„Probléma, ha a szülők autoriter nevelési stílust képviselnek”

Dr. Prazsák Gergő, az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének tudományos munkatársa szerint. Ám nem csak erről, hanem a társadalmunkról, szociálpszichológiáról, aktuális kutatásokról és jelenkori problémákról beszélgettünk. 

Miért hasznos a szociálpszichológia? Miként alkalmazható a jelen problémáira? Mindenekelőtt: mi ez a tudomány, és hogyan foglalható össze olyannak, aki sosem hallott még róla?

A szociálpszichológia a mindennapi életünk során tapasztalt és átélt eseményeket rendszerezve mutatja be, illetve a megérzéseinket ellenőrizhető formában dokumentálja. Elsősorban nyilván az ember a fő kérdés, a különböző szerveződési szinteken élő – mint ahogy Nietzsche mondta – meghatározatlan állat. Kisebb-nagyobb csoportokban, társadalmakban élünk és ezeken a csoportosulási szinteken megjelenő társas kapcsolatoknak a vizsgálatával foglalkozik a „tudomány.”

 

Hprazsakogyan magyarázza meg a szociálpszichológia például a csoportnyomás jelenségét? Elvégre pszichológiai elemeket is tartalmaz – ami az emberrel foglalkozik –, és szociológia, ami a társadalommal, a kettőnek pedig valahogy össze kell érnie.

A fő kérdés az, hogy egy ilyen esetben – amikor a csoporttal ellentétes vagy nem harmonikus véleményen vagyunk – mennyire fontos nekünk az adott csoporthoz való tartozásunk, és mi mennyire vagyunk fontosak a csoportnak. Az is lényeges, hogy mennyire demokratikus vagy nyitott az adott közösség.

Számos kísérleti szociálpszichológiai kutatás született az ilyen helyzetekről. Azt gondolom, hogy a csoporton belüli viták roppant fontosak, és minden demokratikus közösségben kívánatos, hogy a tagok vitázzanak egymással, és kifejezzék véleményüket. Nyilván ebben van egy demokratikus megfontolás is: a csoport így egy konszenzusos véleményt mutathat kifelé – ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a csoport minden tagja maximálisan elégedett és egyetért ezzel a konszenzusos véleménnyel, viszont az egyén aláveti magát a csoportnak abban az esetben, ha a csoport demokratikusan dönt. Épp ez a csoport lényege: közös álláspontot fogalmaz meg.

Lehetnek feltételes közös álláspontok is. Az Alkotmánybíróság esetében például léteznek olyan ítéletek, ahol egyes bírák különvéleményt fogalmaztak meg a döntéssel kapcsolatban. Ez nem jelenti azt, hogy az illető nem áll ki a végső állásfoglalás mellett – hisz ott is egy többségi csoportdöntésről volt szó –, viszont ilyen formában kifejezte saját nézőpontját is. Azt gondolom, hogy ezzel sincs probléma.

Fontos különbséget tenni formális és informális csoportok között. Leegyszerűsítve: az informális csoportok nagyobb mértékben a tagok választásán alapulnak. A munkahelyi feladatkörök által szükségszerűen meghatározott csoportok például formálisak. A csoport demokratikus döntési képességét itt a belső hierarchia is befolyásolja.

 

Mekkora a különutasok olyan aránya, ami már komolyan árt a csoport produktivitásának?

Ez kulturális tényezőktől függ. Ha a munkahelyi csoportokat, vagy a munkahelyek minőségét nézzük, akkor óriási különbség fedezhető fel az észak- és nyugat-európai és a volt szocialista országok közt. A European Social Survey kétévente végzett vizsgálatában többek közt erre vonatkozó értékrendi kérdéseket tesznek fel – innen kettő releváns e témában. Az egyik arra irányul, hogy milyen mértékben teszi lehetővé a vezetőség az alkalmazottaknak az önálló munkabeosztást, a másik arra, milyen lehetősége van a munkavállalónak arra, hogy kifejtse véleményét a cég működésével kapcsolatban. Óriási különbség látható az említett régiók közt: a volt szocialista országokban gyakorlatilag egyáltalán nincs lehetőség arra – a megkérdezettek bevallása szerint –, hogy saját maguk szervezzék meg a napi munkájukat, a munkahelyük pedig egyáltalán nem érdeklődik a vállalat irányelveivel kapcsolatos véleményük iránt. Ebben az értelemben szerintem nem is a külön utasok aránya a legfontosabb, hanem az, hogy mennyire demokratikusak a döntéshozatali mechanizmusok.

 

Hogyan tudja mérni ezeket az indikátorokat a szociálpszichológia? Léteznek más munkaszervezési megoldások is a fent említetteken kívül, illetve véleménye szerint melyik az ideális?

Utóbbit nem tudom megmondani, ahhoz istennek kellene képzelnem magam. A már meglévő és jól dokumentált tapasztalatok a kísérleti szociálpszichológia témájában arra mutatnak, hogy a demokratikusan működő csoportokban ugyan valamelyest alacsonyabb a produktivitás és a termelékenység, ám a csoport másik funkcióját – ami pedig a szolidaritás – sokkal jobban kielégíti.

A szociálpszichológiai kísérletek a 20. század elején indultak el az Egyesült Államokban az intenzívvé váló gazdasági fejlődés következtében. Az első vizsgált kérdése az volt, hogy mitől fog jobban termelni az adott csoport. Kiderült, hogy a külső körülmények csak egy elemét teszik ki a produktivitásnak, és nagyon fontos a társas kapcsolatok minősége is az üzemen belül. Ez egy újabb irányt nyitott a szociálpszichológiai kísérleteknek.

Kurt Lewin híres kísérletében később az autoriter, a demokratikus és a laissez-faire vezetői stílust hasonlította össze. Az első hatékonyabbnak bizonyult a másodiknál, de a tagok számára rosszabb élményt nyújtott a közös munka. Később ezt Magyarországon óvodásokkal ismételték meg, ami nyilván számos kérdést felvet. Meg lehet ezt tenni hatéves gyerekekkel? Nem okoz-e ez olyan mélyreható traumát – például az autoriter csoportban játszó kisgyereknek – amit később nem tud feldolgozni? Ezért nem is gondolnám azt, hogy ezt a kísérletet sokszor és gyakran meg kellene ismételni – az eredményeiből viszont fontos lenne tanulnunk.

 

Mi történik akkor, ha egy gyerek különböző élethelyzetekben más vezetői stílussal találkozik – például az óvodában egy autoriter jellegű vezetővel találkozik, miközben otthon a szülőkkel demokratikus a kapcsolata, a nagymamánál pedig ráhagynak mindent? Melyik lehet a dominánsabb, és ez mitől függhet? Milyen hatása lehet ennek a későbbiekben?

Ez nehéz kérdés, amin sokat gondolkodnak a pszichológusok. A kérdés első részében megfogalmazottakkal kapcsolatban kiemelném, ahogy az az előbb idézett kísérletből is kiderült, hogy az autoriter óvónőben nem bíztak meg a gyerekek. Ebben az esetben viszont, ha azt gondoljuk, hogy a család nagyon demokratikus, akkor nyilvánvalóan a gyerek otthon el tudja mondani a szüleinek, hogy mi történt az óvodában vagy iskolában. Ha van egy nyitott légkör, akkor lehet ezekről beszélgetni, mindenki elmondhatja a maga véleményét. Ha én lennék a szülő, egy ilyen esetben azt gondolom, azonnal elhoznám a gyereket az iskolából vagy óvodából, és keresnék neki egy másikat. Azt gondolom, ilyen esetben kezelhető a helyzet.

Nagyobb a probléma akkor, ha a szülők képviselik az autoriter vezetési stílust. A náci Németországból emigrálni kényszerült szociálpszichológusok mutattak rá arra, hogy egyáltalán nem volt független a náci Németország autoriter berendezkedése a társadalom alacsonyabb szerveződési szintjén, a családban tapasztalt rendszerektől, ahol az apa döntő mértékben átvette azt az autoriter beállítódást, ami egyébként a társadalom egészében is tapasztalható volt. Sőt mi több, a kutatók azt állítják, hogy kifejezetten erre a családon belüli autoriter berendezkedésre épült maga az egész náci Németország.

A legfontosabb tehát szerintem az, hogy a családon belül demokratikus döntési helyzetek legyenek. Több ezzel kapcsolatos kutatást is végeztünk a mai Magyarországon – például nemrég kérdeztem meg 200 halmozottan hátrányos helyzetű településen működő iskolának az igazgatóját arra vonatkozóan, hogy milyen problémák jelentkeznek az iskolai osztályokon belül a gyerekek között. Több mint 50%-uk azt válaszolta, hogy elsődlegesen a gyerekek családi hátterével van a probléma, azaz nem is igazán a gyerekeket kellene megnevelni, hanem a családokat. Ez nem csak etnikaiprobléma, összefügg a szegénységgel is.

Visszatérve a kérdésre: ilyen helyzetben hiába demokratikus az iskola. Felmérésünket egyébként annak kapcsán készítettük, hogy a teljes hátrányos helyzetű közösséget egységesen bevonó konfliktuskezelési eszközöket szeretnénk létrehozni – ezért azt vizsgáljuk, hogyan lehet például egy falu esetében olyan eszközöket és olyan módszertant adni az ott dolgozó tanárnak, polgármesternek, szociális munkásnak és egyáltalán a falu népének, amivel csökkenteni lehet a falun belül a különböző társadalmi konfliktusokat.

Épp egy szociodramatikus eszközön dolgozunk, ami egyébként nem egy magyar, és nem is egy 21. századi találmány. Egy román származású, Moreno nevű szociálpszichológus fejlesztette ki a rögtönzések színházát a harmincas években. Manapság is nagyon sok helyen alkalmazzák ezt a módszert – például az észak-ír konfliktusok kezelése kapcsán jött létre a Theater of Witness nevű színház, ahol olyanok elevenítik fel művészeti eszközökkel életüket, akik a katolikus és protestáns konfliktusok résztvevői voltak, ma pedig színházban játsszák el ezeket a konfliktusokat, így dolgozva őket fel. Ezt a módszert nyugodtan el lehet vinni kistelepülésekre is, ahol ezzel lehet kezelni a konfliktusokat.

Úgy vélem, a fő probléma az, ha az elsődleges közegben – ami általában a család – nincs meg a demokratikus berendezkedés.

 

Szociálpszichológiai szempontból mi a magyarázata a migránsokkal kapcsolatos gyűlöletkeltésnek? Nem ismerjük őket, különbözik a kultúránk és a bőrszínünk, nem egy nyelvet beszélünk – hogy hat ez egy kisebb csoportra, vagy akár a társadalom egészére?

Nagyon nehéz most erről politikai kérdések tárgyalása nélkül nyilatkozni. Azzal együtt, hogy mindez nyilvánvalóan egyre nagyobb társadalmi probléma, tény, hogy rendívül elhibázott politikai döntéseket láthatunk az országon belül. Nem véletlenül mondta a pápa is azt a menekültkérdéssel kapcsolatban, hogy szerinte egyre nagyobb probléma lesz – ami valóban így is van – és kért szolidaritást a célországoktól.

Ezzel kapcsolatban az előítéletek kialakulását és fennmaradását vizsgáló kutatásokat kell felidéznünk. Az ismeretek hiánya egy nagyon fontos tényező előítéletek kialakulásában – itt pedig az előítéletek egy olyan célcsoportjáról van szó, amelyekről gyakorlatilag nem tudunk semmit. Nem tudjuk, hogy milyen színű a bőrük, hogy honnan, és miért jönnek. Egy ilyen meghatározatlan csoportot a társadalom „külföldieknek” nevez – de kik is ők? Hagyományos értelemben véve mindenki, aki nem magyar állampolgár. Uniós és schengeni tagságunk miatt azonban ez messze nem ilyen egyszerű. Migránsnak számít egy osztrák állampolgár, aki Magyarországra jön dolgozni?

 

Nem lehet, hogy az egyenlők között is vannak egyenlőbbek, és ezért is propagálják sokan a „megtelt a hajó” koncepcióját az idegenekkel kapcsolatban? Hogyan csapódik le mindez a szélesebb társadalomban?

Egy pillanatra hadd térjek ki arra, hogy mi magunk is csak az elmúlt pár percben megkülönböztettünk már legalább kétféle migránscsoportot, és akkor még ott vannak a határon túli magyarok, akik nem is állampolgárság alapján, hanem kulturális értelemben egy újabb csoportnak tekinthetők – és még így sem teljes a kép. Nem tudom, mi az, hogy „idegenek,” mivel egészen különböző csoportokról van szó. Fontos lenne tehát, hogy az ilyen formulák a közbeszédben se létezzenek, vagy ha igen, akkor ezeket a magas labdákat azonnal lecsapja minden demokratikus politikai szerveződés.

„A hajó megtelt” állításával kapcsolatban érdemes megnézni az utóbbi négy-öt magyarországi népszámlálást. Pontosan az ellenkezője történik: a hajóból maguktól ugrálnak ki az emberek és úsznak el Ausztriába, Németországba, Londonba…

A lakosság csökkenésénél is komolyabb demográfiai probléma a társadalom idősödése. Ez a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban is felvet kérdéseket, mert a jelen körülmények között majdhogynem megszűnt az öngondoskodás. Mire nyugdíjas leszel, addigra majd rá forsz jönni arra, hogy nem lesz ember, aki a nyugdíjadat kifizesse Magyarországon. Egyszerűen kevesebben lesznek a dolgozók, és kizárólag az ő adójukból vagy az általuk befizetett nyugdíjjárulékból kellene az akkori időseknek nyugdíjat kapni. Ez Nyugat-Európában nem teljesen így van. Sőt, Magyarországon is kétpillérű nyugdíjrendszer volt alig néhány évvel ezelőtt. Természetesen nem lehetett egyik pillanatról a másikra megszüntetni a szocializmus korábbi „nagyszerűségeit” – tehát kellett, hogy legyen egy olyan lába is a nyugdíjrendszernek, ami az aktuális nyugdíjasok eltartásáról gondoskodott. Ezt a „szocialista maradványt” azonban szépen, lassan ki lehetett volna vezetni, vagy legalábbis lecsökkenteni. Helyette az öngondoskodást vezették ki, és ez felveti a kérdést, hogyan lesz fenntartható az a nyugdíjrendszer, melynek anyagi bázisát egyre kevesebb embernek kell biztosítani. Most azt mondják, hogy majd akkor több gyerek fog születni – és lehet, lesz a most bevezetett családpolitikai támogatási rendszernek néhány ezer fős hatása. Az azonban még mindig kérdéses marad, hogy ez a néhány ezer fő elegendő lesz-e majd arra, hogy a nyugdíjadat kifizessék 20 év múlva.

Kép: ELTE

Kiemelt kép: Miskolci Egyetem

  • Esztre

    az autoriter neveléssel kapcsolatban én azt látom, hogy az újra teret hódít, ebben nagy szerepe van az egyházi iskoláknak és a liberális-demokratikus és a laissez-faire nevelés szándékos összemosásának a köztudatban