“Számomra nagyon fontos, hogy személyes kapcsolatban legyek a hallgatóimmal, személyesen mutassak példát” – emelte ki Sebestyén Zoltán, az ELTE egyetemi tanára, aki 2013. március 15-én kapta meg a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést.
Március 15. alkalmából a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át. Miért tartja fontosnak az elismerést?
Személyesen egyáltalán nem tartom fontosnak. Nem ezért tanítok, nem ezért dolgozom – eddig nem is kaptam díjat. Úgy gondolom, inkább a munkahelyemnek fontos, mint nekem. Egy kollektívában dolgozom, ez a közös munkánk eredménye, nem egyedül az enyém. Az, hogy díjat kaptam, azt jelenti, hogy ez a kollektíva jól működik.
Matematikusként reprezentációelmélettel és funkcionálanalízissel is foglalkozik. Hogyan mutatná be ezeket a területeket a laikusoknak?
Amit én csinálok, az kristálytiszta elmélet, melynek alkalmazása mások feladata. Laikusnak ezt nagyon nehéz elmagyarázni, szerintem nem is lehet. Aki természettudományos egyetemi végzettséggel rendelkezik, annak talán, de egy bölcsésznek nem tudnám leírni a területet. Egy mérnöknek úgy mondanám el, mint a mátrixok elméletének végtelen dimenziójú változatát. Neumann János vonalán haladva talán érzékeltetni tudnám a fontosságát a kvantumfizikával való szoros kapcsolat miatt. Legutóbbi eredményünk az volt, hogy sikerült kiderítenünk, hogy Neumann egy alaptételének a megfordítása is igaz. Ezt az alaptételt 80 éve ismerjük, de még senki nem gondolt arra, hogy fordítva is működik – ennek jelentőségét csak az érti, aki ilyesmivel foglalkozik.
Mikor kezdődött érdeklődése a matematika iránt?
Számomra a matematika már az általános iskolában is nagyon egyszerű volt: alsó tagozatban a négy évfolyam egy osztályba járt, és sokszor én válaszoltam meg az idősebbeknek feltett kérdéseket. A döntő pillanat mégis az volt, hogy gimnáziumban tanultam tovább. Ez akkoriban nem volt annyira elterjedt, mint ma. Sokan nem is értették, hogy miért döntöttem így, hiszen a gimnázium nem ad szakmát. Szerencsém volt, Horváth Jenő (aki akkor fiatal tanár volt, ma már professor emeritus Sopronban) szakkörön tanított matematikára. Horváth Jenő nagyon jó tanár volt. Számos versenyen vettünk részt, és sok érmet is elhoztunk, magas szinten tanított minket. A versenyeken sokszor olyanokat előztünk meg, akik akár két osztállyal is felettünk voltak. Szerelmese voltam a matematikának, képes voltam éjjel is matekozni, annyira érdekelt a tantárgy. Ezután természetes volt, hogy az egyetemen matematikus szakon folytassam tanulmányaimat. Akkoriban még nem volt PhD-képzés, aki egyetemi tanár akart lenni, annak kutatnia, publikálnia kellett. 1984-ben lettem a tudományok doktora – 18 év alatt sikerült ezt elérnem. Közben öt gyereket felneveltünk a feleségemmel, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Ebben az időszakban rettenetesen fáradt voltam, de ma már csak a szépre emlékezem.
Évtizedek óta oktatja a matematika rejtelmeire a hallgatókat. Mi az, amit szeretne átadni nekik? Kiknek ajánlaná a tudományos pályát?
Elsősorban a hosszú évek alatt megszerzett tapasztalataimat szeretném átadni. Az óráimon azzal igyekszem felkelteni a diákok érdeklődését, hogy szándékosan hibákat követek el, és várom, hogy észreveszik-e. Amikor látom, hogy lankad a figyelem, mindig megállok, és megpróbálom őket egy kicsit felrázni: elmondok egy viccet vagy anekdotát, hogy felfrissüljenek, és újra figyelni tudjanak. Számomra nagyon fontos, hogy személyes kapcsolatban legyek a hallgatóimmal, személyesen mutassak példát. A helyes hozzáállást, a dolgok mikéntjét szerintem csak így lehet hatékonyan megmutatni. Nagyon lényegesnek tartom, hogy aki erre a pályára készül, ne idegenkedjen a sok tanulástól, a rengeteg információtól. Jó kutató ugyanis abból lehet, aki elkötelezettséget érez. Nem baj, ha valaki sok minden iránt érdeklődik, de egy idő után el kell döntenie, hogy mivel szeretne foglalkozni. Még a matematikán belül sem lehet mindenhez érteni.
Mivel foglalkozik jelenleg, milyen tervei vannak?
Mostanság az oktatás mellett azt tekintem fő feladatomnak, hogy a doktoranduszaim munkáját segítsem. Ennek eredményét szinte napról napra érzékelem. Szívesen segítek nekik a kutatásban, sosem sajnáltam senkitől az információt. Ráadásul engem is az érdekel, amit még nem tudok – amit tudok, az számomra nem jelent sokat. Igyekszem mindezek mellett minél többet foglalkozni az unokáimmal: kilencen vannak, de szerencsére hagynak nekem elég időt a matematikára is.
Forrás: ELTE.hu
