Az Eötvös Collegiumban a hétvégén megrendezett Esti kérdések konferencia a filozófia és az irodalom kapcsolatát járta körül. Vasárnap a filozófiai nézőpont dominált két plenáris és hat további előadásban is. A nap folyamán olyan kérdések merültek fel, mint hogy hogyan lehetséges akaratlanul alkotni, hogyan szimulál az elménk történeteket, vannak-e a jelenvalón kívüli másik világok, és mi történik, ha lefejezzük a filozófiát.
A délelőtti szekció Az irodalom filozófiája címet kapta. Zvolenszky Zsófia plenáris előadásában Az akaratlan szerzői alkotás jelenségét járta körül. Lehetséges-e szándéktalanul létrehozni valamit? Zvolenszky szerint igen, de ehhez előbb tisztázni kell, mit jelent létrehozni, létezővé tenni. Abból indult ki, hogy az irodalmi alkotás során fiktív karaktereket lehet létrehozni, amelyek csak absztrakt módon (nem térben) léteznek. Az általa képviselt realista álláspont szerint ezek a megalkotott karakterek valóban léteznek. Erre három érvet hozott fel. A karakterek szerepelhetnek olyan mondatokban, amelyek a fikción kívül is igazak. Például (az említett szereplők Lev Tolsztoj Háború és béke című regényéből valók) az „Andrej herceg regényhős” állítás a regényen kívül is igaz. Az ilyen mondatok létezése feltételezi, hogy a tulajdonnévnek van referenciája. A legkézenfekvőbb referencia pedig egy absztrakt létrehozott karakter.
Az akaratlan alkotást a könnyebb megértés érdekében egy példán keresztül mutatta be. Tegyük fel, hogy Tolsztoj azt gondolta, hogy Andrej Bolkonszkij ugyanolyan valós történelmi személy, mint a regényben szintén szereplő Napóleon. Ebben az esetben a róla szóló történetben egy teljesen fiktív karaktert teremtett volna meg, méghozzá szándék nélkül. Ezzel megcáfolható az a kettős érvelés, mely szerint ha fiktív szándékkal alkot a szerző, akkor fiktív karakter alkotható, ha viszont nem fiktív a szándék, akkor nem fiktív karakter jön létre. Ez utóbbi tézis a szándéktalan alkotás tükrében nem tartható.
Az előadás dinamikáját biztosította, hogy a szervezők opponenst is kijelöltek: Tuboly Ádám ismertette ellenérveit és kérdéseit a Zvolenszky által elmondottakról. Elsőként azt jegyezte meg, hogy a létrehozás fogalma magában hordozza a szándékoltságot, ezért nem feltétlen ez a legszerencsésebb kifejezés. Továbbá kitért arra is, hogy a tudományban hogyan értelmezhető a Zvolenszky által felvázolt elmélet. Vannak ugyanis véletlenül „létrehozott” anyagok a tudományban, amikor kutatók egy másra irányuló kutatásban véletlenül hoznak létre valamit, majd ezt a melléktermékként keletkezett anyagot kezelik találmányként. Ilyenpéldául a rágógumi, a botox, vagy a szacharin. Ezek vajon akaratlanul alkotott entitások? Összeegyeztethető a létrehozás a tudománynak tulajdonított leíró funkcióval? Vagy ezeket megtalálásként, rátalálásként kell értelmezni?
Tuboly azt is megkérdőjelezte, hogy mikor számít újnak egy létrehozott absztrakt karakter. Ha például Harry Potterről akarunk írni, de egy tulajdonságában tévedünk, az már egy új szereplő? Illetve, ha nincs minden adat rögzítve egy ilyen kitalált entitásról, szabadon kiegészíthető a hiányzó tulajdonságokkal?
Zvolenszky válaszában azt fogalmazta meg, hogy általában intuíciós alapon meghatározható, hogy az esetleges eltérések ellenére ugyanarról az entitásról van-e szó. Egy fanfiction esetében egyértelmű, hogy a szerző szándéka ugyanazt a karaktert szerepeltetni, mint az eredeti műben. Ha nem elég széleskörű az eredeti leírás, a meglévő kikötések alapján azonosítható a szereplő.
Dombrovszki Áron Lehetségesvilág-beszédmód mint irodalmi fikció című előadásában azt járta körül, mi a különbség egy regényben megírt fikció és a filozófiában alkalmazott lehetségesvilág-elméletek között. A lehetséges világok beszédmódja abból indul ki, hogy a dolgok másképp is alakulhattak volna, mint ahogyan végül alakultak, és ezek a párhuzamos lehetőségek valahol léteznek (hiszen tudunk beszélni róluk, el tudjuk képzelni őket). Tehát egy fekete asztalra, mondhatom azt, hogy az lehetne piros. Ez a lehetséges világok beszédmódjára lefordítva úgy hangzik, hogy van olyan lehetséges világ, amelyben az asztal piros színű.
Egy fikciós műben (például Jane Austen Emma című regényében) ha azt olvassuk, hogy Emma Woodhouse Hartfieldben lakott, egyértelmű, hogy a mondat csak a fikciós környezeten belül értelmezhető, és nem keresünk valóban létező Emmát. Tehát gondolatban minden fikciós közléshez hozzátesszük, hogy a fikciós világon belül értelmezhető: Az Emma című regény fikciójában Emma Woodhouse Hartfieldben lakott. Dombrovszki szerint érdemes vizsgálni a két elmélet hasonlóságának okait, mert ez mind az irodalomban, mind a filozófiában érdekes eredményekhez vezethet.
Márkus Melinda Az irónia klasszikus és kortárs, valamint irodalomelméleti megközelítései című előadását a közismert iróniadefiníció ismertetésével kezdte: irónia az, mikor valamit állítunk, de valójában annak az ellenkezőjét gondoljuk. Nyelvészeti szempontból azonban számos pontosítást kell tenni ehhez a meghatározáshoz. Valójában a megszólaló attitűdje hangsúlyos. Nem hagyományos módon viszonyul az általa mondottakhoz, hanem elhatárolódik tőlük. Ennek egy formája, ha olyan közlést említ, amelyről a beavatottak tudhatják csak, hogy idegen tőle. Ez átvezet egy irodalmibb alapú leíráshoz, amely a befogadók csoportosítására épít. Márkus megemlítette, hogy nem csak nyelvi irónia létezik, hanem helyzetirónia is, amelyet azonban nehezebb felismerni.
Kékesi Balázs az elmeműködésnek a történetmeséléssel fennálló kapcsolatát elemezte Az irodalmi elme című előadásában. A kognitív tudományban bekövetkezett fordulat óta már evidens, hogy az elme nem vizsgálható a testtől elvonatkoztatva. Ezt megtestesült kogníciónak nevezik, és két fő jellemzője van: a szituáltság és a szimuláció. A szituáltság azt jelenti, hogy az elme megismerő működését az egyén és a szituáció kölcsönhatása határozza meg. A szimuláció során pedig már a szituáció felidézésének hatására is beindulnak a helyzethez kapcsolódó testi működések. Például egy kísérlet során véletlenül derült ki, hogy amikor egy majom látta a kutatót banánt enni, nála is beindultak a banánevéssel kapcsolatos agyi funkciók. Az ember esetében ez úgy jelenik meg, hogy az agyi szimuláció hatására nonverbális narratívák játszódnak le az elmében. Elég csak arra gondolnunk, hogy egy konferencia közben, ha éhesek vagyunk, akaratlanul is elképzeljük, hogy megrohanjuk a büfépultot, vagy elmegyünk ebédelni. Az előadás konklúziója szerint ez a narratívaalkotás az elmeműködés legelemibb formája.
A délutáni Irodalom a filozófiában szekció Darida Veronika Theatrum Philosophicum című plenáris előadásával indult. Az előadás a filozófia színpadra állítását problematizálta, elsősorban Antonin Artaud kegyetlen színházán keresztül. Artaud a kegyetlen színházzal valójában a tagadás színházát hozta létre. Nem is lehet másképp definiálni, Derrida szerint csak negatív állításokkal írható körül, hogy mi nem az. Tagadja a reperezentációt, a szavakat, a tudattalant. Ugyanakkor szigorú és tudatos, azt képviseli, hogy nincs kegyetlenség tudatos módszeresség nélkül. Az élet ősi erőinek önreprezentációja, maga az élet, a tiszta jelenlét jellemzi. Ebből következik, hogy a színház eseménye megismételhetetlen, tehát színház volta is lehetetlen. Ily módon a színház másfajta lehetőségének és lehetetlenségének követe egyszerre.
Az előadás második részében a filozófiai művek színházként való értelmezéséről, színpadra állításáról volt szó. Foucault szerint például a filozófia leginkább a pantomim színházhoz hasonlít, ahol rögtönzött jeleneteket látunk, a szereplők (filozófiai szerzők) pedig a korábbi elméletek maszkaji mögött játszanak.
Czifra Zsuzsanna Az Aki Nincs: A levinasi Másik szoros olvasásban címmel tartott előadást Lévinas korai művei alapján. Olyan kérdéseket vetett fel, mint hogyan lehet egyáltalán arról beszélni, ami nem én vagyok; mit tud kezdeni a nyelv és a gondolkodás annyira minimális tudással, ami már a nemlét határán van. A Másik mindig visszahúzódó jelenlétét párhuzamba állította a Mózes előtt indirekt módon megjelenő Istennel, aki állandóan még nem, vagy már nem lehet jelen.
Horváth Márk és Lovász Ádám merész témát választott előadásuknak: Lefejezettség a filozófiában és az irodalomban: A felszámolódás feltűnései Bataille és Marquard gondolkodásában. Horváth Márk Bataille-nál a lefejezettségben látta a modernitás végének esztétikai programját. Bataille pornográf, erotikus írásai ismertebbek, mint filozófiai nézetei, pedig a kettő szorosan összekapcsolható. Az erotizmus és a halál összekapcsolásának gondolata jelenik meg a műveiben. Ugyanakkor az erotizmus lélektani keresés is: szándékosan elveszti önmagát, önfelszámoló folyamaton megy keresztül. Az erotizmus túllép a szexualitással konvencionálisan összekapcsolódó produkción, és kívül áll mindenféle rendszeren.
Lovász Ádám szerint Marquard írásait az 1970-es évek posztmodern szkepszisének kontextusában lehet értelmezni. Ekkor már sem a tudományba, sem az emberbe, sem az utópikus ideológiákba vetett hit nem élt. A filozófiát is egy lefejezett entitásként láttatja, amelyet önnön kudarcai fejeztek le. Képtelen volt kijelölni saját határait, céljait, ezért a természettudományoknak is sikerült elnyomniuk. Marquard szerint a filozófiának egyetlen kompetenciája van: szembenézni saját inkompetenciájával. Azért létezik egyetlen teoretikus kiút is, mégpedig meghaladni az önreferenciát, és más tudományterületeken újra legitimálni saját magát.
Takács Dániel Filozófia és szatíra: Platón, Lukianosz, Nietzsche című előadásában Montaigne alapján elkülönítette a filozófus két lehetséges attitűdjét: a melankóliát és a kedélyességet. Szerinte ha a filozófus kedélyesen gúnyolódik az általa feltárt téziseken, akkor végképp elvesztette a hitét a világ jóságában. Ha viszont panaszkodik és bánkódik a feltárt világ valódi működésén, akkor még megvan benne a hit a jóságban. Ily módon választ kaphatunk arra, hogyan fér meg egymás mellett a filozófia önmaga komédiájával, a szatírával.
Vasárnap este bemutatták az Eötvös Collegium Filozófia műhelye által szervezett előző, nemzetközi konferencia tanulmánykötetét On what it is… címmel. A konferencia zárásaként az érdeklődők kerekasztal-beszélgetést hallhattak Írók a filozófiáról címmel.
