Szemben az álhírrel – Tibi atya, a leghitelesebb hírforrás

A Független Médiaközpont március 28-án rendezte meg kerekasztal-beszélgetését és műhelyfoglalkozásait az álhírekről. Mi köze van az álhírnek a pletykához? Hogyan bújik ki a felelősség alól a Facebook és a Google? Van-e esélye egy átlagos magyar állampolgárnak igazi hírekhez jutni? Ilyen kérdésekre keresték a választ a beszélgetés résztvevői, akik között Pulitzer-díjas amerikai újságíró, hazai képszerkesztő, és médiaelemző is helyet kapott.

A Független Médiaközpont Újságírás újraindítása című, immár másfél éve futó projektjének utolsó eseménye volt a március 28-án megrendezett kerekasztal-beszélgetés és két műhelyfoglalkozás. Móricz Ilona, a Független Médiaközpont igazgatója köszöntőjében elmondta, hogy elsősorban azért kell most a tények ellenőrzéséről beszélni, mert a digitális technológia és a közösségi média teljesen átalakította a médiafogyasztási szokásainkat. (Az álhírekkel az ELTE Online is külön cikkben foglalkozott.)

Az első vitaindító felszólaló Dean Starkman, Pulitzer-díjas amerikai újságíró volt, aki jelenleg a Közép-Európai Egyetem vendégoktatója. Először felvázolta a média jelenlegi gazdasági helyzetét, amely gyakorlatilag az összeomlás szélén van: a médiaplatformok instabilak, egyre kevesebb embert foglalkoztatnak, a bevételük pedig folyamatosan csökken. Ami együtt jár egy elkerülhetetlen minőségbeli változással is: az igazán nagy munkát igénylő, 2000 szónál hosszabb cikkek száma drasztikusan lecsökkent, ami azért nagy baj, mert ez az oknyomozó újságírás visszaesését jelenti. Az oknyomozó újságírás pedig a média hatalomellenőrző funkciójának legfőbb letéteményese. 

Dean_Starkman

Dean Starkman Fotó: Wikimedia Commons

Ezzel szemben a Google és a Facebook reklámbevétele rohamosan növekszik. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összes digitális reklámbevétel 90%-át ez a két vállalat zsebeli be, és a digitális platformok összes többi szereplője osztozik a maradék 10%-on. Ennek ellenére a két óriáscég semmilyen felelősséget nem akar vállalni a platformjaikon megjelenő tartalomért, aminek a bevétele őket illeti. Így vált lehetségessé, hogy megérje üzletszerűen álhíreket gyártani. Ezek a kereskedelmi célú álhírek, melyeknek egyetlen célja, hogy a tulajdonos minél több kattintást vonzzon az oldalára, amiért az ott elhelyezett reklámokoin keresztül jelentős mennyiségű pénzt keres. Ezzel a problémával a Google csak akkor kezdett foglalkozni, mikor az amerikai elnökválasztási kampány során az álhírek több embert értek el, mint a valódi hírek, és a politikai felhangok miatt ez komoly presztízsveszteséget jelentett a Google márkanévnek. Azóta a Google komoly szankciókat vezetett be, hogy az álhírterjesztő oldalak reklámbevételeit korlátozza.

Starkman szerint álhírnek nevezhető a médiában megjelenő propaganda is, ezek az ideológiai álhírek. Ebben az esetben nem az anyagi haszonszerzés a cél, hanem az állampolgárok félrevezetése. Az ilyen propagandamédia jellemzője, hogy mindenből politikai kérdést csinál, még a tudomány objektív eredményeit is politikai irányzathoz kapcsolja. Azt a benyomást próbálja kelteni, hogy lényegében két világ létezik: az egyikben minden hazugság, a másik pedig az igazság. Ebben a helyzetben az a paradox, hogy a propagandamédia általában az aktuális hatalom nézeteit képviseli (például Oroszországban), mégis partizánként, az igazság egyetlen úttörőjeként állítja be magát. De ha szerintük az igazság képviselői vannak éppen hatalmon, akkor mi indokolja ezt a harcos beállítottságot?

Dean Starkman beszélt a média kapuőreiről is. Régen, a televízió és a nyomtatott sajtó korában pontosan tudtuk, kiknek a jóvoltából, milyen szűrőn keresztül jut el hozzánk az információ. Például egy szerkesztőség döntötte el, hogy egy újságban mi jelenik meg, és mi nem. A Google esetében viszont fogalmunk sincs róla, milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy mi lesz ott a keresési találatok között, és mi nem. A kapuőrök mostmár átláthatatlan algoritmusok lettek. Van-e megoldás? Starkman szerint igen, méghozzá az, ha a Facebook és a Google elfogadná és alkalmazná a médiaetika alapvetéseit, tehát felelősséget vállalna az általa terjesztett tartalomért.

A másik vitaindító felszólaló Weyer Balázs volt, a Főszerkesztők Fórumának elnöke. Először ő is a gazdasági vonatkozások felől közelítette meg a kérdést, mikor azzal egészítette ki Starkman megjegyzéseit, hogy álhíreket gyártani egyszerűen jobban megéri. Sokkal kevesebb energiabefektetéssel jár, hiszen nem kell utánajárni a tényeknek, elég csak kitalálni valamit. Azt is hozzátette, hogy a Google és a Facebook csak úgy vehető rá a felelősségvállalásra, ha érdeke fűződik hozzá, ezt mutatta meg, hogy csak akkor léptek, mikor a politikai álhírek miatt veszélybe került a hírnevük. Szerinte a két vállalat ragaszkodik az újságosbódé-szerephez: nekik semmi közük az újságok tartalmához, ők csak terjesztik őket. De ez a hasonlat több ponton is hibádzik, hiszen egy újságosnak igenis van szerepe abban, hogy mit rak legelőre a polcon, és mi az, amit egyáltalán nem forgalmaz, nem utolsó sorban pedig nem tartja meg magának az eladott újságok összes bevételét.

Ennél a képnél maradva előkerült a bulvár és álhírek kapcsolata. Az újságosstandok korában a bulvárlapoknak a címlapjukkal kellett meggyőzniük az olvasókat, míg az előfizetőkre építő lapoknak erre nem volt szükségük. Az online média elterjedésével viszont visszaszorult az előfizetők száma, hiszen a legtöbb médium ingyenesen elérhető tartalmat szolgáltat, ezért minden típusú hírnek a címadással kell felkeltenie az érdeklődést. Ráadásul az olyan platformokon, mint a Facebook vagy a Google, egymás mellett jelennek meg a bulvár és a nem bulvár hírek. Ennek következményeként az olvasó számára összemosódnak a műfajok, hiszen hasonló jellegű címmel, kontextus nélkül látja egymás mellett a komoly és a bulvár, az ál- és a valódi híreket. A nagy digitális platformok mostmár igyekeznek legalább jelezni az olvasóknak, ha egy cikk álhírgyanús. Weyer szerint ezzel az álhírek a pletykákhoz lesznek hasonlók: elolvassuk őket, de hisszük is, meg nem is.

álhírrel szemben

A beszélgetés résztvevői balról jobbra: Tófalvy Tamás, Magócsi Márton, Virágvölgyi István, Pál Zsombor (moderátor), Kőműves Anita, Dean Starkman Fotó: ELTE Online

A két vitaindító után megkezdődött a kerekasztal-beszélgetés Pál Zsombor, a Kreatív főszerkesztőjének moderálásával. A beszélgetésen Dean Starkmanon kívül részt vett Tófalvy Tamás, az MTA Médiatudományi Kutatócsoportjának tagja, a BME oktatója, Magócsi Márton, az Abcúg fotóriportere és multimédia-szerkesztője, Virágvölgyi István, a Capa Központ munkatársa, korábban az MTI fotószerkesztőségének vezetője, és Kőműves Anita, a Vasárnapi Hírek újságírója, korábban a Népszabadság munkatársa.

Pál Zsombor első kérdése az volt a résztvevőkhöz, hogy szerintük lehetséges-e az átlag magyar állampolgárnak valódi hírekhez hozzájutnia anélkül, hogy emberfeletti erőfeszítéseket tenne. Kőműves Anita személyes tapasztalatot hozott fel: az ő vidéki családjában azt tapasztalja, hogy működik az összezavarás, és letudják a médiát annyival, hogy úgyis mindenki hazudik. A médiafogyasztást egyedül a televízió képviseli, ami nincs a TV-ben, az nem jut el hozzájuk. De szerinte elég egyszer felhívni a figyelmet a tudatosságra, például rámutatni, hogy melyik csatorna milyen nézeteket képvisel, hova köthető, és ez talán megváltoztatja a szokásokat is. De az első ilyen tudatosító lépést már általános iskolában meg kellene tenni. Magócsi Mártonnak sok tapasztalata van erről, hiszen az Abcúgnál gyakran végez terepmunkát, amely során bepillanthat a legszegényebb családok életébe is. Ő is azt tapasztalta, hogy a televízió a legfőbb hírforrás, az minden háztartásban szinte állandóan be van kapcsolva, és általában amit a családfő néz, azt nézi mindenki. Az internetet ebben a közegben a Facebook jelenti, de nem médiafelület funkcióban.

Tófalvy Tamás arra mutatott rá, hogy személyes tapasztalat alapján mindenkinek van valami intuíciója, de tudományos igényű felmérés nincs arról, kihez milyen média ér el ma Magyarországon. A korábban felszólaló Weyer Balázs szavait idézte, aki azt állítja, hogy mikor az ember megvesz egy újságot, azt fizeti meg, ami nincs benne. Hiszen ma bármilyen információhoz hozzá lehet jutni, és jogunk is van elérni, de mikor egy sajtóterméket vásárolunk, annak a megszerkesztett voltáért adunk ki pénzt. A szerkesztés folyamatának pedig jelentős pontja, hogy mi az, ami kimarad a lapból. Arról, hogy ennek a magyar emberek mennyire vannak tudatában, gyakorlatilag nincs információnk.

10494852_421830104623956_650981637257159404_n

Fotó: Tibi atya Facebook oldal

Ha azt szeretnénk tudni, hogy mi alapján kategorizálják az emberek a híreket a Facebookon (például megkülönböztetnek-e álhíreket a valódiaktól, vagy bulvárt a komolytól), már a kérdés feltevésénél problémák adódnak. Hiszen lehet, hogy a felhasználók nem tesznek ilyen különbséget, a direkt rákérdezésnek pedig nincs sok értelme. A direkt kérdések eredményeként jönnek ki olyan válaszok, hogy szórakozásként mindenki természet- és dokumentumfilm csatornákat néz, holott a nézettségi adatok nem ezt mutatják. Ezt a problémát úgy próbálták kikerülni az MTA munkatársai, hogy hitelesség és szórakoztatóság alapján kellett az alanyoknak rangsorolniuk az általuk ismert médiaszereplőket. Az eredmény az lett, hogy a válaszadók Tibi atya és a Receptneked oldalát jelölték meg leghitelesebbként. Ilyen szinten nincs médiatudatosság az átlag fogyasztók körében.

media perspective

A média és a perspektíva Fotó: reddit.com

A következőkben Pál Zsombor a vizuális tartalom megítélésére kérdezett rá, felidézve Virágvölgyi István korábbi gondolatát, miszerint egy fotót az emberek sokkal objektívabbnak gondolnak, és elfogadják kész bizonyítékként. Holott egy fotó ugyanúgy keresztülmegy számtalan szűrőn, mire elér a befogadóig, a kontextualizációról nem is beszélve. Példaként Pál Zsombor azt az esetet hozta fel, mikor 2015-ben bejárta a magyar médiát egy videófelvétel, amelyen az látszott, hogy László Petra operatőr belerúgott egy menekülő gyerekbe, a felvételt sok médiafelület pedig abban a kontextusban közölte, hogy az operatőr elvi meggyőződésből cselekedett, pedig ez a felvételen nem látszott.

Magócsi Márton szerint ez jól mutatja, hogy önmagában egy videófelvétel sem objektív, beleilleszthető többféle narratívába, és nyilván mindenki úgy látja, ahogy a saját koncepciójába beleillik. Egy szerkesztőségnek azonban ennél felelősebben kell viselkednie, például várnia, míg előkerül más felvétel, és azzal árnyalni a képet, nem pedig utólag korrigálni. Attól, hogy az anyag beleillik az adott szerkesztőség valóságképébe, még nem lesz kész tény, ugyanúgy ellenőrizni kell.

Virágvölgyi István szerint minden fotó vagy videó eleve nézőpontközpontú, ezért az is egy jó módszer, ha mellé megkérdezik a jelenlévőket az esetről, bár ez ebben a konkrét esetben nem volt lehetséges. Visszautalt Dean Starkman szavaira, aki korábban említette, hogy minden új információ az eddigi ismeretekhez képest értelmeződik. Emiatt egy kontextus nélküli fotó esetében nehéz elvonatkoztatni a saját narratívánktól.

Végezetül Pál Zsombor felvetette, hogy mivel Kőműves Anita részletesen foglalkozott a sajtószabadság helyzetével Azerbajdzsánban, talán pozitív végkicsengést ad a beszélgetésnek, ha ezzel hasonlítja össze a magyarországi helyzetet. Kőműves Anita azonban kiábrándító választ adott: sokan azzal támasztják alá, hogy hazánkban igenis sajtószabadság van, hogy a megszüntetett Népszabadság munkatársai nem kerültek börtönbe, mint Azerbajdzsánban a rendszerkritikus újságírók. Ennek az érvelésnek az a hibája, hogy összekeveri a sajtószabadságot a szólásszabadsággal. A szólásszabadság azt jelenti, hogy bárki bármit leírhat a blogján, nem zárják börtönbe, de nem is biztos, hogy bárki elolvassa. A sajtószabadság viszont azt jelenti, hogy intézményes keretek között folyik az ország vezetésének ellenőrzése. És a hatalom ezt minden eszközzel támogatja.