Magyar flórakutatók a szkipetárok földjén

Barina Zoltánnal, a Természettudományi Múzeum botanikusával beszélgettünk az általa vezetett Albán expedíciókról.

A Természettudományi Múzeum Növénytárának Könyves Kálmán körúton lévő ódon épületébe belépve különös érzés fogja el az embert. Az elzárt folyosókon lévő vaskos szekrények szinte az egész világ flóráját rejtik. Albánia 3500 növényfaja nyolc szekrényt tölt meg. Ez gazdagabb, mint a tiranai gyűjtemény – mondja büszkén a Magyar Természettudományi Múzeum botanikusa, Barina Zoltán, aki kutatócsapatával 2004 óta vezet expedíciókat Albániába.

Miért pont Albánia?

Félig-meddig véletlenül kerültünk oda zoológusokkal 2004-ben. Elkezdett érdekelni az egész és még abban az évben újra visszamentem, beleástam magam, láttam, hogy nem nagyon mozgolódnak errefelé a botanikusok. Albánia mindig is kuriózumnak, alig ismertnek számított növénytani szempontból. Azóta ezek az utak rendszeressé váltak.

Miből áll egy flórakutató munkája?

Maga a kutatás nem merül ki a növények megtalálásában, az idő jelentős része arra megy rá, hogy utólag feldolgozzuk a gyűjteményt. Persze a lényegi rész a terepi gyűjtés. Az albán flóra rendkívül gazdag, a mediterrán tengerpartoktól kezdve a 2500 méter fölötti hegyekig rengeteg féle élőhely van.

Hogyan lehet felkészülni egy ilyen útra?

Leginkább ül az ember a számítógép előtt és nézi a Google Earth-öt meg a térképeket. Muszáj kinyomozni, hogy miként közelítsünk meg egy helyet. Például volt egy ritka növényfaj, amelyről korábban leírták, hogy melyik hegységben él és sikerült megtalálnunk egy mindössze szoba nagyságú területen, máshol sehol.

Új fajokat is sikerül felfedezni?

Persze, de erre általában nem azonnal jövünk rá. Ha valami gyanúsnak tűnik, leszedjük, hazavisszük, megvizsgáljuk és előfordul, hogy valóban egy új fajra bukkanunk. Eddig több száz, Albániában eddig még nem ismert fajt mutattunk ki az ország területéről, illetve írtunk le.

Mi jellemző az ottani flórára?

Bizonyos szempontból izoláltnak tekinthető. Ez az elszigeteltség annak köszönhető, hogy Albánia rendkívül zárt ország volt. A II. világháború után a sztálinista Enver Hodzsa hatalomra kerülésével megszűntek a külkapcsolatok, a 70-es évekre az egész világot ellenségnek tekintették. Nem volt kereskedelem, turizmus, egyáltalán nem lehetett a határt átlépni. A növényvilág szempontjából ez jelentős, ugyanis máshol döntően ebben az időszakban terjedtek szét az idegen fajok. Készítettünk egy összegzést, amiből kiderült, hogy kevesebb, mint 200 nem őshonos növényfaj él itt, ami nagyon kevésnek számít.

Tehát Hodzsa diktatúrája az embereket elnyomta, az őshonos növények viszont virultak?

Hogy milyen volt az őshonos fajoknak, azt senki nem tudja. De egyébként rájuk nézve sem mondható egyértelműen pozitívnak ez az időszak, mert abban az időben csapolták le a síkvidéki mocsarakat, amik az ország 20%-át borították. Ezeknek ma már nyomuk sincs. Az albán természetvédelem ma sincs a helyzet magaslatán, sőt azt mondanám nem is létezik. A kutatásaink kezdetén direkt megnéztem, hogy mely növényeket nyilvánították védettnek és mindössze két fajt találtam; a mételyfüvet, amit 80 éve nem láttak és a Solenanthus albanicus nevű érdes levelű növényt, amelynek nincs magyar neve. Ez viszont Dél-Albániában sokfelé megtalálható. A növények helyett inkább a műkincsekre, ókori leletekre vigyáznak, hiszen ebben látnak turisztikai hasznot.

Milyen egy másik kultúrkörben kutatni? Vannak konfliktusok?

Nagyon élvezem az ottani munkát. Igyekszünk nem úgy odamenni, hogy mi vagyunk a nagy nyugati, gazdag kutatók, egyrészt mert nem is vagyunk azok, másrészt nem érdemes. Igyekszem albánul is tanulni, kapcsolatba kerülünk a helyiekkel, ők pedig segítőkészek, kedvesek, soha nem volt gondunk velük. Sőt olyan is előfordult, hogy hajnalban lerobbantunk az autóval a semmi közepén, az akkumulátor tönkrement. Amíg ott bütyköltem az autót egyszer csak a semmiből előtoppant egy gyalogos rendőr. Megállított egy arra járó autót, a sofőr pedig elvitt a legközelebbi városba, ahol nem volt ilyen kis akkumulátor, mert Mercedesekhez szoktak, de a következő városban már sikerült találni egyet.

Jól gondolom, hogy még visszamennek Albániába?

Természetesen (széles mosoly). Idén májusban is megyünk. Eredetileg a Krím-félszigetre akartunk menni, de azt most inkább elnapoltuk. Egész jól „lefedtük” Albániát, de még vannak fel nem fedezett helyek, leginkább ezekre a részekre tervezzük az utakat. Van például olyan növény is a gyűjteményben, amiről fogalmam nincs, hogy mi lehet, senki nem ismeri fel. Visszamegyünk, és más évszakban, másik vegetációs időszakban próbálunk belőle gyűjteni, hátha mutat majd olyan jellegzetességet, amit felismerünk. Magyarországon is előkerültek az utóbbi 20 évben olyan növényfajok, akár őshonosak is, amikről eddig nem tudtuk, hogy itt is élnek, így bárhova bármikor érdemes visszamenni, mert mindig fogunk találni új fajokat. Az ember kijár valahova már 10 éve, minden évszakban, esőben, fagyban, napsütésben minden zugot megnézett és még mindig fedezünk fel ugyanott új fajokat. Elképesztő ez a változatosság.

 

(Szöveg és fotó: Simó Szabolcs)