Nagyjából minden sajtóorgánum foglalkozik a menekültkérdéssel: hogy éppen ki hogy nyilatkozott, vagy hogy melyik országba hányan érkeztek éppen aznap, és a megoldásra vonatkozó javaslatokról. Megnéztük szakmai szemmel ennek médiareprezentációját, különös tekintettel a médiában megjelenő fotókra. A hírek többsége rövid, lényegretörő, és más sajtóanyagából vagy az MTI-től származik. A megszólalók általában politikusok, rendvédelmi szervek, szóvivők stb., maguk az alanyok, akikről szó van, nagyon ritkán kapnak szót.
Habermas fogalmával élve, ezek a hírek „színes köntösben” jelennek meg: figyelemfelkeltő, szenzációhajhász címekkel és botrányos, személyes történetekkel, melyek nem mindig fedik le a valós történéseket. A cél sajnos nem mindig a tájékoztatás, hanem a profitorientáltság: a fogyasztás.
A legnagyobb probléma szerintem az, hogy éppen emiatt a háttéreseményekről és a miértekről nagyon kevesen számolnak be – hogy pontosan kik is jönnek, és hogy vajon miért stb., az már kevés helyen szerepel…
A témával kapcsolatosan megjelent képeket vizsgálva és a “fogyasztás” előtérbe helyezése kapcsán Susan Sontag gondolataira hagyatkoznék. A szenvedés képeken való bemutatását a meztelen testeket ábrázoló festményekkel állítja párhuzamba, szerinte mindkettőre ugyanolyan igény van a nézők felől. A fénykép bemutató jellegét hangsúlyozza, mely a realizmus óta egyre nagyobb teret hódít, ez az irányzat „megengedte” a kellemetlen tények bemutatását. A fénykép egy rabul ejtett élmény, a fényképezés aktusa mindig a hatalom érzetét kelti, mert fényképezni annyi, mint birtokba venni a tárgyat. A fénykép az embert tárggyá minősíti, lefotózni valakit pedig annyi, mint erőszakot követni el ellenük, mert a fotó úgy láttatja őket, ahogyan ők sose látnák saját magukat.
Sontag szerint egy kép csak addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl, tehát az egyre emelkedő ingerküszöbünk miatt minél inkább sokkolóbb képekre van szükség a médiában (is).
Elég nagy port kavartak nálunk a kormány plakátjai – és az erre válaszul adott ellenplakát kampány is, melyek egyáltalán nem sokkolóak vizuálisan, mivel csak írást tartalmaznak. Így összevethető a verbális és a vizuális kommunikáció kifejező ereje.
Chatman egyik tanulmányában az irodalmi nyelv kifejezőerejét hasonlítja össze a film vizuális megjelenítésével. Szerinte a filmkép nem tud állítani, csak bemutat, tulajdonságokat közöl. Ezzel szemben a regény képes állítani, és egy dologra fókuszálni.
Ez az állítás véleményem szerint a médiára levetítve nem teljesen igaz. A nyelv által valóban pontosabban ki lehet fejezni dolgokat, mint egy-egy képpel. Viszont ma már vizualitás nélkül tulajdonképpen semmi sem létezik, például a fotó alátámaszthat egy-egy állítást. Az alábbi képen Angela Merkellel készít szelfit egy menekült férfi: a kép sokkal erősebb érzelmeket vált ki belőlünk, mint az előző mondat elolvasása.
A World Press fotókiállítás második helyezett képe is ezzel a kérdéssel foglalkozik. A kimentett hajótörötteket ábrázolja egy mentőcsónakban, Líbia partjaitól északra 35 km-re egy olasz haditengerészeti fregattról.
Fontosnak tartom, hogy ezekkel a fotókkal felhívják a figyelmet társadalmi kérdésekre, problémákra. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut az a kérdés, hogy ezzel valóban segít-e valaki?
Készült egy 2014-es felmérés is, mely a médiareprezentációt vizsgálja. Ezt itt találjátok.
Forrás:
Jürgen Habermas. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása V. A nyilvánosság társadalmi struktúraváltozása
Susan Sontag: A szenvedés képei
Seymour Chatman: Amire a regény képes de a film nem (és fordítva)
Kép: hvg.hu, nol.hu, origo.hu, nepszava.hu, index.hu
