Közel két hónap telt el azóta, hogy utoljára futballmérkőzést élvezhettünk. A koronavírus okozta űrt a legtöbb sportoldal, sportcsatorna mind itthon, mind pedig külföldön múltidézéssel igyekszik kitölteni. Korábbi nagy meccsek, játékosok bemutatása került a középpontba, nem ritkák a rangsorolások különböző korszakok legjobb csapatai, illetve játékosai tekintetében. Az ELTE Online sportrovata sem kíván elmaradni ezektől, így most egy több szempontból is egyedi 30-as listával jelentkezünk egy háromrészes sorozat keretein belül.
Egyedi, mivelhogy ritka épp a top 30-at rangsorolni, gyakoribb az első 10, 20, vagy akár 25 legjobb felsorolása. A választott korszak mégis megkívánja, hogy minél több remek játékost megemlítsünk, egy olyan időszakból, melyet sokan a futball egyik aranykorának tartanak. Nemcsak a játék színvonala volt elképesztő ekkoriban, de talán sosem játszott egyszerre ennyi kiváló futballista a világon.
Ritka az is, hogy egy, 10 év legjobbjait összefogó lista nem egy klasszikus értelemben vett évtizedre fókuszál. Miért éppen 1996–2006? A szurkolók, amikor be kell határolniuk, leginkább úgy emlegetik ezt az aranykort, hogy a ’90-es évek közepétől a 2000-es évek közepéig tartott. Persze kezdhetnénk akár ’95-től is, és tarthatna 1-2 évvel tovább, mint 2006, azonban a kezdő évet megelőző időszakban bizony volt némi visszaesés a nemzetközi labdarúgás színvonalának tekintetében, még ha nem is oly drasztikus, és bár ez egyfajta folyamat volt, mégis ’96-tól kezdődött igazán látványosan ez a fellendülés. Fontos azt is kiemelni, hogy számos nemzetközi sztár, akik meghatározták hosszú évekre a labdarúgást, az 1996 tavaszán záruló idénytől kezdve került a figyelem középpontjába, vagy lépett fel a legfelsőbb szintre, mint David Beckham vagy épp Luis Figo. Ezen a nyáron továbbá olyan jelentős átigazolások történtek, mint a brazil Ronaldo Barcelonába szerződése, és Zinedine Zidane is ekkor írt alá a Juventus együtteséhez. Ezek is szintlépésnek számítottak, egyúttal azt is jelentették, hogy a meghatározó játékosok immár a legnagyobb klubokban játszanak, így megfelelő helyen vannak ahhoz, hogy a futballéletet is uralhassák. Fontos átigazolások tekintetében nem mehetünk el szó nélkül Roberto Carlos Real Madridba kerülése mellett sem, ami szintén ekkor történt meg, valamint Rivaldo is ekkor szerződött Európába.
A 2006-os világbajnokság sok tekintetben vízválasztó. A labdarúgás ezt követően indult meg egyfajta átalakuláson, persze a folyamat már korábban megkezdődött, és nem is ment végbe rögtön a torna után, azonban ez tekinthető talán az utolsó világversenynek, ahol még az a futball dominált, melyért annyira rajonganak a szurkolók a mai napig. Még fontosabb azonban, hogy a vb után számos meghatározó, világklasszis játékos vonult vissza a válogatott szerepléstől vagy épp a profi labdarúgástól, mint pl. Zidane. Emellett több világklasszisról is elmondható, hogy ezután sajnos már nem sosem tudták igazán megközelíteni a top formájukat – vagy csak egy-egy idény alkalmával –, így hiába lehettek volna még évekig megkerülhetetlenek, a helyüket gyorsan átadták a következő generációnak.
És még ahhoz, hogy miért éppen ezt az időszakot vesszük végig: mert ezután beszélhetünk a fociban Lionel Messi és Cristiano Ronaldo korszakáról. Ugyan C. Ronaldo már 3 éve a Manchester United alapembere volt, Messi pedig a Barca meghatározó emberévé kezdett válni a szezon során, melyet egy komoly sérülés akadályozott aztán meg, igazából 2006 második felétől beszélhetünk arról, hogy ők ketten visszavonhatatlanul megindultak a legmagasabb szint felé. CR ezután vált igazi gólvágóvá, és juttatta vissza a Manchestert a csúcsra, Messi pedig ezt követően vált a Barcelona első számú játékosává. Mindkettőjükre odafigyelt a nemzetközi sajtó már ezelőtt is, és csináltak fantasztikus dolgokat, de ez a korszak nem róluk szólt, így ezen a listán ők nem kapnak szerepet.
A rangsorolás nem az egyes játékosok képességei alapján történt. Fontos természetesen, hogy mely játékos milyen adottságokkal rendelkezett, ugyanakkor az is, hogy mennyire volt képes ezt kiaknázni. Az is jelentős szempont volt, hogy az egyes futballisták milyen szerepet töltöttek be a saját csapatukban, mennyire számítottak vezéregyéniségnek és a döntő pillanatokban, miként voltak képesek a különbséget jelenteni. Természetesen emellett a kiegyensúlyozottság is rendkívül fontos, hiszen egy-egy eldöntött nagy mérkőzés még önmagában kevés, még ha jelentős tett is. Mindemellett számítanak a sikerek is és az ezekben betöltött szerepe a játékosoknak. Utóbbi szempont ugyanakkor szintén csak akkor kiemelkedő, ha az illető ehhez érdemben hozzátett, illetve a szerep mértéke is fontos. A listán mindenesetre a trófeák száma nem kiemelt fontosságú, látni fogjuk, hogy előkelő helyen szerepelnek olyan futballisták is, akik nem nyertek túlzottan sok címet csapatszinten. Ugyanakkor az is fontos, amikor egy játékos egy döntőbe jutásban – melyet aztán elveszített a csapata – vagy épp BL-indulásban játszott elévülhetetlen érdemeket. Hiszen vannak kiváló játékosok, akik mögött a csapat kevésbé ütőképes, ezért nem is érnek el nagy eredményeket, míg számos olyan futballistát ismerünk, akik halmozták a trófeákat, de ezeknek a meneteléseknek jóformán csak haszonélvezői voltak.
Muszáj pár szót ejteni a kimaradókról. Az olyan játékosok, mint a brazil Romário és az olasz Roberto Baggio ezen időszak nagy részében is játszottak még, és voltak igazán kiugró időszakaik. Ha 5 évvel előbb kezdenénk a vizsgált időszakot, mindketten top 10-esek lennének. 1996–2006 között azonban a labdarúgás már javarészt nem róluk szólt, és egy idő után már érződtek a levezetés szelei. Ugyanígy meg kell említeni olyan játékosokat, mint Iker Casillas, Arjen Robben, Carles Puyol, Lampard vagy Xavi – és még lehetne sorolni –, akik ekkoriban már hosszú évek óta a nemzetközi labdarúgás fontos szereplői voltak és pl. egy 50-es listán biztosan helyet kapnának, de az ő igazi nagy korszakuk csak ezután jött el és most szigorúan csak az említett 10 év teljesítményét vesszük figyelembe. A lista törekszik a legteljeskörűbb objektivitásra, ugyanakkor ki kell emelni, hogy egy ilyen összeállítás sosem mellőzi a szubjektív véleményt, így természetesen e sorok írója sem tekinti ezt a rangsort kőbe vésettnek. Sorozatunk első részében a 30 futballista közül az utolsó 10 helyezett kilétéről rántjuk le a leplet.
- Ruud van Nistelrooy
A holland csatár a korszak egyik leggólerősebb játékosa volt. Már a PSV Eindhoven csapatában is ipari mennyiségben termelte a gólokat, Hollandiában két gólkirályi címet szerzett úgy, hogy a sérülések sem kerülték el. Épp egy ilyen súlyosabb sérülés akadályozta meg abban, hogy már 2000-ben a Manchester United labdarúgója legyen, de így egy évvel később csatlakozott a vörös ördögökhöz. Itt aztán egyértelműen a világ legjobb befejezői közé emelkedett, egy szezont leszámítva, amikor sérült volt, mindig 20 gól felett termelt a Premier League-ben, óriási versenyt vívtak Thierry Henryval a gólirályi címért, 2003-ban meg is előzte a franciát a versenyben. A BL-ben 2001 és 2003 között nem volt nála hatékonyabb góllövő. Nem volt egy különösen technikás és összjátékokban is résztvevő támadó, bár ha arra került a sor, ebben sem volt ügyetlen.
- Kaká
Sokan bizonyára nagyot néznek, hogy a brazil támadó középpályás csak a 29. helyet érte el a listán. Képességei alapján valóban a top 10 környékén lenne a helye, ha pedig csak a 2000-es éveket néznék, minden bizonnyal jóval előrébb végezne. Kaká azonban 2003-tól került be igazán a nemzetközi körforgásba, amikor is az AC Milan együtteséhez igazolt. A milánóiak egyik csúcsidőszaka volt ez, és ebben a brazil zseninek óriási szerepe volt, hamar meghatározó játkossá vált és remek szezonokat produkált Olaszországban, kulcsszerepe volt a sikerekben. A válogatottban is alapemberré vált, a 2006-os vb-n a brazil válogatottban a legnagyobb sztárok közül sok játékos tudásán alul teljesített, Kaká azonban ekkor is hozta a legjobb formáját. Csúcsidénye a 2006-2007-es szezon volt, amikor is BL-győzelemre vezette a Milant, ami egy aranylabdát ért neki, azonban ez már kívül esik a korszakunkon, igaz épphogy csak. Tagja volt a 2002-es vb-n aranyérmet szerző brazil válogatottnak, ám ott csupán 19 perc jutott neki egy csoportmeccsen.
- Robert Pirés
Egy olyan játékos, akiről manapság nagyon kevés szó esik, és rendre megfeledkeznek róla. A francia szélső/támadó középpályás pedig ebben az időszakban a világ egyik legkreatívabb játékosa volt. Kiváló előkészítő, technikás és a góllövéssel sem állt hadilábon. A 2000-es évek első felében remeklő Arsenal egyik kulcsembere volt, Henry és ő tökéletesen megértették egymást, az egyik legjobb elegyet alkották, amit a Premier League valaha is látott. 2002-ben az év játékosának is választották Angliában, 2004-ben pedig nélküle aligha lett volna veretlenül bajnok az Arsenal. Világ- és Európa-bajnok játékos, ugyan a két világversenyen csak epizodista volt, az EB döntőjében mégis főszereplő volt, ő adta a gólpasszt David Trezeguet aranygóljához. Gyengébb mezőnyben ugyan, de a válogatottal két Konföderációs kupát is nyert, ahol már kulcsembernek számított. A 2002-es vb-ről sérülés miatt maradt le, melyet meg is érzett a válogatott, melyben akkor alighanem alapember lett volna, 2006-ban pedig Raymond Domenech nem hívta meg a keretbe, egyes hírek szerint a horoszkópja miatt…
- Paul Scholes
Ha megkérdezik az angol szurkolókat, hogy ki volt a jobb irányító, Steven Gerrard vagy Frank Lampard, a Manchester United-szurkolók garantáltan rávágják, hogy Paul Scholes. Bizony, a vörös hajú középpályás kirobbanthatatlan embere volt a Manchester Unitednek még 2006 után is. Fantasztikus képességekkel rendelkezett, hihetetlenül jól olvasta a játékot, nélkülözhetetlen szerepe volt abban, hogy a United Anglia legeredményesebb klubjává váljon. A 2000-es évek elején olykor második csatárt is kellett játszania klubcsapatában, és ebben a szerepkörben sem vallott szégyent. Gólerős, kiváló előkészítő, aki nélkül a vörös ördögök játéka teljesen más volt, ha ő nem játszott, mindig megérezte csapata. Sokszor alulértékelték őt a maga korában, esetenként David Beckham fegyverhordozójaként emlegették, holott csapattársát is számtalanszor felülmúlta kreativitás tekintetében. Az angol válogatottból is kirobbanthatatlan volt, amíg a 2004-es EB-t követően le nem mondta a szereplést a nemzeti csapatban.
- Patrick Viera
A francia középpályás 1996-ban került az Arsenal csapatához, ahol gyorsan meghatározó emberré vált, rövidesen az egyik legfontosabb játékossá vált, és a 2000-es években már ő viselte a csapatkapitányi karszalagot is. Minden idők legjobb Arsenaljának a vezére volt, mind védekezésben, mind támadásban kivette a részét csapata sikereiből, noha nem a góllövés volt a feladata mégis számos fontos találat fűződik a nevéhez. Keménységért sem kellett a szomszédba mennie, a látványos futballt játszó Arsenal durvábbik, mondhatni kevésbé szerethető felét képviselte, mely azonban elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a csapat olyan sikereket arasson, mint amiket végül elért. Franciaország nemzeti együttesével vb-t és EB-t nyert, előbbiben még csak epizód szerep jutott neki, az EB-n viszont már alapembernek számított, csakúgy, mint a 2006-ban ezüstérmet szerző csapatban is, ahol két fontos találatot is jegyzett. Az Arsenalból a mai napig hiányzik egy olyan karakter a középpályáról, mint amilyen ő volt.
- Gabriel Batistuta
Egy olyan játékos, aki nem nyert túl sok trófeát a vizsgált időszakban, az argentin csatár személye mégis megkerülhetetlen. A lista szempontjából nem szerencsés, hogy gólkirályi címeit, valamint az Argentínával szerzett Copa América győzelmeit egyaránt ’96 előtt szerezte, szégyenkeznie azonban így sincs oka Batigólnak. Az olasz bajnokság a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején vitathatatlanul a világ legerősebb bajnokságának számított, még a közepesnek mondható csapatokban is több klasszis játékos rúgta a bőrt. Batistuta karrierje nagy részét a Fiorentina együttesénél töltötte, mely nem számított élcsapatnak, a bajnoki címért nem is szállt versenybe, azonban a legtöbb idényben az élmezőnyben végzett, ami elsősorban Batistutának volt köszönhető, az argentin csatár pedig a bajnokság egyik leggólerősebb játékosa volt, szinte mindig versenyben a gólirályi címért – 1995-ben meg is szerezte ezt a címet. A Fiorentinával 1996-ban megnyerte az olasz kupát, az együttest végül 2000 nyarán hagyta el az AS Roma kedvéért. A római csapat végül meglepetésre abban az idényben bajnok lett, Batistuta pedig 20 góljával a csapat legeredményesebb játékosa. Ezt követően góllövés tekintetében visszaesett, 2003-ban Katarba ment levezetni, ahol egy gólkirályi címet azért még begyűjtött. Argentína válogatottjában is meghatározó szerepe volt, 54 góljával a nemzeti csapat gólrekordere lett, melyet csak Lionel Messi tudott megdönteni. A vb-k történetében 10 góljával a mai napig a legeredményesebb argentin játékos.
- Deco
A brazil születésű portugál válogatott futballista az FC Porto irányítójaként a csapat egyik legjobbja volt, amikor is 2003-ban UEFA-kupát, 2004-ben pedig óriási meglepetésre Bajnokok Ligáját nyert a csapat. Deco teljesítményére a portugál nemzeti együttesben sem lehetett panasz, ahol 2004-től kezdve kulcsszerepet töltött be, tagja volt az EB ezüstérmesválogatottnak. Luis Figó, a portugálok akkori legnagyobb sztárja sosem kedvelte őt igazán, pedig 2006-ra Deco már nála is fontosabb tagja lett a válogatottnak. A BL-ben aratott sikert követően leigazolta őt az FC Barcelona, ahol Ronaldinhóval remekül megértették egymást és a brazil mellett az egyik fő sikerkovácsa volt a két bajnoki címnek, valamint a 2006-os BL-győzelemnek.
- Michael Owen
Az angol csodagyerek 1998-ban 18 évesen a Liverpool játékosaként már a Premier League társgólkirályának mondhatta magát, a címet pedig a következő szezonban is bezsebelte, ugyancsak megosztva két másik játékossal. Az igazi berobbanása azonban az 1998-as vb-n történt, méghozzá a nyolcaddöntőben az argentinok ellen szerzett parádés góljával, amit azóta is előszeretettel játszanak vissza minden visszaemlékezésben az angolok. A BBC nézői egykor a 20. századi angol labdarúgás legfontosabb jelenetsorának is megválasztották a találatot megelőző szólót. Owen gyors és technikás játékával hamar kirobbanthatatlanná vált az angol válogatottból, klubszinten azonban kevesebb siker jutott neki, egészen 2001-ig, amikor is a Liverpool színeiben főszerepet vállalt az UEFA-kupa, FA-kupa, Ligakupa megnyerésében is. Ugyanebben az évben történt, hogy a válogatott színeiben Münchenben mesterhármast ért el Németország ellen. Mindezek együtt már elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy 2001-ben végül neki ítéljék az aranylabdát. 2004-ben végül elhagyta a Liverpoolt és, az akkor már leszállóban lévő galaktikus Real Madrid újabb sztárigazolása lett. Owen ugyan nem vallott szégyent Madridban, ám egy év után távozott a klubtól a Newcaste Unitedhez, ahol egy súlyos sérülés gyakorlatilag megpecsételte karrierje hátralévő részét.
- Dennis Bergkamp
Az Arsenal holland legendája a második csatár, avagy árnyékék pozíciójának máig egyik legjelesebb képviselője. Nem csak parádés gólokat szerzett, de fantasztikus előkészítő is volt, kifejezetten látványos, technikás megoldásokkal színesítette a játékot, példamutató magatartása pedig minden játékos számára mérvadó lehet. 2006-ban vonult vissza az Arsenalból, ahol 1995 óta futballozott, tagja volt a csapat legnagyobb sikereinek. A holland válogatottól 2000-ben vonult vissza, addig itt is meghatározó szerepe volt. Az 1998-s vb negyedik helyet szerző csapat házi gólkirálya volt a maga 3 találatával. Csatárként ugyan voltak kevésbé gólerős idényei is, ám ezt mindig képes volt a mezőnyben ellensúlyozni és más módon segíteni a támadójátékot.
- Pavel Nedved
2003 aranylabdása nem csak emiatt az év miatt került fel erre a listára. A cseh klasszis az 1996-os EB-n hívta fel magára a figyelmet, ahol az ezüstérmes Csehország csapatának tagjaként. Ezután igazolta le őt a Lazio együttese, amely az évek során az egyik legerősebb olasz csapattá vált és a klub történetének legsikeresebb időszakát élte, számos világklasszissal a soraikban, Nedved azonban már itt is az egyik legjobbnak számított. Olasz bajnoki címet, Kupagyőztesek Európa-kupáját és két olasz kupát nyert a rómaiakkal. 2001 nyarán a Real Madridhoz távozó Zidane helyett igazolta le őt a Juventus. Nedved ugyan képes volt azt a posztot jól játszani, mint a francia, azaz a csatárok mögötti „tízest”, azonban az elsődleges posztja neki mégis a baloldali középpályás pozíciója volt, és onnan szervezte a játékot. A Juvéban is javarészt itt szerepelt, rögtön az első évében bajnoki címet is szerzett. A csúcsszezonja azonban a következő 2002-2003-a volt, ahol Trezeguet és Del Piero is többször sérült volt, Nedved azonban góljaival, gólpasszaival és remek játékával az élre repítette a Juventust, különösen tavasszal, ahol a BL-ben történő menetelésnek is az első számú sikerkovácsa volt. Sárga lap miatt a döntőben nem játszhatott, és sokan ennek tulajdonítják, hogy a Juventus végül tizenegyesekkel elbukta a finálét. Ebben az évben a válogatottban is kimagaslóan játszott, így méltán nyerte meg 2003-ban az aranylabdát. A 2004-es EB-n remeklő Csehország csapatának ismételten fontos szereplője volt, a 2006-os vb-n azonban sem ő, sem a válogatottja nem tudott jól szerepelni.
Képek forrása: fifa.com; dailymail.co.uk; beinsports.com; tokyvideo.com; twitter.com; bbc.co.uk; goal.com; hitc.com; thesun.co.uk
