Miért középiskolás éveinkre emlékszünk leginkább?

Egy nagyszerű kutatás eredményeit osztotta meg a nagyvilággal a napokban Frank T. McAndrew, a Know College pszichológus professzora. Sokunkat érdekli, hogy vajon a rengeteg emlékből, amit földi létünk során összegyűjtünk, és melyik korszakunkból marad meg – McAndrew-ék csapata megtalálta a választ.

A cikket a The Conversation oldalán publikálta McAndrew és csapata. Kutatásuk során arra jutottak, hogy az emberek szeme nem véletlen lábad könnybe a középiskolai ballagás folyamán, ugyanis az agyunk ezt az időszakot éli meg legintenzívebben első körben. Itt éli át először élete legélvezetesebb, legbántóbb vagy legboldogabb élményeit, és ezek az “elsők” igen mély benyomást hagynak az emberben, attól függetlenül, hogy ezek pozitív vagy negatív impulzusok.

Ezen reakciók eredete visszavezethető többek között arra a példára, miszerint régebben (évszázadokkal ezelőtt) általánosságban véve több ideig élt együtt több generáció mint manapság, és lassan fejlődő agyunk nem feltétlenül van hozzászokva a tényhez, hogy tinédzserkorunk közepén (14-18 évesen) összezárnak minket több tucat korunkbelivel. Ez a környezetváltozás óriási hatással van az agyra és nagy mértékben befolyásolja a minket érő behatások következményeit neurológiai szempontból. Illetve még az is szerepet játszhat a mély emlékek megmaradásában, hogy régen már fiatalon kellett bizonyítani rátermettségünket (például a törzsi világban egy-egy vadászat során), és akik itt elbuktak, azok a közösség szemében meg lettek bélyegezve, amit vagy nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak magukról lemosni.

Emellett a fiatalkorunk zenéinek hatását sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezzel kapcsolatban Mark Joseph Stern publikált a Slate-nek:

” Hogy megértsük, felnőtté válásunk miként függ össze bizonyos dalokkal, kezdetben az agy és a zene kapcsolatát kell megvizsgálnunk általánosságban. Mikor először hallunk egy számot, a hallókérgünk kerül stimuláció alá és a ritmusokat, dallamokat, harmóniákat egy nagy egységgé kovácsolja össze. Innentől kezdve a zenére adott reakcióink következménye attól függ, agyunk mely területét aktiváljuk különböző tettekkel. Például kezdj el énekelni egy dalt a fejedben, ezzel aktiválni fogod a premotoros kérget, melynek feladata a mozdulatok megtervezése és koordinálása. Kezdj táncolni és a neuronjaid szinkronba kerülnek a zene lüktetésével. Figyelj nagyon a dalszövegre és a hangszerelésre, ezzel a falcsonti kérget fogod munkára bírni, mely segít a figyelmed más irányba való koncentrálásában. Ha pedig olyan dalt hallgatsz, ami személyes emlékeket mozgat meg benned, a prefrontális kéreg aktiválódik.

A zene mindenkiben ilyen és ehhez hasonló szikrákat ébreszt, de ez a szikra a fiatalok körében tűzijátékká válik. 12 és 22 éves korunk között az agyunk gyors neurológiai fejlődésen megy keresztül – s a zene, ami ez idő alatt a szívünkhöz nő legtöbbször boldogságérzettel hálózza be lebenyeinket. Amikor neurológiai kapcsolatot alakítunk ki egy dallal, ezzel egy időben egy nagyon erős és meghatározó emlékkép is kialakul bennünk, amit részben a pubertás okozta hormonoknak köszönhetünk. Ezek a hormonok azt sugallják az agyunknak, hogy minden, ami ekkor történik velünk, hihetetlenül fontos – legfőképp a dalok, melyek tinédzserkori álmainkat (és kínos pillanatainkat) övezik” – írja a Slate-nek Mark Joseph Stern.

slate_neurological

 

Kép: slate.com, factor-tech.com

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]