A tavaszi erdő gasztrobotanikus szemmel – Interjú dr. Hahn Istvánnal

Kétségkívül beköszöntött a tavasz. Felharsogtak a madarak trillái, rügyeznek a fák, virágba borultak a mandulafák, nyílnak a hunyorok. Az ember ilyenkor ösztönösen késztetést érez arra, hogy több időt töltsön a szabadban. A jelenleg is zajló pandémia, illetve a megfékezése miatt hozott kijárási korlátozások, részleges lockdown, a megváltozott munkarend (home office, távoktatás) és az egész napos képernyő előtt ülés miatt olyanok is túracipőt húznak, akik korábban hallani sem akartak egy rövidebb túráról sem. Különösen alkalmas időpont tehát ez arra, hogy jobban megismerkedjünk a tavaszi erdő növényeivel, gombáival, illetve ezek felhasználási lehetőségeivel, hiszen túrázás közben számos hozzávalót beszerezhetünk a vacsorához. Szóval gasztrobotanikai gyorstalpalóra fel, a kosarat pedig ne felejtsétek otthon! Püski Bianka interjúja dr. Hahn István botanikussal, az ELTE oktatójával.

Köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet! Mielőtt belevágnánk a gasztrobotanikai utazásba, kérem, néhány mondatban meséljen az életútjáról, illetve az ELTE berkein belül betöltött oktatói szerepéről, egyetemi éveiről! 

Harmadik általános iskolás koromban határoztam el, hogy biológus leszek, és mai napig emlékszem, hogy mi volt a motiváció – egy teljesen nevetséges dolog. A harmadikosok és az ötödikesek egy napközis csoportba jártak az általános iskolámban, s mivel én az átlagosnál könnyebben, gyorsabban haladtam, így a saját leckémet hamarabb megcsináltam. Ezért elkértem a mellettem ülő ötödikes biológiakönyvét, és olvasgatni kezdtem a tananyagokat, például A paradicsom című fejezetet. S mit ad isten, másnap hiányzott a mi tanító nénink, ezért beraktak minket az ötödikesek osztályába, ahol éppen biológiaóra volt. A tanárnő a saját osztályát kérdezgette, de mivel nem volt megelégedve a teljesítményükkel, így a bosszantásuk érdekében véletlenszerűen rábökött egy harmadikosra: rám, és megkérdezte tőlem, hogy mit tudok a paradicsomról. Mivel az előző nap elolvastam a paradicsom című fejezetet, kitűnő feleletet produkáltam. A tanárnőnek fülig ért a szája, és azt mondta, hogy „fiam, te biztosan biológus leszel”. S akkor elgondolkoztam: „Biológus… Hm, nem tudom, hogy mi az, de biztos nagyon érdekes!” 

Kirándulni gyakran jártam édesapámmal, tehát a természet iránti vonzódás mindig megvolt. Ezek után pedig felmerült bennem, hogy miért ne lehetnék biológus, ha nagy leszek? Innentől kezdve tulajdonképpen egyenes út vezetett a biológussá válásomig. Egyetlenegy megbicsaklás volt, méghozzá az érettségi évében, mivel fizikából is igen jó voltam, és elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha mégis inkább fizikusnak jelentkeznék. Aztán mégis biológus lettem, először a Szent László Gimnázium biológia tagozatára, majd ezt követően az ELTE biológus szakára jelentkeztem. A középiskolából biokémiai érdeklődéssel érkeztem, molekuláris biológiával, genetikával kívántam foglalkozni, de aztán megváltozott a prioritás, és Juhász-Nagy Pál témavezetőm hatására az ökológia irányába fordultam.

Mivel az egyetemi tanulmányaimat jó eredménnyel végeztem el, és a szakdolgozatom is jó minősítést kapott, ezért felajánlották nekem, hogy ott maradhatok oktatónak a Növényrendszertani Tanszéken. Először a mai PhD ösztöndíjnak megfelelő tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgoztam ott, majd a második év letelte után ledoktoráltam, azóta pedig oktató vagyok. Végig ugyanott dolgoztam, tanítottam, itt zajlott az egyetemi pályafutásom. A későbbiekben, amikor elkezdtem növényrendszertannal kapcsolatos gyakorlatokon oktatni – ez volt az a stádium, amikor veled is találkoztam –, megszerettem ezt is. Úgy tűnhet, mintha mindig is terepbotanikus lettem volna, de eleinte az elméleti biológia volt az, ami érdekelt az ökológián belül. 

Voltak-e tervei arra vonatkozóan a pályája elején, hogy az Ön számára hogyan lenne optimális a kutatás és az oktatás időviszonya?  

Semmiféle tudatos tervezés nem volt. Mindenki, aki egyetemi oktatónak szegődött abban az időben, tudta, hogy kettős elvárás van az oktatókkal szemben, egyrészt bizonyos tárgyakat kell oktatni valamekkora óraszámban, másrészt emellett kutatói munkát is kell végezni. Tudományos továbbképzési ösztöndíjasként eleinte a doktori disszertáció megírása volt irányomban az elvárás, ekkor csak egyetlen tárgyat kellett tanítanom, besegíteni egy idősebb oktató növényrendszertani gyakorlatába. A doktori után elkezdtek szaporodni azok a tárgyak, amiket oktatni kellett. Ez részben összefüggött azzal, hogy a tanszék profilja kiszélesedett, és a biológiai, növényrendszertani tematikájú tárgyak mellett megjelentek olyan tárgyak is, amelyek inkább az akkor még nem különálló egységként létező akadémiai kutatócsoportnak a témakörébe tartoztak. Akkoriban az oktatás inkább munkajellegű volt: olyan témákkal, amelyeket oktattam, egyáltalán nem foglalkoztam kutatási szinten. Egyszerűen felkészültem az órákra, elmondtam a tananyagot, majd számonkértem, de nem foglalkoztam a továbbiakban vele – kivéve a gombákat. Ugyanis középiskolás koromban, amikor egy osztálytársam alapfokú gombaismereti tanfolyama miatt hétvégente gombászni jártunk szakvezetéssel, megszerettem a gombákat. Amikor az egyetemre kerültem, és rendszertant kellett oktatni, kézenfekvő volt, hogy én a gombaórákat kezdjem tartani a gyakorlatokon. Egyre több gombáskönyvet vettem, magam is elkezdtem gombászni, tehát egy önmagát megerősítő folyamat, egy pozitív visszacsatolás indult meg. Bár gombaszakértővé nem váltam, de a tanszéken a gombák bemutatása mindig az én reszortom volt. 

Az ELTE Biológiai Intézetének hallgatói mind az őszi, mind a tavaszi félévben belekóstolhattak az Ön által megálmodott, illetve megtartott Gasztrobotanika kurzusokba. A gasztro- előtag és a botanika utótag külön-külön bizonyára mindenki számára ismert jelentéssel bírnak, azonban innovatív tartalommal bírhat a két terület szintézise. Hogyan definiálná a gasztrobotanikát? Honnan jött a kurzus ötlete? Mi motiválta az elindításában? 

Messze nem főzök olyan jól, mint egy szakács, vagy akár egy képzett, tapasztalt háziasszony, de szórakozásból szívesen szoktam. Tehát a gasztronómia szeretetéből adódóan megvolt némi késztetés, de önmagában ebből még nem lesz oktatás. Obornyi Bea kolleganőmnek volt/van egy tárgya, amire különböző témakörök szakértőit is meghívja. Az egyik meghívott Buczkó Krisztina volt, aki a Természettudományi Múzeumban dolgozik mint algász. Megbeszélték, hogy Krisztina tart egy olyan órát, ahol az algák ehetőségéről beszél. Mivel Magyarországon nincsen tradíciója az alga fogyasztásának, de a tengerparti országokban, különösen a Távol-Keleten van, ezért rengeteg példát mutatott be, sőt, a távol-keleti boltokban megvásárolt hozzávalókból még kóstolót is készített a kurzusra. A Kertészeti Egyetemen Höhn Máriának van Ehető vadnövények ismerete című órája, oda szokott betanítani ugyanezzel a témakörrel. Hallgatva Krisztina előadását eszembe jutott, hogy ha a Kertészeti Egyetemen tanítanak ilyet, akkor miért ne taníthatnánk az ELTE-n is? Akár én is, ha össze tudok szedni elég anyagot a témával kapcsolatban. Mivel ez nem egy kötelező tárgy, így akkreditálni nem kellett. Az első alkalommal jelentkeztek tizenöten. Én egy egy féléves tárgyra gondoltam, de a tavaszi kurzus végén megkérdezték a hallgatók, akik között volt egy gombász is, hogy lehetne-e ennek a kurzusnak egy őszi verzióját is meghirdetni, amikor gombák is vannak a terepen. Az őszi meghirdetéskor már többen jelentkeztek, de egyetlen olyan hallgató sem volt, aki a tavaszi alkalomra is feljelentkezett volna. Másfél-két év alatt az anyag összeállt, illetve szétvált egy tavaszi és egy őszi tananyagra.

A Tanár Úr ebben a félévben vonult nyugdíjba, így most nem indított gasztrobotanika kurzust. Fogja folytatni valaki?

Tóth Zoltán kollégámat sikerült rávennem, hogy folytassa. Nagy ellenkezése nem volt, csak önmagától nem gondolt volna arra, hogy gasztrobotanikát tanítson. Átadtam neki az anyagot, és elmondtam neki, milyen tapasztalataim voltak a kurzussal kapcsolatban, és hogy jó lenne, ha a Tanszék keretein belül megmaradna egy ilyen tárgy a hallgatóknak, mert szerintem van rá érdeklődés. Még a jövőhöz annyit hozzátennék, hogy mivel Zoltán nem kötődik a gombákhoz annyira, mint én, és különösebben nem is akar, viszont neki vannak új témajavaslatai, valószínűleg már ebben a félévben is változott tematika. Azt pedig, hogy lesz-e a tárgynak őszi verziója, Tóth Zoltán fogja eldönteni a félév tapasztalatai alapján.

Kiváló kezdeményezésnek tartom a kurzust, remélem, sikeresen tovább evolválódik! A koronavírus-járvány következtében bevezetett távoktatás miatt az előző félévben sajnos elmaradtak a kurzusra egyébként jellemző szemléltető, gyakorlati elemek. Azt megelőzően lehetőségünk nyílt például a bemutatott fűszereket megvizsgálni, esetenként nemcsak megszagolni, hanem akár meg is kóstolni a „tananyagot”. Különleges ízélmény volt például a Carolina reaperrel ízesített kolbász. Sajnos továbbra sincs lehetőségünk „élőben” kóstolni, egyelőre csak elképzelni tudjuk az ízélményt. Képzelje el, hogy éppen a tavaszi gasztrobotanika kurzus egyik órájára készül! Ha választhatna egy ételt, ami jól reprezentálja a tavaszt, mi lenne az?

Tavasszal én két, Magyarországon vadnövényként közismert növényt ajánlanék az érdeklődők figyelmébe, amelyek nagy mennyiségben gyűjthetők, hiszen gyakorlatilag minden kertben megtalálhatók. Az egyik a közönségesnek tekinthető, máshol gyomnövénynek tartott pongyola pitypang, más néven gyermekláncfű. Virágzás előtti állapotban le szokták szedni a levelét, ebből nyers salátát vagy főzeléket készíthetünk. Ha valaki megkóstolja a pitypang levelét, keserűnek fogja érezni, ezért elárulok egy trükköt a fogyaszthatóvá tételéhez. A tejnedvet hagyni kell kicsorogni belőle, és amikor már nem jön belőle, akkor felszeletelés után vízbe kell áztatni, majd 1-2 óra vízben való áztatás után a levelek keserű íze jelentős mértékben csökkenni fog. A pitypang levelei több fogyasztható növényhez hasonlóan fiatal állapotukban a legjobbak, főleg virágzás előtt, amikor még csak tőlevélrózsái vannak. A leveleket kézzel leszaggatva, vagy éles késsel a tőlevélrózsa tövét levágva könnyen nagy mennyiségű saláta-alapanyaghoz juthatunk. A fejessalátához hasonlóan sokféleképpen elkészíthető, akár a Magyarországon hagyományosnak számító sós-cukros-ecetes-vizes lében, de tejszínes vagy majonézes alapú öntetet is készíthetünk hozzá. Vegyíthetjük a kertben is megtalálható zöldhagymával, fűszerekkel, mindenkinek a saját ízlése határozza meg, hogy végül hogyan készíti el.

Pongyola pitypang (Taraxacum officinale). Kép forrása: Wikipédia

A másik növény, ami ebben az évben lassan indul növekedésnek, mert száraz az idő és viszonylag hűvös van: a csalán. A csalán egy olyan növény, ami nedves és nitrogénben dús területeken nagy mennyiségekben szokott nőni. Patakok partján, árokpartokon, akácerdők aljnövényzetében és folyómenti ártéri erdőkben tömegesen megtalálható. Talán meglepőnek tűnik, hiszen a csalánt általában „veszélyes” növénynek tartják az emberek, hiszen csíp, de annak is megvan a módja, hogy hogyan lehet ezt a kellemetlenséget elkerülni. Az egyik praktika az, hogy a gyűjtéshez kesztyűt húz az ember. A másik, hogy ha a csalán már egy méter hosszú hajtásokat fejlesztett, akkor a talaj közelében leszakít az ember egy szárat, megfogja azt 10-15 cm-rel a teteje alatt, a másik kezével pedig elkezdi húzni a kezét fentről lefelé a száron, így a levelek viszonylag könnyen leszakadnak a szárról. Egy edényben gyűjtsük őket össze, majd zacskózzuk be. Ha ekkor meggyömöszöljük a zacskót, a csalánszőrök egy jelentős része eltörik, és így már csupasz kézzel is kezelhetőbb lesz. A csalánnál szintén van egy fogyasztást korlátozó tényező, mégpedig, hogy rendkívül szívós edénynyalábjai, rostjai vannak, ami megmagyarázza, hogy miért használhatták régebben a kenderhez hasonlóan textilnövényként is. A szárát nem is szokták elfogyasztani, csak a leveleket. Ha tehát puhább főzeléket akarunk készíteni, akkor a levelek nyelét le kell vágni, és a szárral együtt el kell dobni. 

A csalán feldolgozása a spenótéhoz hasonló. Mindkettő erőteljesen zöld növény, magas a klorofilltartalma. A húsvéti ünnepkörhöz kötődik a zöld csütörtök fogalma. A zöld csütörtök egy népi szokás volt, amikor kizárólag zöld színű ételeket ettek, hiszen alapvetően a húsvét egy tavaszköszöntő, termékenységi ünnep, és a frissen zsendülő zöldek fogyasztása hozzájárul ahhoz, hogy a következő évi szaporulat, mind az állatoknál, mind az embereknél kedvező legyen. Az állatok eledelébe is kevertek zöldet, valamint maguk az emberek is fogyasztottak ezen a napon csalánfőzeléket. A csalánfőzelék fogyasztása Magyarországon kikopott a divatból, de a környező országokban manapság is fogyasztják a csalánt, a bevásárlóközpontokban előre feldolgozott csalánfőzeléket is lehet vásárolni. Azzal kapcsolatban, hogy a spenótot ki hogyan készíti, óriási viták szoktak lenni baráti társaságokon belül: vannak a sűrítéshez lisztet, és vannak a zsemlét használók. A csalánt is el lehet készíteni mind zsömlével, mind pedig liszttel besűrítve. Feltétként pedig ugyanúgy tükörtojást vagy virslit lehet szervírozni.

Nagy csalán – Wikipédia

Nagy csalán (Urtica dioica). Kép forrása: Wikipédia

Azon olvasók kedvéért, akik a kurzust nem tudják/akarják felvenni, de ennek ellenére szeretnének megismerkedni a tavaszi erdő ehető teremtményeivel: milyen gombákkal találkozhatunk tavasszal az erdőkben?

A tavasz nem a jó gombászidőszak. Magyarországon a fogyasztási célra gyűjtött gombák fajainak csak töredéke az, ami ilyenkor termőtestet fejleszt. A gombák tenyészteste bent él a talajban vagy korhadó fában, majd az év során, amikor a növények is működni kezdenek, akkor a gomba a növényekkel való anyagcsere-kapcsolat segítségével tápanyagokat gyűjt magának, felhalmozza az energiát, amit nyár végén a saját szaporodására fordít. A gombákról azt tudni kell, hogy legtöbb fajuk valamilyen magasabb rendű növénnyel anyagcsere-partnerkapcsolatban él, amit mikorrhiza kapcsolatnak neveznek. A gombafonalak a növényeket a gyökérzónájukon keresztül fertőzik meg, és ebben a mikorrhizában történik egyfajta anyagcsere. A növények fotoszintézis útján előállított magas energiájú anyagokat adnak át a gombáknak, a gombák pedig ásványi anyagokat, vizet továbbítanak a növényeknek. Általános iskolában úgy tanultuk, hogy a növények gyökerén gyökérszőrök vannak, és ezek nagy felületén keresztül veszik fel a vizet a növények. Mostanra kiderült, hogy a növények legnagyobb részének a gyökérszőrzete fejletlen, ezért kizárólag a gombák azok, akik tápanyagokkal és vízzel látják el őket. Télen a növények nem fotoszintetizálnak, így nagyon kevés gomba tud télen, kora tavasszal termőtestet fejleszteni. Azok a fajok, amelyek mégis megjelennek ilyenkor, szinte mind a korhadó fákat lebontó fajok közül kerülnek ki, hiszen ott nincs ilyen jellegű évszakos ritmus, csak a téli fagyok korlátozzák a termőtestek növekedését. Bár most már tavasz van, de azért visszautalnék a télre: a téli fülőkére és kései laskagombára. 

Tavasszal az ehető gombák közül, elsősorban márciusban és áprilisban, a kucsmagombákkal lehet találkozni. A kucsmagombák nem szigorúan valamelyik növényhez kötődnek, hanem füves területeken, erdőszéli cserjésekben találhatóak meg. Legismertebb fajuk a nagy termetűvé növő ízletes kucsmagomba, de ilyenkor tavasszal két másik, kisebb termetű fajuk, a cseh- és fattyú kucsmagomba azok, amelyek többféle területen, nagyobb mennyiségben megtalálhatók. Egy másik gombafaj, amellyel tavasszal lehet találkozni, a májusi pereszke. Bár a nevében a május hónap van nevesítve, de melegebb, csapadékosabb tavaszokon már áprilisban is megjelenik. A tövisaljagomba szintén ehető, bár különösebben nem ízletes, mert magas a víztartalma. Van egy hozzá hasonlító mérgező gomba – a nagy döggomba –, ami jóval nagyobb termetű, de szerencsére  a termőtestképzési idejüknek szinte nincs átfedése, ugyanis a tövisaljagomba annyira tavaszi, hogy véget ér a szezonja, mire megjelennek a nyár végén termőtestet fejlesztő döggombák. A nevét pedig onnan kapta, hogy ez egy olyan gombafaj, amely nagyon szigorúan kötődik bizonyos fás szárú növényekhez. Ezek mind a rózsafélék csoportjába tartoznak, mint például a kökény, a galagonya vagy a vadrózsa.

A tavasszal előforduló gombafajok közül érdemes még megemlíteni két olyan fajt, amelyek korhadó faanyagon szoktak előfordulni. Az egyik az ízletes tőkegomba, ami apró termetű, de csoportosan, csokrosan nő. Ezzel a gombával vigyázni kell, mert vannak olyan nagyon veszélyes mérgező gombák, amelyek szintén korhadó fán és csoportosan nőnek. A gyilkosgalóca-mérgezéssel egyenértékű mérgezési tüneteket okozó fenyves turjángomba is korhadó fán él, így az ízletes tőkegomba gyűjtését csak azoknak merném a figyelmébe ajánlani, akik már megbíznak a saját, megalapozott gombaismeretükben. Könnyebben felismerhető fán élő gomba a barna csengettyűgomba, amelynek szintén magas a víztartalma, így inkább színező elem szokott lenni egy vegyes gombás ételben. A tavasz későbbi felében, április-május határán jelennek meg a csiperkegombák, amelyek kifejezetten ízletes gombák. Valamint ilyenkor, tavasz végén, nyár elején szerencsés években már lehet találkozni a fenyőtinóruval, ami viszont óriási tömegben tud teremni. A kalapbőre viszont nyálkás, így helyesen jár el az ember, ha elkészítés előtt azt lenyúzza. Ha nagyon meleg a tavasz, még mielőtt hivatalosan a csillagászati nyárba fordul az idő, megjelennek a nagy őzlábgombák, valamint a mezei szegfűgombák is. De valójában a szeptember-október az a szezon Magyarországon, ahol klimatikus okok miatt hazánkban a legtöbb gomba gyűjthető.

1. Tövisaljagomba (Entoloma clypeatum), 2. Májusi pereszke (Calocybe gambosa), 3.  Ízletes tőkegomba (Kuehneromyces mutabilis). Képek forrása: www.miskolcigombasz.hu

Mit ajánl amatőr gombászoknak? Melyek azok a gombafajok, amelyek könnyen összetéveszthetőek mérgező fajokkal? Mire érdemes odafigyelni? Milyen szabályai vannak a gombászásnak?

Ha valaki nem rendelkezik a családban több generációs gombaismerettel, csak azt gondolja, hogy bizonyos gombákat ismer, akkor mindenféleképpen vizsgáltassa meg szakellenőrrel a természetben gyűjtött gombát. A gombászszezonokban elég sok gombavizsgáló hely felkereshető, és érdemes is őket felkeresni. Ezt egyébként nemcsak azoknak ajánlom, akik magukat kezdő gombásznak tartják, hanem azoknak is, akik képzettebbek. Magyarországon közel 6000 gombafaj van, ezeknek csak egy része ehető, de így is 100 fölé tehető azoknak a fajoknak a száma, amit egy hétvégén mondjuk a Moszkva térre megérkező busz kosaraiból össze lehet szedni. Ezek között pedig vannak egymáshoz nagyon hasonlító ehető és mérgező gombapárok, ezért az ember mindig legyen nagyon gyanakvó a saját tudásával szemben. Ha nincs gombavizsgáló, mert mondjuk az ember elmegy nyaralni a hegyekbe, vagy olyan helyen lakik, ahol nincs a közelben szakember, de azt a néhány fajt, amit leszedett, tényleg megbízhatóan ismeri, elkészítés előtt akkor is darabonként minden egyes példányt meg kell vizsgálni, hogy nem nézett-e el valamit. Mondok egy példát erre. A szegfűgomba egy viszonylag jól felismerhető, közismert, ízletes gomba, viszont apró termetű. Ha az ember egy olyan rétre kerül, ahol sok szegfűgomba van, és elkezdi szedni, a háromszázkilencvenhetedik gombánál a figyelme már ellankadhat. Amikor hazaér, és elkezdi a gombákat feldolgozni, egyik-másik szegfűgombáról kiderülhet, hogy az valami más – és mivel ezen a termőhelyen él mezei, vagy más néven parlagi tölcsérgomba is, ami viszont erőteljesen mérgező, könnyen súlyos vége lehet a gombászásnak. Az óvatosság szükségességét mutatja, hogy bár a magyarországi halálos kimenetelű gombamérgezések legnagyobb részét okozó gyilkos galóca néhány tulajdonsága alapján teljesen bizonyosan elkülöníthető bármilyen más ehető vagy mérgező gombáktól, minden évben történik halálos vagy majdnem halálos kimenetelű mérgezés. A gombagyűjtés kétségkívül veszélyes üzem, mondjuk, a szamócaszedéshez képest.

Mezei szegfűgomba – Wikipédia

Mezei szegfűgomba. Kép forrása: Wikipédia

Parlagi tölcsérgomba (Clitocybe rivulosa). Mérgező! Kép forrása: www.miskolcigombasz.hu

Hol találhatóak értékes, titkos lelőhelyek?

Vannak olyan gombafajok, amelyeket úgy lehet találni, hogy tulajdonképpen nem is azt keresi az ember. Például a jóféle vargánya elsősorban savanykás vegyes fenyves-tölgyes erdőkben szokott előfordulni Nyugat-Magyarországon, az Északi-középhegységben. Az alapszíne barna, mint az avarnak. Viszont ugyanilyen termőhelyigénye van a légyölő galócának is, ami cinóberpiros kalapbőrrel rendelkezik, amit 100 méterről meg lehet látni. Így érdemes oda menni, ahol sok légyölő galócát találunk, mert valószínűbb a jóféle vargánya.

Nincs titkos lelőhelyem, és nem azért, mert nem akarom elárulni. A nekünk szomszédos településnél, Pilisvörösvár határában a szennyvíztisztítónál cseh kucsmagombát lehet találni, viszont ez sem mennyiségében, sem minőségében nem olyan, amire érdemes lenne egy expedíciót szervezni. Az ízletes kucsmagombák homokos területekre telepített nemes nyárasokban találhatóak nagy valószínűséggel, például Bugacon, ahol sokkal több kucsmagomba van, mint amennyit össze tudnánk szedni. Azok a fajok, amelyek nem kötődnek konkrét gombapartnerhez, tulajdonképpen bárhol nőhetnek. A kucsmagombákat, ha az ember valamelyest ismeri, más, nagyon mérgező gombával nem lehet összetéveszteni, de érdemes kucsmagombászásba fogás előtt megnézni néhány képet a papsapkagombáról is. Ez a kucsmagomba rokona, csak a felső, süveg része sokkal gyűröttebb, szabálytalanabb kinézetű, ezért ha valaki egymás mellé néz képpárokat róluk (mint alább – a szerk.), könnyen észre fogja venni a különbségeket.

ízletes kucsmagomba

Ízletes kucsmagomba (Morchella esculenta)

Rozsdás papsapkagomba (Gyromitra esculenta)

A gombák megítélése eléggé ambivalens, van, aki nagyon szereti, van, aki pedig rá se tud nézni. A legtöbben talán azért ódzkodnak a gombák fogyasztásától, mert gusztustalannak tartják a termőtestek konzisztenciáját. Milyen recepttel szüntetné meg a sokszor alaptalan mikofóbiát? 

Kucsmagombáknál például van egy sajátos elkészítési mód. Ha kettéválasztjuk a felső, süvegnek és az alsó, tönknek nevezett részre, akkor látjuk, hogy a süveg belül üres, mint egy zacskó, így kitűnő lehetőséget ad arra, hogy mindenféle finomsággal megtöltse az ember. Az alsó része nem nagyon tölthető meg, mert az olyan, mint egy üres henger vagy egy tintahal-karika. A tönk is elfogyasztható, akár levesben, akár pörköltként, de a megtöltés nem jöhet számításba. 

Medvehagymás-bazsalikomos fürjtojáskrémmel töltött ízletes kucsmagomba tejszínes-paprikás mártásban. Kép és recept forrása: nemvagyokmesterszakacs.blogspot.com

A kiemelt képet (ami jellegzetes tavaszi erdő: medvehagyma gyep, odvas keltike mozaikokkal tarkítva; Mecsek, Kővágószőlős) Püski Bianka készítette.