Ponyva, szubkultúra, esetleg mozgalom? Különféle sztereotípiákkal találkozik az, aki elmerül a tudományos-fantasztikus irodalom világában. Hol van a sci-fi tényleges helye az irodalomban? Hogyan lehetséges, hogy a BTK-n két évtizede sci-fi szeminárium működik? Interjú Sárdi Margittal, az ELTE BTK oktatójával és a Magyar Scifitörténeti Társaság elnökével.
Honnan jött az ötlet, hogy sci-fi kurzus induljon?
Ez nagyon régen volt. 1992-ben volt itt egy kis sci-fi baráti társaság. Pont akkor alakult intézetté a tanszékcsoport, és Kenyeres Zoltán lett az új tanszékvezető. Sétált a folyosón, és látta a papírt az ajtómon, hogy SF baráti találkozó lesz valamelyik este. Szólt nekem, hogy ha ilyen találkozókat szervezek, tulajdonképpen csinálhatnék szakszemináriumot a témából. Eleinte nem akartam, hiszen ez egy kötetlen baráti társaság volt, és féltem, ha ebből szeminárium lesz, ahol kötelezettségek és számonkérés van, akkor elveszíti a spontaneitását. Végül hagytam magam megfűzni, mert nagyon nagy dolognak éreztem, hogy Magyarországon nálunk elsőként legyen tanrendben felvehető, kredittel végezhető sci-fi óra. Elindult, és fokról fokra veszítette el a baráti társaság jellemzőit. Néha már bántam, mert így azok a szertartások is elvesztek, amik a társasághoz hozzátartoztak. Annak azért mégis örülök, hogy már ilyen régóta létezik a szeminárium, és számos szakember került ki tőlünk: kritikusok, könyvkiadó szakemberek, akik a sci-fi környékén maradtak.
Milyen visszajelzéseket adnak a hallgatók?
Nyilván nem tetszhet mindenkinek. Arra viszont nem panaszkodom, hogy ne lett volna elég hallgató. Igyekeztem mindig újdonságot vinni a szemináriumba, volt, hogy írókat hívtam meg. Az utolsó két félévben nem irodalomtörténetet, hanem kritikaírást tanulnak a hallgatók, ez nagyon tetszik nekik. Én is szórakoztatóbbnak tartom, mert az irodalomtörténetnek azért mindig van egy nyögvenyelős jellege, ezt nem lehet letagadni. A kritikaírás más, ott az ember kihegyezi a tollát és nagyon élvezi, amikor a hegyes tollával mindenféle csúfságokat művelhet, kiélheti a romboló ösztönét. A hallgatók szisztematikus képzést kapnak arról, hogyan kell kritikát írni. Az órán mondatról mondatra megbeszéljük, bíráljuk az írásaikat, és úgy látom, szükségük van rá, hogy ilyen mélységig foglalkozzanak az írásaikkal. Sajnos az az igazság, hogy az íráskészségüket mások nem ápolják, csak bírálják. Kapnak rá egy jegyet, de sose fogják megtudni, mi volt rossz és jó benne. Itt viszont mindenki kap visszacsatolást. Van olyan hallgató, akinek annyira megtetszett ez a módszer, hogy noha még egyszer nem vehette föl a tárgyat, mégis eljött ebben a félévben is és írja a kritikát. Az együttlét, ez a fajta közös önképzőköri forma tetszett meg neki.
Mennyire lóg ki ez a kurzus a többi tanszéki tárgy közül?
Nagyon kilóg belőle, de elfogadták. Az utolsó fél évtizedben már nem számít annyira renittens gondolatnak a sci-fivel foglalkozni. Az irodalom peremterületei most sokkal nagyobb érdeklődést kapnak, mint akár egy-két évtizeddel ezelőtt. Már nem ütközik nehézségbe, hogy ilyen témájú szakdolgozatot válasszon valaki, valamikor ez elég sok cselezésbe került.
Ön a Magyar Scifitörténeti Társaság elnöke, ami 2003-ban jött létre. Miért kellett ilyen sokat várni a megalakulásra?
Eszünkbe se jutott, hogy társaságot kéne alapítani, hiszen ott volt a szeminárium. A ’90-es évek végén az alapítók generációja kikerült a szemináriumból, és fölmerült az igény, hogy maradjunk továbbra is együtt, ne szóródjunk szét. Ebből született meg végül a társaság. Alapvetően azokat tartja össze, akik a szemináriumhoz közel álltak: hallgatói vagy vendégei voltak. Mi a sci-fi történetével foglalkozunk, pályázatokat írunk ki diákoknak, hallgatóknak, tanároknak. Idén középiskolai tanárok számára írtunk ki pályázatot sci-fi témájú óra tartására. Úgy érezzük, ennek van a legtöbb haszna.
Hogyan látja, milyen szinten áll a magyar sci-fi irodalom a nemzetközihez képest?
Nagyon nehezen tudnám fölbecsülni egy idegen ország termését, hiszen abból csak nagyon keveset ismerek. Nem ismerem például az angolszász sci-fi irodalom egészét, csak néhány kiemelkedő alkotást, így biztos, hogy hamis az a kép, amit róla alkotok. Úgy érzem, a magyar sci-fi irodalom az 1995-2005 közötti hullámvölgyet leszámítva erősen lépést tart a többivel. A ’80-as években biztosan rendkívül magas színvonalú volt. Most újra vannak nagyon jó sci-fi íróink, akik ha angol nyelven írnának, ugyanolyan sikereket tudnának elérni. Azt számításba kell venni, hogy a mi nyelvünk elszigetelt. Az íróinkat nem olvassák külföldön, csak nagyon kevés esetben sikerül idegen nyelven megjelentetniük a munkáikat.
Van kedvenc sci-fi írója?
Inkább a magyarok között vannak kedvenceim. Mindig úgy éreztem, hogy az idegen sci-fi nem az én világom. Olvasom, de nem érzem magamhoz annyira közel állónak. Nagyra becsülöm Szélesi Sándor munkásságát. Az utóbbi években Antal József munkái kiemelkedőek, sokat elmondanak az emberről, egy jövendő társadalom nehézségeiről. A magyar novellairodalom mindig is magas színvonalú volt, és a sci-fi novellairodalom is ilyen. Remek novellaíróink vannak. Nemere István még most is nagyon jó, de vannak jó fiatal novellaíróink is. Bán János olyan kisregényeket ír, hogy futkos az ember hátán a hideg. De ilyen Ódor Ákos is, és még sokan mások. Az elmúlt 2-3 évben Varga Beáta nagyon magas művészi színvonalú novellákat mutatott be. Egyébként meglepő, milyen nagy számban vesznek részt nők a sci-fi irodalomban. Korábban azt hittük, hogy ez férfi dolog.
Különböznek a női sci-fi írók által írt művek a férfiakétól?
Nem igazán. Tény, hogy vannak nőírók, akiknek a szemlélete lényegesen más, mint a férfiaké. A ’80-as években indult el a pályán Pap Viola, neki nagyon jellegzetesen női szemlélete van: inkább a lélek belső rezdülései és a női nézőpontok izgatták. A kortársak közül Varga Bea ilyen, aki inkább a belső nézőpontokat választja. De sokaknak egyáltalán nem látszik az írásain, hogy nő írta, ilyen Fazekas Bea vagy Lőrinczy Judit. Ha nem lenne ott a név, senki nem mondaná meg, hogy női íróról származik. Önmagában az, hogy nő vagy férfi írta a művet, nem számít. Az, hogy mennyire jó vagy rossz, más dolgokból derül ki.
A sci-fi nagy része a jövővel foglalkozik. Ön szerint van olyan jövőkép, ami megvalósulhat ezekből a munkákból?
A jóisten mentsen meg minket ettől. Mostanság elég borúlátóak a sci-fi írók a jövendő társadalom tekintetében, és tartok tőle, hogy ezek közül némelyik meg fog valósulni, és nem fogunk örülni neki. A sci-fi mindig is érdeklődött a jövő társadalma és a jövő társadalmi problémái iránt. Már a ’80-as években is erősen érdekelte íróinkat a társadalom és az egyén viszonya. Most a jövő társadalmi felépítése, szerkezete, a környezeti problémák, éghajlatváltozás, és ezek a hatása az emberre és társadalomra azok a témák, amik nagyon izgatják a sci-fi írókat. Az Új Galaxis egy pályázatában utópiák írása volt a feladat. Annyi anyag érkezett, hogy két utópiaszámot tudtak kiadni belőle, de mind disztópia volt, azaz rossz jövőkép. Ez nagyon erős figyelmeztetés. A sci-fi irodalom szerepe nem a jóslás, hanem a figyelmeztetés. Antal József Diagnózis című regénye például egy olyan társadalmat rajzol, mely nem bírja és nem is akarja eltartani az öregeket és betegeket, akik hasznot nem hajtanak. Egy ilyen társadalomban az orvos feladata nem az élet, hanem a társadalom megóvása. Nagyon sokáig kísérti az embert ez a jövőkép, hiszen felmerül a kérdés, hogy az elöregedő társadalom mennyit bír ki, és mikor fog ellenkezni.
fotó: Szép Ági
