogy baráti hangnemben folyt a beszélgetés. Sajnos az is a kisléptékűség következménye, hogy nagyban a támogatásoktól függ, hogy egy-egy előadás eljut-e oda, ahol a legnagyobb szükség volna rá, és hogy hány ilyen helyre jut el egyáltalán. Remélhetőleg ezek az események segítenek nemcsak egyre jobb előadásokat létrehozni, de ennek a körnek a tevékenyégét is minél többekkel megismertetni. A TiE-társulatok művészeti, társadalmi, tudományos munkája ugyanis megkérdőjelezhetetlenül fontos bármikor, de az olyan világban különösen, ahol a kirekesztés, a felelősséghárítás, az elidegenedés, az elutasító hozzáállás, a párbeszéd hiánya mindennapos tapasztalat.

Amire nem emlékszünk, annak történelme sincs – írta fel a falra Patonay Anita. Erre a kezdeményezésre érdemes emlékezni.

 

A cikkben szereplő fotók a Káva Kulturális Műhely Facebook-oldalán jelentek meg.