Mit mond Varufakisz az új Bretton Woods elképzelésről?

Jánisz Varufákisz, Görögország volt pénzügyminisztere, az Athéni Egyetem közgazdászprofesszora fejtette ki véleményét az 1914-es Bretton Woods-i konferenciáról, amely során két ember – Franklin Roosevelt amerikai elnök képviselője, Harry Dexter White és a hervadó brit birodalom képviselője, John Maynard Keynes – és az ő víziójuk csapott össze. Nem meglepően White terve győzedelmeskedett, s az új, háború utáni rendszer a kapitalizmus legszebb időszakának alapjait rakta le.

A fent említett rendszer egészen addig tartott, amíg az USA elveszítette külkereskedelmi többletét, és a White által kialakított berendezkedés össze nem omlott. Ebből adódóan az elmúlt két évtized nagy visszatérő kérdése folyamatosan az volt, hogy vajon Keynes terve megfelelő lenne-e a 2008 utáni multipoláris világunk számára? A kínai központi bank elnöke, Csou Hsziao-Csuan 2009 elején ezt már felvetette, és azon sajnálkozott, hogy Bretton Woods nem Keynes javaslatát karolta fel. Két évvel később az IMF akkori vezérigazgatóját, Dominique Strauss Kahnt arról kérdezték, szerinte milyennek kellene lennie az IMF 2008 utáni szerepének. Azt válaszolta: „Keynes hatvan évvel ezelőtt már előre látta, mire van szükség, de akkor az még idő előtti volt. Most itt a pillanat, hogy ezt megvalósítsuk. Úgy gondolom, készen állunk erre.”

Pár hét múlva azonban Strauss Kahnnak távoznia kellett posztjáról, anélkül hogy valaha is megmagyarázhatta volna, pontosan mire gondolt, amit meg kellett volna valósítani. Nem túl nehéz azonban kitalálni, hogy ez mi lehet. Mindenekfelett az új rendszer tükrözné Keynes azon nézetét, amely szerint a globális stabilitást a kapitalizmus azon velejáró természete ássa alá, amely éket ver a többlettel és a hiánnyal rendelkező gazdaságok közé. Keynes azt javasolta, hogy az olyan rendszereket, amelyekben a kiigazítás az adós számára kötelező, míg a hitelező számára csak önkéntesen vállalt lehetőség, egy olyan rendszerrel váltsák fel, amelyben a kiigazítás terhe egyenlőképpen oszlik meg az adósok és a hitelezők között.

A Keynes által javasolt megoldás egy nemzetközi klíringunió (ICU) volt, amelyben minden jelentős gazdaság részt vett volna. Miközben megőriznék saját valutáikat és központi bankjukat, a tagállamok összes fizetése egy közös elszámolási egységben – amelyet Keynes bancornak nevezett el – történne, és az összes nemzetközi fizetést az ICU-n keresztül bonyolítanák le. Minden egyes tagállam ICU-ban való számláját bizonyos összegű bancorban (egy nemzetközi fizetőeszközben) írnák jóvá a világkereskedelemben betöltött részesedésük arányában. Az ICU megadóztatná a tartós többletet és hiányokat, hogy megszüntesse a nem kiegyensúlyozott tőkeáramlás, a volatilitás, a nem megfelelő globális kereslet közötti negatív visszacsatolási mechanizmusokat.

Keynes javaslata nem volt problémáktól mentes. Rögzített árfolyamú valutákat tartalmazott az elképzelése, ami korlátozott hitelkereteket tenne lehetővé a krónikus deficittel küzdő országoknak, illetve a pénzügyminiszterek közötti állandó alkudozást idézne elő az árfolyamok és kamatok újbóli megállapítása. Emellett merev pénzügyi ellenőrzést is tartalmazott Keynes javaslata, amely a bürokraták számára túlhatalmat adna a tőketranszferek felett.

Nincs ok azonban arra, hogy miért ne lehetne az ICU-t rugalmas árfolyamokkal, illetve olyan egyszerű, automatikus szabályokkal létrehozni, amelyek minimalizálják a politikusok és bürokraták túlzott hatalmát, miközben az megőrizné Keynes eredeti elgondolásának kedvező elemeit a globális egyensúlytalanság kordában tartása terén.

Egy új ICU vagy NICU (új nemzetközi klíringunió) olyan lenne, ahogy azt Keynes kigondolta. A bancor helyett azonban abban egy közös digitális valuta – nevezzük azt kozmosznak – szerepelne, amelyet az IMF bocsátana ki és szabályozna. A rendszernek az egyensúlytalanságok féken tartását célzó potenciáljának teljes mértékű kihasználása érdekében két stabilizáló transzfert lehetne bevezetni. Először is a külkereskedelmi egyensúlytalanságra vonatkozó illetéket évente kivetnék az egyes központi bankok kozmoszszámlájára a folyó fizetési mérleg hiányának vagy többletének arányában. Az illetéket pedig a közös NICU-alapba kellene befizetni. Másodsorban a pénzügyi magánintézményeknek is díjat kellene fizetniük a NICU-alapba az egyes országokból történő tőkeáramlások mértékének arányában.

A külkereskedelmi egyensúlytalansági illeték célja, hogy motiválja a többlettel bíró országok kormányzatait arra, hogy ösztönözzék a hazai fogyasztást és beruházásokat, másrészt rendszerszinten csökkentse a hiánnyal rendelkező országok nemzetközi vásárlóerejét. A tőkekiáramlási hullámokra kivetett illeték pedig automatikusan büntetné a spekulatív tőkekiáramlásokat és -beáramlásokat anélkül, hogy a növekedne a bürokraták hatalma, illetve anélkül, hogy merev tőkekorlátozási intézkedéseket vezetnének be.

A világ így egy globális vagyonalapra tehetne szert. Ez lehetővé tenné, hogy a karbonszegény energiarendszerek felé való átalakulást globális szinten finanszírozzák oly módon, ami élénkítené a világgazdaságot a zöldenergiára és a fenntartható technológiákra vonatkozó kutatás-fejlesztésekbe történő befektetéseken keresztül.

Keynes megelőzte saját korát. Javaslatához szükségesek a digitális technológiák és a devizapiacok, amelyek az 1940-es években még nem léteztek. Ezekkel azonban ma már rendelkezünk, mint ahogy a nemzetközi klíringrendszerekkel kapcsolatban is vannak már tapasztalataink. Emellett igen nagy szükségünk van egy olyan alapra, amely a globális zöld átalakulást finanszírozná. Ezt a keynesi Bretton Woods-i rendszer automatikusan létrehozná. Ami nem áll fenn, az a szükséges politikai folyamat. Valójában egy Roosevelthez hasonló politikus hiányzik, aki egy asztalhoz ültetné a különböző szerepelőket, és katalizálná a változást.

Forrás: vg.hu
Kép: essentialstyleformen.com