Szinte minden futballt kedvelő ember hallotta már valamilyen formában azt a megállapítást, mely szerint a Real Madrid jelenti a labdarúgás csúcsát. Klubszimpátiától függetlenül vitathatatlan, hogy a királyi gárda ott van a legszűkebb elitben a történelmét illetően. De miért is tartják legtöbben az elitek közt is a legelitebbnek a madridiakat? Ezt a kérdést járja körbe az alábbi cikk, fókuszba állítva a „galaktikus korszakot”.
2003-ban, amikor a Barcelona leigazolta Ronaldinhót, e sorok írójának a sorsa is megpecsételődött, onnantól ugyanis visszavonhatatlanul a katalánok szurkolójává váltam, mely azóta sem változott. Aki a két ősi rivális csapat közül szurkol bármelyiknek, akaratlanul is komoly figyelmet szentel a rivális klub eredményeinek, pláne, hogy az utóbbi 10-15 év javarészét ez a két egyesület dominálta. A korral persze változik az attitűd is, az ember elkezdi más szemmel nézni a labdarúgást, illetve jobb esetben elvetni az elfogultságot, amellett, hogy a szeretett csapat iránti elköteleződés nem változik. Ilyenkor a futball egészét is sokkal reálisabban láthatja egy adott szurkoló, ezáltal felismerheti, mekkora hatással voltak rá olyan csapatok, játékosok, melyeket egyes elvek szerint el kellene utasítania. Márpedig a 2000-es évek eleji Real Madrid szinte minden futballrajongóra, aki gyerekként vagy fiatalként élte meg ezeket az időket, óriási hatást gyakorolt. Vannak persze olyan játékosok, akiket még a legnagyobb riválisok szurkolói is szeretnek, ilyen például a Barcelona történelméből Ronaldinho vagy Iniesta, a Juventusból Alessandro Del Piero vagy a Milanból Paolo Maldini, és még lehetne sorolni. Az adott korszak Real Madridja azonban csapatszinten is óriási közkedveltségnek örvendett, még akkor is, ha voltak előtte is szerethetőbb karakterekből álló, illetve szebb futballt bemutató alakulatok is. Induljunk hát ki ebből az időszakból, hogy megértsük, miért is a Real Madrid a labdarúgás csúcsklubja.
2000-ben került a madridiak elnöki székébe az a Florentino Pérez, aki egy pár éves megszakítás kivételével a mai napig betölti ezt a posztot. Az ő nevéhez köthetjük a „galaktikusok” kifejezést, melynek a Real Madridot ekkortájt volt szokásos nevezni. Pérez szerint a Real a világ legnagyobb klubja, ahol a legjobb játékosoknak kell szerepelnie, ezért programja az volt, hogy minden évben egy sztárigazolással erősíti meg a királyi gárda keretét. Az első ilyen játékos megszerzése rögtön óriási port kavart, ugyanis az ősi rivális FC Barcelona egyik legnagyobb játékosát, Luís Figót szerződtették. Figo, aki az esztendő végén az aranylabdát is megkapta, a szezonban kulcsszerepet vállalt abban, hogy 1997 után a Real 2001-ben is bajnoki címet ünnepelhetett. A következő nyáron, akkor világrekordot jelentő összegért érkezett a világ- és Európa-bajnok, aranylabdás Zinedine Zidane, aki végül az egyik fő sikerkovácsa lett a 2002-es BL-győzelemnek, főképp a döntőben elért győztes góljával, azzal a kapáslövéssel, amelyet minden futballszurkoló képes bármikor felidézni.
A Real Madrid ezekkel az eredményekkel, illetve ilyen, ekkora sztárokkal kétségtelenül a világ legjobb csapatának számított ekkortájt. Hozzá kell tenni azt is, hogy a spanyol bajnokság mekkora erőt képviselt akkoriban. Noha jelenleg is a három legerősebb bajnokság között tartják számon, de akkoriban nagyon nehéz volt a Real Madridnak és a Barcelonának is rendre az élen végezniük, olyannyira, hogy többször a dobogó sem volt meg ezeknek a csapatoknak. A spanyol liga az olasszal versengett ekkoriban a legerősebb címéért, az angol pedig pár év múlva tört csak az élre. Nem mellékes az sem, hogy a királyi gárda már a galaktikus éra előtt is egy újabb sikerkorszakot alapozott meg, hiszen 1998-ban és 2000-ben is BL-t nyert. Ugyanakkor ezekben az időkben korántsem lehetett a világ legjobb csapatának nevezni. A ’98-as diadal alkalmával ugyan szintén kiváló csapatuk volt és a világ elitjébe tartoztak, de nem ők léptek pályára esélyesként, hanem a világ akkori talán legerősebb támadótriójával, a Del Piero – Inzaghi – Zidane hármassal felálló Juventus, melynek 1–0-s legyőzése csak növelte a siker értékét. Ezt azonban a következő szezonban sem a bajnokságban, sem pedig a nemzetközi porondon nem tudták továbbvinni. Az 1999-2000-es szezonban a madridiak hosszú ideig a kieséstől is tarthattak a bajnokságban, mígnem jött az edzőváltás, és az a Vicente del Bosque került a csapat élére, aki később a spanyolokat világbajnoki címig vezette. Az ő irányításával hatalmas eredményként sikerült feljönni a bajnokság 5. helyére, év végén pedig begyűjteni a Bajnokok Ligája trófeáját. A csapat ekkorra már az eredménytől függetlenül is visszakerült az elitbe, hiszen az eredményük és a játékuk óriásit javult, a siker pedig hatalmas fegyverténynek bizonyult. Így tehát 2002 nyarára elmondható volt, hogy a Real dominálja az európai kupaporondot, hiszen 1998-tól kezdve három alkalommal is megnyerte a BL-t.
Erre az időre a csapat játéka is lenyűgöző volt. Nem hozott ugyan forradalmi újításokat, de egy másik csapat sem tudhatott magáénak ennyi egyéniséget, akik többnyire hozták is a formájukat. Zidane és Figo mellett ki kell emelni azt a Raúlt, aki a világ egyik legjobb csatára volt, nem csak gólerősségével, de játéktudásával is kitűnt, a brazil Ronaldo visszatéréséig egyedül Thierry Henryt lehetett hozzá mérni. Már a 2000-es BL-győzelem idején bekerült a csapatba az az Iker Casillas, aki még nem volt ugyan a csúcson, de már ezekben az időkben is a világ legjobb kapusai közt tartották számon, illetve ott volt az a Roberto Carlos, aki balhátvédként forradalmasította posztját, és a játéka ugyancsak külön élményt jelentett. Az eredmények, a mutatott teljesítmény, illetve a sztárjátékosok sokasága miatt a Real Madrid viszonyítási pont lett egy olyan időszakban, melyet a futball egyik legnagyobb korszakának tartanak, hiszen rengeteg csapatot lehetne megnevezni, melyek eséllyel indultak egy-egy BL-cím megnyerésére, valamit kivétel nélkül sztárokat vonultattak fel. A legnagyobbak azonban Madridba kerültek.
2002 nyarán aztán végképp felkerült a pont az i-re, hiszen ugyancsak hatalmas összegért sikerült szerződtetni a világbajnokság nagy visszatérőjét és legnagyobb hősét, a 8 góllal gólkirályi címet szerző Ronaldo Luiz Nazariót, aki hosszú évek óta tartó sérüléséből tért vissza nyáron, és ismét a világ legjobb labdarúgójává vált. A friss világbajnok 1997-ben már megnyerte az aranylabdát, 2002 végén pedig másodjára is neki ítélték a legrangosabb egyéni elismerést. Az utóbbi három esztendő aranylabdása, kiegészülve további világklasszisokkal, valamint ilyen komoly eredménysorral a hátuk mögött, illetve egy kiemelkedő edzővel végképp egy olyan szintre emelte a csapatot, amely egy külön kategóriát képviselt a futball történelmének egyik legerősebb korszakában. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a játékosok többsége is kimondottan közkedvelt volt. Figo a Barcelonából való szerződése miatt ugyan megosztó volt, de a játékát mindenki csodálta. Zidane pályafutása során olykor durván elveszítette a fejét, de nagyon kevesen voltak, akik nem kedvelték, már a maga korában is közkedvelt volt nem csak a játéka, hanem a személyisége miatt is, a legtöbb gyereknek és fiatalnak ő volt a példaképe ekkoriban, függetlenül attól, hogy melyik csapatnak szurkolt valaki. Ronaldo az a játékos volt, akit még a legnagyobb riválisok szimpatizánsai is imádtak, még a Barca-szurkolók is, annak ellenére, hogy korábban egy szezont a katalánoknál is játszott, Zidane-hoz hasonlóan nagy példakép volt. Roberto Carlos ugyancsak egy mindenki által imádott játékos volt, sokan miatta ültek le meccset nézni, ez pedig egy védő esetében hatalmas dolog. Iker Casillas fiatal kora ellenére azonnal a kapusként játszó gyerekek példaképévé vált. A csapatot pedig talán senki miatt nem szerették meg annyian, mint a spanyol Raúl miatt, aki talán az előbb említett játékosokon is túltett abban a tekintetben, hogy a riválisok mennyire tisztelték. Ezek mellé pedig jött egy nagyon erőteljes médiavisszhang is, mely tovább erősítette a csapat középpontba kerülését.
A szezon végén a 2003-as bajnoki címet hatalmas hajrában sikerült elhódítaniuk a Real Sociedaddal szemben, a számos remek teljesítmény közül pedig az új szerzeményt, Ronaldót kellett leginkább dicsérni, aki 23 találatával oroszlánrészt vállalt a trófea elnyerésében. A BL-ben is szépen menetelt a csapat, ám a Juventus elleni elődöntő visszavágóján az olaszok jobbnak bizonyultak, így elmaradt a történelmi címvédés, azt azonban senki sem vonta kétségbe, hogy a Real a világ legjobbja.
2003 nyarán azonban újabb bombát robbantott Florentino Pérez. Szerződtette ugyanis a szintén világklasszis, és egyúttal a legnagyobb marketingértékkel bíró játékost, David Beckhamet. Az angol középpályás ugyancsak hihetetlenül népszerű volt, noha sokakban ellenérzést váltott ki a komoly reklámos karrierje, de a legtöbb gyerekről elmondható, hogy volt egy Beckham-rajongó korszaka. A Manchester United korábbi játékosa ezzel a nyilvánossággal pedig új szintre emelte a sztárfocista fogalmát, bizonyos szempontból vele indultak el olyan trendek, melyek a labdarúgókat már-már termékként kívánják értékesíteni. Ennek hatására az amúgy is példátlan figyelem a Real Madrid irányába még nagyobb méreteket öltött, az emberek pedig világszerte alig várták, hogy ennyi klasszist egy csapatban láthassanak a pályán. A kezdeti időkben sokan világválogatottként is tekintettek a királyi gárdára.
Ugyanakkor számos kérdést is felvetett ez az igazolás. Többen vádolták Pérezt, hogy Beckham csak marketingszempontból érkezett, hiszen bár kiváló játékos, de a középpályán Zidane és Figo mellé felesleges, illetve előbbi kettő jobb labdarúgó. Bár nem volt akkora nyilvánossága a futballelemzőknek, mint manapság, többen felvetették, hogy ennyi klasszis miként fog tudni együtt játszani, illetve hol lesz Beckham helye ebben a gépezetben. Az angol ugyanis jobboldali középpályást játszott Manchesterben és a válogatottban is. Ez a poszt nem lett volna idegen a Real Madridtól, sőt, ebben a korszakban számos csapat állt fel a klasszikus 4–4–2-es felállásban, ugyanakkor ebben az időben már elindult a változások folyamata. Több csapat is elkezdett alkalmazni más felállásokat, vagy a szélső középpályások helyett egy másfajta széljátékot, mely több futásra és egy az egy elleni szituációkra épített. Figo a Madrid jobbszélén éppen utóbbi szerepkört töltötte be, mely által a csapat legjobb előkészítője is volt. A 2002-es BL-győzelem alkalmával a balszélen az argentin Santiago Solari töltött be hasonló szerepkört, ám már ekkor is, de különösen az azt követő szezonban nagyon gyakran Zidane játszott baloldali középpályást, aki ehhez a poszthoz képest jóval gyakrabban húzott be középre, ezt azonban jól tudta ellensúlyozni a balhátvéd Roberto Carlos játéka. Eleinte Beckham maradt a középpálya jobb oldalán, Figo pedig balra került, Zidane pedig a kedvenc pozíciójában, a két csatár mögött játszhatott. Ugyanakkor ez a felállás gyorsan megváltozott, innentől Zidane visszakerült a középpálya baloldalára, Figo jobbra, míg Beckham középső középpályásként funkcionált, melyet korábban játszott már esetenként; az adottságai meg is voltak hozzá, ugyanakkor ez egy teljesen más játékrendszer volt, mint amit megszokott. Le kell azonban szögezni, hogy az angol innentől kezdve 2007-es távozásáig többnyire ezt a szerepkört töltötte be a madridiaknál.
Más problémák is adódtak azonban a Real Madrid kerete körül ekkoriban. Vicente del Bosque munkáját a bajnoki cím ellenére ugyanis megköszönte Florentino Pérez. A spanyol szakember nem értett egyet mindenben az elnök elképzeléseivel, valamint sok kritika érte a csapatot az előző években, hogy a védekezés nem a legstabilabb, hiszen a madridiak rengeteg gólt kaptak. Ehhez hozzá kell venni azt is, hogy a királyiak csapatkapitánya, a legendás középhátvéd Fernando Hierro szintén távozott a nyáron, s ez a minőségi veszteségen túl az öltözőben is rendkívül jelentős volt, hiszen a csapat ezzel elveszítette vezérét. Noha a Real sok gólt kapott korábban is, Hierro kiesésével a legstabilabb pont tűnt el, akit pedig nem is pótoltak. A fiatal Francisco Pavónban látták az utódját, aki ugyan korábban jól teljesített, hosszú távon azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Még nagyobb hibának tartják a védekező középpályás Claude Makélélé elengedését, akit nem igazán becsültek meg Madridban. A távozása mutatta meg igazán, hogy mennyit is jelentett ő a csapatnak, egyrészt minőségben is, másrészt maga a szerepköre, mely szintén nem került pótlásra. Ennek a történetnek a hatása óriási a futball fejlődését tekintve, hiszen bár korábban is fontos volt ez a pozíció, de ettől az esettől lett világos mindenki számára, hogy mennyire kiemelkedően jelentős a védekező középpályás a fociban, innentől pedig sokkal nagyobb megbecsültség övezte ezeket a játékosokat. Visszatérve az edző személyéhez, del Bosque helyére Carlos Queirozt nevezték ki, a portugál szakembert, aki a 2002-2003-as szezonban a Manchester Unitednél Sir Alex Ferguson munkáját segítette, de korábban sosem irányított sztárokkal felálló alakulatot, így joggal merülhettek fel olyan kérdések, hogy alkalmas-e egy ilyen csapat irányítására, mely kérdés még nagyobb kaliberű trénerek kapcsán is előkerült volna.
A kezdet ennek ellenére lenyűgöző volt, a Real Madrid a bajnokságban és a BL-ben is menetelt, és hatalmas győzelmeket aratott. Olykor persze erőteljesen látszottak a védekezés hiányosságai, de a szemkápráztató megoldások, a számtalan gól, valamint a világsztárok ilyen mértékű jelenléte elfedte ezeket. Legalábbis addig, amíg az eredmények jöttek. A 2003-2004-es szezon második felére ugyanis valami megváltozott a Real Madridnál. Beckham játéka látványosan visszaesett, valamint nagy vihart kavartak magánéleti problémái, melyek talán a csapatra is visszahatottak, ám ez önmagában még nem lett volna végzetes. Ekkorra már nem működött az, mely szerint mindig többet rúg a csapat, mint az ellenfél, látványosan kiütközött, hogy nincs a csapatnak vezére, illetve a védelemben is hatalmas minőségi hiányosságok vannak. Még inkább visszaütközött a védekező középpályás hiánya, ez a csapatrész ugyanis totális átjáróházzá alakult. Sokszor David Beckhamnek kellett volna betöltenie ezt a szerepkört, aki nagyon alázatosan látta el a feladatát, de ez nem az ő erőssége volt, így nem tudta maximálisan megtenni. Még kevésbé volt képes ezt megtenni Guti, aki a Real Madrid saját nevelésű legendája, és játéktudásban nem maradt el ezektől a sztároktól, ám sokszor a hozzáállása miatt nem tudott stabil kezdő lenni. Guti erőssége is a támadásépítés volt a középpályán, egy időben még csatárt is játszott, ezért eleve halott elképzelés volt, hogy neki kelljen betöltenie a védekező középpályás szerepkörét. Nem egy alkalom volt, amikor Ronaldo, Raúl, Figo, Zidane, Beckham és Guti alkották a támadósort és a középpályát, hat olyan játékos, akiknek a támadás az elsődleges feladatuk, mellettük pedig ott volt Roberto Carlos, aki ugyancsak nagy energiákat fordított a támadásokra, az edző pedig nem tudta meggyőzni, hogy ne lépjen fel ennyiszer. Mindezen tényezők mellett, többen is kritizálták az Queirozt, hogy az edzésmódszerével nem tudja kihozni a játékosokból a maximumot. Beckham mellett ugyanis Zidane és Raúl teljesítménye is visszaesett, sőt, egy idő után Ronaldóé is, ám a brazil azért így is megrúgta a maga góljait, 24 találattal pedig gólkirály is lett. Egyedül talán Luís Figo tudta a megszokott formáját hozni a szezon végéig. A feszültség egyre nőtt, hiszen a Real elbukta a Király kupa döntőjét, a BL-ből a negyeddöntőben búcsúzott, az ősszel pedig magabiztosan vezetett bajnokságban csak a 4. helyen végzett.
Queirozt a szezon végeztével elbocsátották. 2004 nyarán érkezett a védelembe az angol Woodgate, aki azonban madridi pályafutása idején végig sérült volt, valamint a klasszis argentin védő, Walter Samuel is, aki az egyetlen madridi idényében nem tudta azt a teljesítményt nyújtani, amit tőle elvártak. Emellett egy újabb sztárigazolás sem maradhatott el, érkezett ugyanis az angol Michael Owen, 2001 aranylabdása, amivel csak tovább növekedett a csapat marketingértéke és – példátlan módon – négy aranylabdás szerepelt egy gárdában, nem is beszélve a többi sztárról. Ugyanakkor Owen leigazolására hatványozottan igaz volt, amit Beckham esetében is felvetettek: hogy felesleges. Az angol ugyan nem vallott szégyent a királyiaknál, sőt, sokan a szívükbe zárták a szurkolók közül, de nem véletlen, hogy csak egy idényt töltött a spanyol fővárosban. Sokszor nem tudott minden sztár játszani, ami elégedetlenséghez vezetett, sőt, Raúl olykor a bal szélen kapott szerepet, hogy minél több nagy játékos a csapatba kerülhessen. A legnagyobb áldozat azonban Figo volt, aki idővel egyértelműen kikerült a kezdőből – nem is meglepő, hogy 2005 nyarán távozott az Internazionale együtteséhez, ahogy Owen is továbbállt a Newcastle Unitedhez. A szezonban a BL-ből a nyolcaddöntőben esett ki a Real Madrid, míg a bajnokságban csak második lett a Barcelona mögött. A játék csak helyenként javult, a problémákat pedig nem sikerült rendesen orvosolni.
A 2005-2006-os szezon eredménysora megegyezett az előző szezonéval. A játék némileg javult, de még mindig fennálltak a problémák, a nagy sztárok nem tudták már a maximumot nyújtani. Raúl a válogatottban is egyre inkább kegyvesztett lett, Zidane bejelentette, hogy utolsó szezonja lesz, míg Ronaldónak, bár sok jó meccse volt, mégis gyakran volt hangos a súlyproblémáiról a sajtó. A védekező középpályás szerepkörébe érkezett a dán Thomas Gravesen, aki időnként megoldást tudott nyújtani, de minőségben nem képviselte azt, amit ekkor az európai elit megkívánt. A szezon összességében nyújtott szép pillanatokat, és időnként bizakodásra is okot adott, de összességében ismételten csalódás volt, pláne, hogy a rivális Barca ezúttal nem csak bajnok, hanem BL-győztes is lett. A szezon végén Zidane visszavonult, illetve még 2006 februárjában Pérez távozott az elnöki posztról. Ronaldo ezután fél szezont játszott már csak a madridiaknál, ahol alig kapott szerepet, ezzel ért véget a Real Madrid galaktikus korszaka, mely a hatalmas kezdeti sikerek után végül kudarcként zárult.
A Real Madrid a mai napig összesen 13 Bajnokok Ligája-elsőséget zsebelt be, mellyel toronymagasan rekordot tartanak a legrangosabb európai kupasorozatban. A galaktikus korszakban ezek közül mindössze egy ilyen diadalt jegyezhetünk fel, továbbá két bajnoki címet. Jóindulattal az 1998-as és 2000-es BL-sikert is idesorolhatnánk, hiszen a Real akkori ázsióját ezek a diadalok is növelték, arról nem is beszélve, hogy a múltban 1956 és 1960 között az első öt BEK-et (Bajnokcsapatok Európa-kupája, a BL elődje) mind a királyi gárda gyűjtötte be, majd nem sokkal később, 1966-ban is megtették ugyanezt, a spanyol bajnokságban pedig néhány rövidebb periódust leszámítva jelentősen domináltak. A 2010-es években négy BL-győzelem is fűződik a nevükhöz, ezek közül a Cristiano Ronaldo fémjelezte triplázás (2016, 2017, 2018) egyedülálló a modern futball történelmében. A galaktikusokat a számos sztár miatt gyakorta hasonlították az ötszörös győztes, az argentin Di Stéfano, a magyar Puskás Ferenc és a spanyol Gento által fémjelzett csapathoz. Utóbbit tekinthetjük az első nemzetközi sztárcsapatnak. Di Stéfano még sokak számára mai is a Real történetének legnagyobb alakja, kétszer nyert aranylabdát ezekben az években. Gento összesen hat alkalommal nyert BEK-et a Real Madriddal. Ezt senki nem tudta eddig felülmúlni a futballban, és egyedülállóan hosszú ideig szolgálta a királyi gárdát, szinte végig meghatározó emberként. Puskás a korszak legnagyobb futballistája volt, a Realban másodvirágzását élte, egy hosszabb kihagyás után tért vissza, és egy idő után még Di Stéfanót is elhomályosította. Az 1960-as BEK-döntőben 7–3-ra nyertek az Eintracht Frankfurt ellen, Puskás 4, Di Stéfano 3 gólt szerzett. Ezt szinte biztosan nem fogja soha senki utánuk csinálni. Emellett ki kell emelni ebből a csapatból még a francia Raymond Kopát, aki szintén meghatározó volt ebben a Realban, 1958-ban pedig aranylabdával díjazták, illetve a Di Stéfanóhoz hasonlóan argentin Héctor Rialt, aki nem kevésbé volt világklasszis, mint az előbbiek. A Kopa – Rial – Di Stéfano – Puskás – Gento támadósor a mai napig a labdarúgás egyik, ha nem a legerősebb támadósorának számít. A Beckham – Raúl – Ronaldo – Zidane – Figo ötösfogatot hozzájuk hasonlították a kezdeti hónapokban, amikor még ment a csapat szekere. Rendkívül komoly analógiákat folytattak a két csapat közötti átfedéseket tekintve, illetve Pérez elnök hasonlítása is kiemelendő az akkori Real-fejes Santiago Bernabéuhoz, akiről a csapat stadionja is kapta a nevét. Ugyanakkor az eredmények messze elmaradtak a korábbi nagyokétól.
Érdekesség, hogy a 2010-es években BL-t BL-re halmozó Realt mégsem övezi ekkora szeretet és pláne ekkora hasonlítgatás az 1950-es évek nagyjaihoz. Pedig Cristiano Ronaldo kétségtelenül minden idők egyik legjobbja, illetve az olyan futballisták, mint Modric vagy Kroos, méltán kerülhetnek be a labdarúgás történetének nagykönyvébe. Az okok talán abban keresendők, hogy a sikerek ellenére a 2010-es évek Real Madridját nem övezte feleakkora szeretet sem, mint az történt a galaktikusokkal. Ez talán a megosztó játékosok szerepe miatt is lehet, hiszen Sergio Ramos, bármennyire is vitathatatlan klasszis, a játékával és a stílusával nagyon sok szurkoló ellenszenvét kiváltotta, valamint Cristiano Ronaldo, ha elismertségében nem is, de az ellenfelek szurkolóinak a szemében időnkénti megnyilvánulásaival kevésbé lett közkedvelt, mint a 2000-es évek sztárjai. Ezen kívül Benzema is számos botrányba keveredett, annak ellenére, hogy a pályán egy rendkívül alázatos játékos, valamint Gareth Bale klasszisa is sokszor megkérdőjeleződött még eredményei mellett is. Ezen kívül a Real ezekben az időkben nem mindig nyújtotta azt a szemkápráztató játékot, amit tőle várnak a szurkolók, pedig ez a történelem legnagyobb csapatánál gyakorta elvárás. Fabio Capellót a 2007-es bajnoki cím után éppen a szép játék hiánya miatt küldték el. Mindezeken túl ott a tény, hogy ezekben az időkben, illetve az ezt megelőző években beszélhettünk a Barcelona történetének legnagyobb korszakáról, mely csapat azonban játékban a 2010-es évek elején forradalmasította a labdarúgást, illetve a Real BL-győzelmei idején is a bajnoki címeket elorozta előlük, valamint mutatott játékban is szemkápráztatóbbat nyújtottak fővárosi riválisuknál. Ezek persze semmit nem vonnak le a Real Madrid 2010-es években elért eredményeinek értékéből, amelyeket nem lehet elvenni a csapattól, azon túl, hogy történelmet is írtak.
Mindent összevetve nem lehet kérdés ezek alapján, hogy miért a Real Madrid minden idők legnagyobb futballklubja. De hogy miért emlékszünk nagy szeretettel a galaktikus korszakra – legalábbis annak az első éveire –, nagyobbal, mint a sorozatban három BL-t nyerő királyiakra, arra a válasz talán abban keresendő, hogy így vagy úgy, de valóra váltották a futballszurkolók többségének álmát. Hiszen bármennyire is beleássa magát valaki a taktikába, illetve bármennyire is ellenszenves tud lenni, amikor egy csapat összevásárolja a sztárokat, a galaktikusok tényleg egy világválogatottat tártak a közönség szeme elé, akik nem csak a játékot űzték együtt is a legmagasabb szinten, hanem még igazán közkedveltek is voltak. Egy olyan időben mindezt, amikor hemzsegtek az azonos erősségű riválisok, így az esélyesség mellett is hatalmas izgalommal tölthetett el mindenkit, amikor ez a csapat pályára lépett. Gyermekként, amikor egymás ellen játszottunk a suliban vagy a téren, hihetetlenül átélhető volt az a szerep, amikor a Real Madriddal azonosítottuk saját magunkat, hiszen jó eséllyel mindenki kedvencei ott voltak ebben a csapatban. Ilyet korábban pedig nemhogy az akkori fiatalok, de talán az idősebbek sem láthattak. Nem mellékes ezen kívül az sem, hogy mit tanulhattunk a galaktikusok bukásából. Az említett védekező posztok fontosságán túl nagyon fontos az is, hogy bebizonyosodott: ha összeteszik a világ legjobb játékosait egy klubba, attól még nem lesz belőle csapat. A sikerhez jóval több kell annál, mint hogy világklasszisokkal legyen tele egy alakulat, illetve az sem igaz, hogy az edző személye nem számít. Képzeljük csak el, hogy mit hozhatott volna ki ebből Vicente del Bosque, vagy egy hasonlóan nagy nevű edző, ha hagyják dolgozni. Az sem mellékes persze, hogy az idő mindent megszépít, de ettől függetlenül is bárkinek remek érzés lehet visszagondolni azokra az időkre, amikor nagy izgalommal várta, hogy egy csapatban láthasson ennyi beérett világklasszist, elfelejtve a taktikát és várva a látványos támadójátékot, illetve számtalan gólt. Mert bármennyire is érdekes és abszolút fontos a taktika, valamint a védekezés megszervezése, a bennünk rejlő gyermek elsősorban gólokat és cseleket akár látni minden mennyiségben. Ezt jelentette tehát a galaktikus Real Madrid egy generációnak. A gyermekkort, még akkor is, ha más csapatnak, adott esetben akár a Barcelonának szurkolt.
Képek forrása: people.inf.elte.hu; realmadrid.com; pinterest.com; origo.hu; goal.com
