„A kísérleti lakótelep az elvetett alternatíva”

Keller Márkus az 1960-as években kiemelt jelentőségű Óbudai Kísérleti Lakótelep történetének felkutatásával, közreműködésével nemrég nyílt kiállítás a Kiscelli Múzeumban.

Kutatómunkájával segítette a Kiscelli Múzeumban megnyílt 1960: az Óbudai Kísérleti Lakótelep története című kiállítás megvalósítását. Hogyan kapcsolódott be a tárlat összeállításába?
Branczik Mártával a kiállítás kurátorával egymástól függetlenül kezdtünk el foglalkozni az Óbudai Kísérleti Lakótelep történetével, de már két éve igyekszünk összehangolni a munkánkat. Ennek eredménye egyrészt a kiállítás – mely elsősorban és nagyrészt a Budapesti Történeti Múzeum munkatársaként Márta alkotása -, másrészt a lakótelepről szóló könyv. A kiállításon hallhatóak az általam szerkesztett, a lakókkal és a lakótelep építészeivel készített interjúk.

Milyen szerepe volt az Óbudai Kísérleti Lakótelepnek 1960-ban? Mi jellemezte a hatvanas években a modern lakáshasználatot?
Az Óbudai Kísérleti Lakótelep egy nagyobb, a lakásépítést és lakáshasználatot megújítani kívánó állami projekt részeként épült meg. Mivel ebben az időszakban a legnagyobb probléma a lakáshiány volt, a legfontosabb cél – az 1950-es években nagyon kismértékű – állami lakásépítés felgyorsítása lett, a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással. Ezt a célt típustervek kialakításával próbálták elérni – az Óbudai Kísérleti Lakótelep felépítése, és a korábban meghirdetett tervpályázat a legmegfelelőbb típustervek megtalálását szolgálta. Így a kísérleti lakótelepet egyfajta példának szánták. Sajátos bájt ad az Óbudai Kísérleti Lakótelep történetének, hogy megépülésével egy időben az állami vezetők a paneltechnológia mellett tették le a voksukat, így a hagyományos technológiával megépült Óbudai Kísérleti Lakótelep alaprajzi megoldásaival együtt nem lehetett a tömegtermelés alapja.

Az 1950-60-as évek lakáshasználata nagyon sokféle volt, a városi lakosság jelentős része még az 1945 előtt épült lakásokban lakott. Az 1960-as évek második felétől indult meg a panel (házgyári) lakótelepek építése, a falun lakók pedig a saját maguk által épített „kockaházaikba” költöztek. Ebben a kontextusban a modern lakás racionális, átgondolt alaprajzú építményt jelentett, beépített szekrényekkel, konyhával és fürdőszobával. A modern lakáshasználaton pedig ezeknek a lakásoknak az értő birtokba vételét értették.

Részt vesz az „Európai Léptekkel a Tudásért, ELTE” kutatóegyetemi TÁMOP-projektben is. Milyen kutatásokat végez a pályázaton belül?
A kutatás során azt vizsgálom, hogy az úgynevezett „lakáskérdésre” milyen választ adtak az európai államok 1945 után. Ennek egyik, magyarországi példája az Óbudai Kísérleti Lakótelep, ezért ennek történetével foglalkoztam több tanulmányban. Ezt, valamint a lakótelep társadalom- és építészettörténeti feldolgozását mutatja be Branczik Mártával közösen írt könyvünk, mely novemberben remélhetőleg már a könyvesboltokban lesz. Emellett kutatómunkát folytattam Bécsben és Berlinben, valamint az ELTE-n és a Bécsi egyetemi Institut für Europäische Ethnologie-ben tanítok, illetve recenziókat írok különböző folyóiratoknak német és magyar nyelven.

A projekt során egy tanulmánykötettel is foglalkozik.
A már említett Branczik Mártával közösen szerkesztett kötet az Óbudai Kísérleti Lakótelep és születésének kontextusát próbálja megragadni kettős megközelítésben. Az elméletileg szorosan összetartozó, de a gyakorlatban mégis olyan ritkán találkozó társadalomtörténeti és építészettörténeti megközelítést próbáltuk ebben a könyvben összeilleszteni. A munka nem volt könnyű és nyilván az eredmény sem hibátlan, de az együttműködésre való törekvés hasznosságát mindenképpen bizonyítja.
A két hosszabb, a klasszikus tudományosság kritériumait követő tanulmány mellett a lakótelep „hétköznapi”, megélt történetét mutatják meg az ott lakókkal és az építészekkel készült interjúk részletei. Az épületek megismerését az egyes házakról készült részletes leírás, és a tervező építészek rövid életrajza segíti elő. A viszonylag rendhagyó szerkezetet az indokolja, hogy nem csak megközelítésében, de funkciójában is többféle igényt igyekszik kielégíteni a kötet: egyszerre kíván a témát tudományosan feldolgozó tanulmánykötet és a laikusok számára is befogadható „vezető” lenni, mely segít Budapest társadalom- és építészettörténetének egy kevéssé ismert epizódját bemutatni.

A projekt májusban véget ér. Milyen tervei vannak az egyetemi kutatócsoportnak erre az időszakra vonatkozóan?
Decemberben szervezünk egy műhelykonferenciát, ahol az egyes kutatások kapcsán felmerülő módszertani problémákat vitatjuk meg, elsősorban az összehasonlító módszerre fókuszálva. Ha jól tudom a TÁMOP projektnek nem lesz folytatása, így a kutatócsoport is szétesik, egyénileg próbál mindenki boldogulni. Sajnálom ezt, mert így nagyon értékes és már most komoly eredményeket hozó, izgalmas kutatások szakadnak meg, vagy – és ez legalább olyan rossz – kerülnek az egyetemen kívülre.

Különböző ösztöndíjaknak köszönhetően külföldön is tanult. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott? Hogyan tudja ezeket itthoni munkája során kamatoztatni?
Azt gondolom, hogy egy olyan kis ország történetírásának, mint Magyarország égetően szüksége van arra, hogy művelői nyitottak legyenek a nemzetközi történetírásra. A nemzetközi alatt azonban tévedés lenne csak Nyugat-Európát vagy Észak-Amerikát érteni, legalább olyan fontos a kelet-európai országok történetírását ismerni. Ez a nyitottság és az ehhez kapcsolódó tudásanyag legkönnyebben úgy szerezhető meg, ha hosszabb időt külföldön tölt az ember. Évekig dolgoztam Németország különböző egyetemein, ahol a konkrét szaktudáson túl rengeteget tanultam a tudományszervezésről, a történész munka hétköznapjairól. Éppen az utóbbiban rejlő különbségek segítettek abban, hogyan a saját gyakorlatomat is kritikusan szemléljem, és revízió alá vegyem. De egy hosszabb külföldi tartózkodás arra is ráébreszt, hogy vannak olyan hazai tudományos tradíciók, amelyekre támaszkodni lehet és kell.

Forrás: kp.elte.hu