Parák Tibor életútja már önmagában véve is lenyűgöző. ’56-ban emigrált, több mint negyven évig élt Svédországban, ahol kutatott, felfedezett, bányát igazgatott, ebédelt a királlyal, egyszóval karriert csinált. Járt Kínában, Brazíliában, a Spitzbergákon, Japánban, Peruban, dzsungelben-tajgán, végül mégis hazajött.
Milyen út vezetett egy fiatal magyar geológust Svédországba?
Az én nagyon kalandos életem tizenhét éves koromban kezdődött, amikor a Fő utcán bilincsbe vertek pár diáktársammal együtt, ’45-ben. Azzal gyanúsítottak minket, hogy összeesküvést szervezünk a Vörös Hadsereg ellen… Hat diákot vittek kihallgatni, azt mondták, hogy hazamehetünk, ha aláírunk nekik. De hogy mit, azt nem mutatták meg. Mi hárman a barátaimmal konokul kitartottunk, mi ugyan nem írtunk alá semmit, a többi hármat elengedték. Így történt, hogy a háború utáni első választáskor mi börtönben voltunk. Na, ezután még hetekig tartott a „vallatás”, mindig kaptunk egy jó nagy verést, aztán vittek vissza a cellába. A sok gumibotos ütlegeléstől úgy feldagadt a kezem, hogy alig bírtam mozgatni, a homlokomon pedig tizenegy centi hosszan felrepedt a bőr. Hát, akkoriban nem valami kíméletesen hallgatták ki az embert… Nagyjából ez volt a háttere annak, miért akartam én kimenni külföldre.
Végül ’56-ban jutott ki.
Októberben volt két hét szabadságunk, egy geológus-technikus barátommal kilátogattunk Erdélybe. Fene se gondolt arra, hogy visszajönni már nem tudunk! A határokat ugyanis az események miatt lezárták. A jugoszláv követségen beutazási engedélyt és menedékjogot kértünk, öt napot voltunk Belgrádban. Amikor rájöttünk, hogy az élet enyhén szólva ott sem fenékig tejfel, elhatároztuk, hogy továbbállunk Ausztriába. Az osztrák követségen kértünk pecsétet a papírunkra, így tudtunk Bécsbe jutni.
Amikor ott volt Ön előtt a választási lehetőség, hogyhogy nem Amerika mellett döntött, mint az emigránsok közül olyan sokan?
Az amerikaiak hozzáállása kezdettől fogva nem tetszett. Kihasználtak egy tragédiát, olyan volt az egész, mint amikor az ember szedegeti a mazsolát a kalácsból… Meg sem fordult a fejemben, hogy oda jelentkezzek. Az egyetemen tanultunk már Svédországról, a különleges érceiről, úgy gondoltam, ha kijutok, legalább szerzek magamnak egy kis praxist pár év alatt. Aztán ott ragadtam húsz évig.
Mihez kezdett nyelvismeret, iratok, kapcsolatok nélkül egy teljesen idegen országban?
Eleinte gyűjtőtáborban voltunk, aztán közvetítettek ki minket idővel. Nagyon csodáltam azért a svédeket, amiért ilyen szervezettséggel, sőt emberséggel kezelték ezt az egészet. Decemberben például megpróbáltak nekünk, magyaroknak egy kis hazai karácsonyt varázsolni fenyőfával, mindenfélével… Amikor jöttek a munkaközvetítők, bajban voltam, semmiféle papírom nem volt, még a geológusi képzettségemről sem. Egy göteborgi professzorhoz kerültem, akinél, miután próbálta felmérni, mit tudok, végül félállásban elhelyezkedhettem, igaz, nagyon alacsony fizetéssel. Fél éven belül aztán tanársegéd lettem. Papírom ugyan továbbra sem volt, hiába kísérelte meg édesanyám utánam küldeni a diplomámat. Tizenegyedszerre sem sikerült, mindig elutasították. Egy korábbi, a Magyar Földtani Közlönyben diákként publikált cikkemmel tudtam csak némi alapot adni annak, hogy én valaha jártam egyetemre.
Mi volt az az elmélet, aminek alátámasztásával a tudományos körökben egy csapásra ismert lett a neve?
Akkor már odafent Kirunában laktam. A fúrások, külfejtések felelőse voltam, közben végeztem a saját kutatásaimat. Idővel kezdtem gyanítani, hogy amit anno mi tanultunk az ércképződésről, az nem egészen úgy van, ahogy Per Geijer professzor, az elmélet megalapozója állította. A régi magmatikus tan szerint az érctartalmú magmás test a mélyből felnyomulva két kőzetréteg közé préselődik és ott megmerevedik. Én azonban azt találtam, hogy ez nem magmatest, hanem az ércképződés oldatokból történt kémiai kicsapódásának következménye. Geijer professzor világszerte elismert szaktekintély volt, eleinte senkinek nem mertem beszélni arról, hogy az összegyűjtött bizonyítékok alapján megdöntöttem az elméletét… Amikor kellő mennyiségű adattal rendelkeztem, lassacskán kezdtem beavatni svéd kollégáimat is. Kétszáz oldalas beszámolóban írtam meg a felfedezésem minden részletét, majd leküldtem egy stockholmi professzornak. A professzor elhalasztotta olaszországi útját azért, hogy feljöjjön és a saját szemével győződjön meg a leírtakról. A véleménye a következő volt: ez az utóbbi évtizedek legnagyobb szenzációja a svéd ércgeológia területén!
Az elmélet megvédése egyben a nagydoktori védése volt.
Igen. Nagyon készültem a védésre. Én voltam az utolsó előtti, aki még a „régi ceremónia” szerint doktoráltam, frakkban kellett megjelennem. Borzasztó kényelmetlen volt, életemben először viseltem frakkot. Míg a hegyek között éltem, úgy szoktam kinézni, mint egy utcai csavargó… Azóta már többször is felvettem, rákényszerültem, például egy olyan ebéd alkalmával, amikor a király is jelen volt. Visszatérve a védésre: négy óra ötven percig tartott, a végén már folyt a hátamon a víz… Az akkori szabályok szerint három ember kérdezhetett öt órán keresztül, három egyetemi professzor pedig osztályozta a vitát, ami teljesen nyilvános és nemzetközi volt. Az öreg Geijer professzor is ott volt, majdnem kilencven évesen, az elején több mint egy órán keresztül vitáztunk. Végül úgynevezett felső osztályzatú minősítést kaptam, amivel automatikusan egyetemi docenssé nyilvánítottak.
Mégsem maradt az egyetemen?
Nem az volt a célom. Ugyanebben az időben kaptam egy ajánlatot, hogy legyek az állami tulajdonban lévő bányatrösztnél főgeológus, majd megbízott az akkori ipari miniszter, hogy építsek fel egy állami kutatóvállalatot, ami bányászati kutatásokat segít. Évekkel később hosszas szakmai vitákba keveredtem, többek között azért, mert megpróbáltam megakadályozni egy uránbánya létrehozását. Hogy miért? Teljes őrültségnek tartottam, geológiailag, bányászatilag, egészségügyileg és gazdaságilag is. Annak ellenére, hogy munkahelyeket teremtett volna, aggasztó, sőt veszélyes mértékű volt odalent a bányában a radioaktív sugárzás, sőt az egészberuházás egyszerűen veszteséges lett volna. Az eset nagy port kavart, nyilvános vitákon vettem részt, amiket a tévében is közvetítettek. Végül nekem lett igazam, visszavontak minden engedélyt, s a mai napig nincs uránbánya Svédországban. Voltak, akik szentté avattak, és voltak, akik elátkozták azt a percet, amikor Svédország befogadott… de ilyen az élet.
Ezek után döntött úgy, hogy hazatér?
Nem, még évekig maradtam. Sokat utaztam is, lelőhelyeket térképeztem fel, becsléseket végeztem. Ebben az időszakban jártam például Guineában, ahol jó öt hetet töltöttem a dzsungelben a svédek egyetlen delegáltjaként. Összesen ketten voltunk ott fehérek… Tíz hónapig voltam Brazíliában, többek között az Amazonas kellős közepén. De megfordultam Ausztráliában, Új-Zélandon, Japánban, Kínában, odafent a Spitzbergákon, az USA-ban, Peruban is. Nyugdíjasként kezdtem el arról gondolkozni, hogy jó lenne visszajönni Magyarországra. Végül 2000-ben költöztem haza.
Ön 1954-ben diplomázott az ELTE-n. Amikor hazatért, öregdiákként csatlakozott az Alumnihoz.
Aranydiplomám alkalmából csatlakoztam, 2004-ben.
Tehát tartja a kapcsolatot régi diáktársaival?
A hosszú idő alatt sajnos nagyon megfogyatkoztunk. Amikor végeztem, már akkor is nagyon kevesen voltunk a szakon, abban az évben csak tizenöten diplomáztunk időben, holott az évfolyamot huszonegyen kezdtük. Egy kisebb társasággal össze szoktunk járni, együtt ebédelni, kitárgyalni a különféle reumás panaszainkat…
Szoktak nosztalgiázni a régi diákévekről?
Hogyne, bár többen panaszkodnak arról, milyen felejtősek lettek. Erre azt szoktam mondani, hogy én már húszéves koromban is felejtős voltam, ennyivel le van szerelve a dolog.
Fotók: Martin Vanda
